Alig fél évvel a dán karikatúrabotrány után az iszlám világ ismét forrong. Az indulatokat ezúttal nem egy felelőtlen lap vagy politikus, hanem maga XVI. Benedek pápa korbácsolta fel, aki szeptember 12-én a regensburgi egyetemen tartott előadásán IV. Paleologoosz császár szavait idézte, melyben a bizánci uralkodó „gonosznak és embertelennek” nevezte Mohamed próféta gondolatait.

Az indulatok elszabadultak. Az al-Kaida a pápa meggyilkolására szólította fel híveit. Szomáliában megöltek egy apácát, a palesztin területeken pedig több templomot támadtak meg ismeretlenek. Ez utóbbi üzenete azonban nem egyértelmű. Arab hírforrások egybehangzóan úgy vélik, hogy a templomokat ért támadások mögött az izraeli titkosszolgálat állt, amely ily módon próbálja megosztani a palesztinok sorait. Állításukat arra alapozzák, hogy a támadásokat a Fatahtól a Hamászon át az Iszlám Dzsihádig minden palesztin szervezet elítélte, és egyetlen csoport sem vállalta érte a felelősséget. A gyanút csak erősíti, hogy a kiégett öt templom közül csak egy volt katolikus. A többi négy ortodox, amelyeknek semmi közük nincs a Vatikán ügyeihez. Az atrocitások ellenére, úgy tűnik, ez alkalommal a botrány nem akkora, mint a dán karikatúrák esetében. XVI. Benedek a felkorbácsolt indulatokat látva, bocsánatot kért a muszlimoktól. Egyiptom legnagyobb muzulmán szervezete, a radikalizmussal vádolt Muszlim Testvérek, csakúgy, mint a legtekintélyesebb vallási iskola, az al-Azhar, elfogadta a bocsánatkérést, és a keresztényekkel való párbeszéd és békés együttélés fontosságát hangsúlyozta. Hasonlóan vélekedtek India legtekintélyesebb muszlim vezetői is, akik visszahívták híveiket az utcákról. Indonéziában, Közép-Ázsiában azonban továbbra is forr a levegő. Sokak szerint XVI. Benedek pár mondattal romba döntötte azt, amit elődje, II. János Pál felépített a kultúrák közti párbeszéd terén. II. János Pál pápa 2001-es szíriai útja során még egy mecsetet is meglátogatott. Ezzel ő lett a történelem első katolikus egyházfője, aki muszlim imahelyre tette be a lábát, és komoly erőfeszítéseket tett a vallások közti párbeszéd elősegítéséért. XVI. Benedek kijelentését talán ahhoz lehetne hasonlítani, amikor Ronald Reagan amerikai elnök a Szovjetunió bombázásával viccelődött 1984-ben. A pápa azonban több mint egy elnök. Felelőssége nagyságrendekkel nagyobb. Több mint másfél milliárd emberért felelős a világ minden táján. Ha a Vatikánból bármi sértő szó illeti a muszlimokat, azzal Afrikában és Ázsiában több száz keresztény fizethet az életével. Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges vatikáni ballépés nem csak a muszlim-keresztény, de a keresztény-keresztény kapcsolatoknak is árt. A friss példa legalábbis ezt mutatja. III. Shenouda pápa, az egyiptomi kopt egyház feje egyenesen „Jézus tanításaival ellentétesnek” minősítette XVI. Benedek kijelentését. De elhatárolódott az anglikán egyház és a legtöbb keleti-keresztény gyülekezet is. Ez persze nem csoda, hiszen egy ilyen kijelentés az ő biztonságukat is veszélyezteti. Bár az indulatok nehezen csitulnak, öszszességében úgy tűnik, hogy a Huntington-féle kultúrák közti összecsapás még igen meszsze van. Hála istennek, mondhatjuk, hiszen ha az indulatok egyszer elszabadulnak, nehéz megmondani, mikor