Ha kényesebbek lennénk az ízlést és következetesebbek a szavak használatát illetően, nem fordulhatna elő, hogy az úgynevezett magyar baloldal a magyar jobboldal vezérét kádáristának titulálja, amikor felszólal a munka spekulációval szembeni értékét visszaállítandó, vagy amikor szót emel az egészségügy totális privatizációja ellen és a köztulajdon védelmében. Nem történhetne meg az, hogy a rendszerváltást követő baloldali kormányzások idején következik be a közvagyon túlnyomó részének magánosítása (illetve hogy az ilyen ügyletek jelentős része titkosítva zajlik), és feltehetőleg az sem, hogy a választópolgárok többsége úgy szavaz, ahogy szavazott 2002-ben és 2006-ban.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést, és következetesebbek a szavak használatát illetően, ma nem ismernénk, illetve nem lenne szükséges megismernünk a „neoliberális” és a „neokonzervatív” terminusok jelentését, hiszen azonnal átláthatnánk e fogalmak, helyesebben a mögöttük rejlő tartalom hamisságán; álbaloldaliságán, álliberalizmusán és áldemokratikusságán. Ugyanakkor nem hiányozna a politika szótárából a „szolidaritás” szó, és változatlanul pozitív kicsengése lenne a „liberális” jelzőnek. Így arra sem lenne szükség, hogy újraéledjenek mozgalmak a már rég természetesnek hitt humanizmus és szolidaritás jelszavait hirdetve transzparenseiken, illetve hogy tiltakozók tízezrei menjenek az utcára Seattle-ben, Genfben és másutt, amikor a leggazdagabbak politikusai döntenek a nem, vagy csak kevésbé gazdagok sorsáról. Nem kellene félnünk a globalizációtól, kisebb-nagyobb háborúktól, vagy épp egy végzetes környezeti katasztrófától.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést, és következetesebbek a szavak használatát illetően itt Magyarországon, akkor 2006 őszén nem maradhatna helyén az a kormány, amely hazudott megválasztóinak, illetve – ennek következtében – nem dobálnák pesti srácok kövekkel a rendőröket, akik a politikai érdekből neoliberális propaganda gépezetté silányított, a nép által fizetett közszolgálati televíziót védik a néptől, és nem skandálná a tömeg ugyanennek a tv-nek a székháza előtt, hogy „Sajtószabadságot!” és hogy „Magyar tv-t akarunk!”. Akkor nem lennének már megint rögtönítélő bíróságok, és politikai foglyok magyar börtönökben, és nem állandósulhatna a polgárháború erkölcsi felháborodásra még képes és hajlandó, illetve az erkölcsöt könnyedén relativizáló, vagy felejtő polgárok között.

Az ízlés azonban eltűnőben, és a következetesség sem tartozik az újonnan meghirdetett politikai korrektség elvárásai közé, ami – meggyőződésem szerint – a legújabb „izmus”, a neoliberalizmus (vagy a neokonzervativizmus, mint az előbbi amerikai verziója) térnyerésének és intézményesülésének a hozománya. Mivel ugyancsak hiszem, hogy a baj ennél, vagyis az ízléstelenség és a következetlenség puszta térnyerésénél jóval nagyobb és mélyrehatóbb, egy olyan írással próbálkozom az olvasónál, amely a neoliberalizmus (vagy neokonzervativizmus) jelenségét, politikáját, viselkedésformáját és propagandáját, illetve a mögötte meghúzódó gondolkodási sémákat, gazdasági okokat – amennyire lehet – megkísérli összefoglalni és elemezni.

Ugyan ma már sokan írnak e tárgyban, elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában, de már Nyugat-Európában és Dél-Amerikában is, Magyarországon azonban összefoglaló jellegű írás e tárgykörben tudtommal még nem látott napvilágot. Ebben a tekintetben tehát pusztán hiányt pótol e tanulmány, amihez segítséget számos külhoni szerző művéből merítek, amint az az idézetekből is látszik majd. Ugyanakkor azonban azt tapasztalom, hogy sajnálatos módon a mai Magyarország a neoliberalizmus egyik (és egyben talán „legígéretesebb”) kísérleti üzeme, ahol az új izmus hívei és érdekeltjei bővében vannak hathatós támogatásnak mind a politika, mind pedig a média részéről. Ez pedig egy magyarországi megfigyelőnek lehetőséget adhat az új izmus talán mélyebb és még alaposabb megértésére, amire hitem szerint nagy szükségünk lesz a közeli jövőben, amennyiben nem akarunk végképp lemondani igazságról, humánumról, amennyiben nem akarunk egy az új izmus által számunkra kijelölt és körülkerített rezervátumban élni majd valamiféle poszthumán jövőt.