nyugszanak le és hogy mennyi ember életébe kerülhetnek. Egy eszmei vagy vallási háborúnak aligha lehetne véget vetni békeszerződésekkel vagy diplomáciával. Legfőképpen azért, mert nem lenne, aki aláírja a békeszerződést. A kereszténység csakúgy, mint az iszlám világ, korántsem egy szóra hallgat. A muszlim világ síita részével nincs különösebb baj. A síita egyház szerkezete a katolikus egyházhoz hasonlóan piramis felépítésű. Ha a síiták feje, az iráni Khameini ajatollah kiejt valamit a száján, azt az egész síita világ fenntartás nélkül elfogadja. Más a helyzet a muszlimok 80 százalékát kitevő szunniták esetében, ahol az egyház – ha egyáltalán beszélhetünk egyházról – felépítése inkább az amerikai protestantizmusra hasonlít. A szunnitáknak nincs általános vezetőjük. Helyi közösségek vannak, amelyek élén vallástudók állnak. Vannak persze tekintélyes vallási iskolák, mint például a kairói al-Azhar. Egy konkrét válság kezelésénél ez azonban nem sokat ér. Bármikor felbukkanhat egy vadhajtás, valahol Indonéziában, Pakisztánban, Szomáliában vagy más távoli vidékeken, aki saját karrierjének építgetése érdekében szítja a tömeg hangulatát. Ha a konkrét példát, Benedek pápa kijelentését vesszük alapul, elmondhatjuk, hogy hiába bocsátanak is meg a tekintélyesebb vallástudók, az iszlám világ kevésbé központi régióiban máig égetnek Benedek-képeket. És ez még a jobbik eset. Nagyobb lenne a baj, ha kereszteket, ne adj isten, keresztényeket égetnének. A hangulatokat könnyű felkorbácsolni. Lecsitítani viszont annál nehezebb. Afrika és Ázsia távoli bugyraiban mindig akadhat egy-két, az iszlám vallás tanításait önkényesen kiforgató fanatikus, aki keresztény vérrel akarja lemosni a hitét ért sérelmet. De ugyanez mondható el a nyugatról is, ahol az amerikai neokonzervatívokhoz hasonló keresztény szélsőségesek a vallásos lepelbe burkolózva indítanak imperialista hadjáratokat. A probléma tehát nem XVI. Benedek kijelentésében, hanem az aktuális történelmi helyzetben van. A kultúrák közötti félreértések egyre sokasodnak. Ez év szeptemberének közepén, az al-Dzsazíra által, negyvenezer ember megkérdezésével készített közvélemény-kutatás eredménye szerint a muszlimok 78 százaléka értékeli Irak megszállását az iszlám elleni háború részeként. A muszlimok napjainkban jogosan érezhetik úgy, hogy az őket érő támadások nem politikai, hanem vallási színezetűek. És itt nem kell visszamenni minden nyugati-muszlim ellentét gyökeréhez, Izrael 1948-as kikiáltásához. Elég az elmúlt öt év eseményeit vizsgálni. Szeptember 11-ét követően Bush elnök a neokonzervatívok agymenéseitől túlfűtötten „keresztes hadjáratot” hirdetett a „terroristák” ellen. Lehet, hogy az amerikai elnök metaforában beszélt, de ebben a témában az iszlám világ nem vevő a költészetre. Annál kevésbé, mert jött két muszlim ország, Afganisztán és Irak lerohanása, ahol több mint huszonötször annyi muszlim vesztette életét, mint ahányan a New York-i tornyok romjai között végezték. Jött Abu Garíb és Guantanamó, jöttek a WC-ben lehúzott Koránok. Jött a dán karikatúrabotrány. Aztán legutoljára jött Libanon bombázása, majd Bush elnök szónoklata az iszlám fasizmusról. És ami talán a legsúlyosabb, az amerikai médiakampány eredményeként, a nyugati és muszlim köztudatba bekerült az „iszlamofóbia” fogalma, amely korábban teljes mértékben ismeretlen dolog volt. Volt persze régebben is bevándorló- és idegenellenesség, de ezek együttélési problémák miatt ütötték fel fejüket, nem pedig vallási okokból. Az új szóhasználat azonban azt a tévképzetet erősíti a muszlimokban, hogy a nyugati polgárok vallásuk miatt viseltetnek ellenszenvvel irántuk. Mindezt súlyosbítja, hogy radikális muszlim vezetők, a leginkább Washington által gerjesztett hullámokat meglovagolva, szintén a kultúrák harcának rémképét lebegtetik. A muszlimok a pápai kijelentés kapcsán annál inkább igazolni láthatják vélekedéseiket, hogy ha a pápa iszlámhoz való viszonyát vizsgálják, könnyen találnak iszlámellenességre utaló momentumokat abból az időből, amikor XVI. Benedeket még Ratzinger bíborosnak hívták. 2002-ben egyik meghallgatásán fogadta a nemrég elhunyt, iszlámellenességéről híres olasz írónőt, Oriana Fallacit. Fallaci saját bevallása szerint ateista volt, így a beszélgetés tárgya aligha lehetett a keresztény teológia. Egy 2004-es beszédében Törökország európai uniós csatlakozását annak muszlim mivolta miatt ellenezte. Az előbbieknél korábban, még 1996-ban pedig a bíboros egy írásában kerek perec kijelentette, hogy az iszlámot nehéz összeegyeztetni a modern élettel. Utóbbi kijelentésnek van igazságtartalma. A muszlim világ valóban identitását keresi napjainkban. Nem beszélve arról, hogy a keresztény-muszlim kapcsolatok korántsem kiegyensúlyozottak. Bár muszlim oldalon sokan nem szeretik kimondani, de kétségtelen, hogy az iszlám világ számos országában csorbák a keresztények jogai. Persze tudni kell, hogy ezekben az országokban általában még a többséget adó muszlimok politikai és emberi jogai sincsenek biztosítva. Lehet bírálni az iszlám világot. Gyakran jogosan. Tagadhatatlan azonban, hogy a kereszténységnek saját háza táján is lenne sepernivalója. Európában a kereszténység legnagyobb ellensége nem az iszlám, hanem a kiüresedés. A kereszténységet napjainkban érő támadások döntő többsége nem muszlimoktól származik, hanem olyan nyugatiaktól, akik elfelejtették a szentség értelmét. Egy muszlim aligha merne viccelődni Jézus vagy Szűz Mária személyével, hiszen róluk a Korán is elismerően szól. Egyes nyugati orgánumok azonban a liberalizmus és szólásszabadság ideológiájába burkolózva gúnyt űznek a kereszténységből. Ez az a momentum egyébként, amitől a muszlim vallástudók leginkább tartanak. Az iszlám világ számára a félelem tárgyát nem az képezi, hogy a nyugati kultúra kiszorítja az iszlámot, mert arra nem is volna képes, hanem attól, hogy a modernizációval párhuzamosan náluk is olyan mértékben kiüresedik a szakralitás jelentősége, mint nyugaton. A vatikáni botrány talán egyik legszomorúbb hozadéka, hogy hozzájárult ehhez a kiüresedéshez. A pápa, a világ katolikusai szemében szentnek kijáró tisztelettel övezett személyiség. Tekintélyének nem tesz jót, ha meggondolatlan kijelentéseket tesz, melyekért aztán bocsánatot kell kérnie. Más kérdés persze, hogy miért ne kérhetne bocsánatot Benedek pápa a muszlimoktól, amikor elődje például bocsánatot kért a zsidóktól az évezredek alatt elszenvedett üldöztetésekért. Így hát örvendezzünk: a Vatikánban érvényesült az egyenlő mérce elve. Sayfo Omar