Így hát e tanulmány ugyancsak megpróbálja a mai magyar politikai viszonyokat az új izmus kísérleteként elemezni, még akkor is, ha a mai magyar politikai elit „legneoliberálisabb” ügynökei között is feltehetően akadnak olyanok, akikben talán fel sem merül, hogy tevékenységükkel, szavaikkal épp a neoliberalizmus oltárán áldoznak. Azt is remélve persze, hogy e tanulmánynak talán sikerül meggyőznie az olvasót a neoliberális/neokonzervatív kísérlet társadalmi veszélyességéről, sőt emberellenességéről.

A liberalizmus nem új, a neoliberalizmus – ahogy az a „neo” előtagból is azonnal kitűnik – azonban az; valójában a közember számára is érezhetően az utolsó 25 év szüleménye. Megjelenésének szomorú törvényszerűségét, sőt talán okait is jól példázza a következő, az Egyesült Államokra vonatkozó adat: míg a 70-es évek közepén még a tőkebefektetések 70%-a beruházás volt és csak 30 százaléka szolgált spekulációs célokat, addig a 90-es évek közepére ez az arány megfordult. Amikor ez a tendencia (azaz a spekuláció térnyerése szemben a beruházással) már jól láthatóvá vált a 80-as évek elején, az amerikai közgazdászok a piaci gazdaság kríziséről, egy új fajta telítettségi, túltermelési válságról kezdtek beszélni. És mint kiderült, igazuk volt: a 80-as évek elejére az adatok a gazdaság szinte minden területén hanyatlást mutattak, és a jövőt sem láttatták vakítóan fényesnek. A tőke azonban – miután a saját profit-vastagította bőrén elsőként érzékelte a kereslet visszaesését – gyorsan reagált: újra felfedezte a liberalizmust és kezdte neoliberalizmussá formálni; például addig soha nem látott mértékben kezdte igénybe venni a politika és a média befolyásolása adta lehetőségeket. A neoliberalizmus gazdasági és politikai haszna a tőke számára (lásd még alább) ma már tisztán látható. Ahogy azok az eszközök, módszerek, és az egyre agresszívabb politikai viselkedés is, amelyek segítségével a neoliberális gazdaság és a tőke egyelőre vitathatatlan sikereket ér el, és amelyek segítségével hatalmas, egyre csak növekvő pénzbevételekre tesz szert. Míg az 1980-as évek közepén a dollármilliárdosok száma „még csak” 140 volt, ma ez a szám 793; vagyonuk összességében pedig meghaladja a 2,6 trillió USA dollárt (ami egyenlő körülbelül kétszáz magyarországnyi ország egyéves költségvetésével).

Jó hír, hogy ma már egyre többen látják a neoliberális eszközök és viselkedési formák gusztustalanságát, elfogadhatatlan antihumánumát és társadalmi igazságtalanságát (még a mai liberális igazságelméletek szerint is). Egyre többen gondolják úgy, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. A budapesti történések 2006 őszén ezt igazolják.

A 80-as évek végén egyesek már felismerték, a 90-es évek közepére pedig már sokak számára egyértelművé vált a neoliberális gazdasági – kis túlzással – elképzelések és az ezeket támogató politika lényege. A köznyelvben és a médiában (az utóbbiban talán szándékosan) meglévő konfúzió ellenére a „liberális” és a „neoliberális” közötti szükséges distinkciót egyre többen megtették, ami végül is a neoliberalizmus definiálásához vezetett. Pierre Bourdieu, francia filozófus és szociológus így ír: „…szégyentelenül kikölcsönözve olyan szavakat a szótárból, mint a »liberális« és a »liberalizmus« szavak (…) (a neoliberalizmus) megcélozza a (társadalom) végső halálos gazdasági fojtogatását azáltal, hogy a gazdaságot minden ellenőrzés alól kivonja, ill. hogy az állampolgárokat és a kormányokat a gazdaság ellenőrzése alá helyezi. Ezt elősegítendő, a politika szinte minden eszközt felhasznál, de elsősorban a korábbi törvények fokozatos átírását…”.

A „klasszikus” (azaz a nem neo) liberalizmus az egyén szabadságát hirdeti elsősorban az arisztokratikus privilégiumokkal szemben akkor, amikor a jövő gazdaságát hordozni látszó polgárság egyre erősödik. Majd nem minden logika nélkül, bár ma már nagyon is vitatható igazságtartalommal eljut annak az akkortájt, az iparosodás kezdetén, feltétlen progresszívnek tőnő tétel megfogalmazásához is, amely szerint a gazdaságban az állam, a politika szerepe és befolyása minimalizálandó. Annak a liberális elgondolásnak megfelelően, miszerint a piaci törvények automatizmusa elégséges a gazdaság optimális működéséhez. A liberalizmus ezen gazdaságra vonatkozó tételét akkor fogalmazza meg, amikor Európa államai kivétel nélkül még a merkantilis kvázi-gazdaság gyakorlatát követik. Eredetileg tehát a liberális filozófia az állam szerepének csökkentését nem öncélúan, hanem – bár talán naivan – az egyén (helyesebben: a polgár) szabadságának és boldogulásának érdekében javasolja. Nem feledhetjük, hogy Európában a liberalizmus születésekor még a társadalmon belüli hova-születés, a vér színe határozza meg elsősorban, hogy kinek mennyi jár szabadságból és a gazdaság javaiból.

Ezzel szemben a neoliberalizmus, ami ugyan inkább tekinthető politikai-gazdasági viselkedési formának mintsem koherens filozófiának, az egyén szabadságát már másodlagosnak tekinti (bár ezt nyíltan soha nem fogja megvallani), sőt hajlandó feláldozni azt annak érdekében, hogy mindenben szabad kezet adhasson a gazdaságnak, a tőkének, a profitszerző tevékenységnek, ami paradox módon – szemben az eredeti liberalizmus elvárásaival – már nem feltétlenül jár együtt annak megengedésével, hogy a piaci törvények valóban érvényesülhessenek. Felismerte ugyanis, hogy – a piac viszonylagosan magas fokú telítettsége és a technika olcsósodása mellett (lásd még alább) – az egyén szabadsága és még inkább annak szociális biztonsága az, ami a tőke „hatékonyságát”, azaz a profit mértékének növelését, leginkább korlátozhatja. Nem meglepő tehát, hogy a neoliberalizmus szerint – ugyan soha nem kimondva, de jól megfigyelhetően – a pénzszerzésre, az üzletelésre vonatkozóan nincs és nem lehet etika, nincs és nem lehet erkölcs, vagy éppen jó ízlés. Sőt optimálisan törvényeknek sem szabad létezniük, kivéve azokat persze, amelyek a magántulajdon védelmét szolgálják, illetve azokat, amelyek a neoliberális állam működéséhez szükséges pénzek adók formájában történő begyűjtését biztosítják. Az egyén pedig szükségképpen nem más, mint egy állandóan és lényegében csak üzletelő egyede a társadalomnak, ahol az egyén szabadsága természetszerűleg leszűkül a fogyasztó szabadságára.

Egyik korábbi (neoliberalizmus előtti) filozófia sem tagadta az erkölcs valamilyen mértékű szerepét és fontosságát a társadalmi viszonyok milyenségét illetően. Még az üzletmenetben is létezett valamiféle kötelezőnek elismert etika (gentleman agreement). A neoliberális viselkedési forma, illetve az azt leplezni igyekvő „modernista” nézetek vagy kvázi-ideológiák számára azonban az erkölcs egy olyan kategória, amellyel nem tud mit kezdeni. Így magától értetődően nem ismeri el annak társadalmi, és pláne nem üzleti-gazdasági relevanciáját. A még nem neoliberális elvek mentén született, és ma még érvényben lévő Magyar Polgári Törvénykönyv szerint az a szerződés törvénytelen és mint ilyen semmis, amelyik jó erkölcsbe ütközik, vagy azzal ellentétes kitételeket tartalmaz. A neoliberális üzletember és politikus azonban nem így gondolja. A Polgári Törvénykönyv szerint tehát például Gyurcsány őszödi, vagy Szalai utcai ingatlanszerzése nagy valószínűséggel törvénytelen, ahogy feltételezhetően az a magyarországi privatizációs vagyonszerzés nagyobb része is. A mai magyar baloldal, az SZDSZ és az MSZP szerint azonban nyilván nem az. Gondoljunk csak a Wekler-ügyet követő baloldali „felmentő” magyarázkodásokra, amely erkölcstelenséget még itt-ott elismertek, de törvénytelenséget semmi esetre sem. Egy igazi neoliberális szerint ugyanis az átverés, a csalás, a hazugság a normális üzletmenet, és így az élet „törvényes” velejárója; azokban semmi elítélendő nincs. Sőt még arra is akad példa, hogy ezen nézeteit a neoliberalizmus tudományosan próbálja megtámogatni. A 90-es évek közepén az úgynevezett „main stream” (a vonalas) média az Egyesült Államokban például lélekgyógyászok és szociológusok segítségét hívta azt bizonyítandó, hogy a hazugság egy természetes, és mint ilyen, elfogadható emberi reakció, vagy hogy a barátság valójában csak mint egy „egészséges” versengési viszony létezik. A ma Amerikájában valóban azt látjuk, hogy sok a nyilvánvaló, de következmények nélküli hazugság még a politika legmagasabb csúcsán is, és ijesztően kevés a barátság, ha létezik egyáltalán. És persze egyre inkább elmondhatjuk ugyanezt a ma Magyarországáról is. A politikai hazugságokkal kapcsolatosan mindenképpen.

(folytatjuk)