Legutóbbi cikkemben arról írtam, hogy Magyarországon a jelenlegi politikai és erkölcsi rendszer hazugságokra épül. A tény, hogy sok más egykori diktatúrával ellentétben mi nem tudtunk a múlttal nyíltan szembenézni, azt jelenti, hogy ma bármi lehetséges, semmilyen hazugság nem lehet elég nagy a politikai bukáshoz. Arról is írtam, hogy bár a hazugság minden politikai rendszerben előfordul, de egy demokráciában vannak korlátai annak, hogy ki milyen gyakran és milyen nagyot hazudhat, mielőtt felelősségre vonják azért. Nálunk nem ez a helyzet, és ezért nem nevezhetjük Magyarországot igazi demokráciának. De van egy másik probléma is amellett, hogy nem beszélhetünk nyíltan és igaz módon a múltról, és ezért nem tudunk olyan demokráciát felépíteni, amely az erkölcsön alapszik, ez pedig: a kommunikáció. A szeptember 18-i események és az október 23-i rendőri brutalitás előtt azt hittem, hogy jól képzett, sokat látott ember vagyok, és ezért nem vagyok feltétlenül naiv.

Nyugaton születtem és jártam iskolába, ahol édesapám igen korán elmagyarázta nekem, milyen volt valójában az élet a kommunizmus alatt, és mit jelentett politikai elítéltnek lenni a kommunista Magyarországon. Külföldön és Magyarországon is tanultam, majd három területen dolgoztam: a kormányzati, a magán, és a nonprofit, alapítványi szférában. A széles körű tapasztalatok és sokoldalú tanulmányok ellenére az utóbbi hetekben új dolgokat tanultam. Az első, hogy sok ember van a világon, akik értelmesnek, normálisnak tűnnek, de akikkel valójában nem lehet érdemi vitát folytatni. Mikor ilyen emberekkel beszélek, úgy tűnik, hallgatnak engem és megértik, amit mondok, de válaszaikból egyértelműen kiderül, hogy mindegy, mit mondtam, nem fogják átgondolni álláspontjukat, vagy még inkább, értelmük képtelen átértékelni a világról alkotott nézeteiket. Ez fontos felfedezés volt számomra, mivel most már tudom, hogy vannak emberek, akiknek annyira merev a gondolkodásmódjuk, hogy nincs értelme bármiről győzködni őket. E felfedezésnek köszönhetően a jövőben jobban be tudom majd osztani, mennyi időt szánok más emberekre. A másik fontos új dolog, melyet megtanultam, hogy mennyire könnyű nagyban hazudni. Erre saját tapasztalatom vezetett rá, mivel szemtanúja voltam a Szabadság téri, majd egy hónappal később az ötvenedik évforduló eseményeinek. Ezt követően sokakkal beszéltem, majd külföldre utaztam, és megdöbbentett, hogy a kormánypárti média mennyire el tudta torzítani a valóságot anélkül, hogy azt bárki kétségbe vonta volna. 13 éve élek Magyarországon, ezért nem lepett meg, hogy az MSZP-SZDSZ-propagandagépezet mennyire serény volt az utóbbi hetekben. Ami megdöbbentett, hogy normális emberek el tudták hinni az események olyan verzióját, ami teljesen különbözik az általam megtapasztalt valóságtól. Itt nem egyszerűen a különböző értelmezésekről, apróságokról van szó, hanem arról, hogy a fekete az fehér, a jó pedig rossz. Hogyan lehetséges ez? Ahogy azt minden sikeres politikus tudja, a kommunikáció több mint fél győzelem. A szörnyű igazság az, hogy szerintem a magyarok több mint fele elhiszi, hogy a rendőrség 23-i fellépése indokolt és jogos volt. Hogy a kormánynak joga volt erőt alkalmazni szélsőségesek egy radikális csoportja ellen, mely az ország békéjét veszélyeztette. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek az emberek nem tudják, hogy több mint 2000 könnygázgránátot vetett be a rendőrség; nem tudják, hogy minden rendőr levette az azonosító számát, és legtöbbjük maszkot viselt; nem tudják, hogy fejmagasságban lőttek ki gumilövedékeket papokra és ártatlan járókelőkre, megvakítva egy embert; nem tudják, hogy tiltott „viperát” használtak. Magyarország fele hisz a hazugságoknak. Ezért vagyunk ilyen helyzetben. De mit tehetnénk? Nyilvánvaló, hogy a Fidesz nincs felkészülve arra, hogy hatékony információs kampányt indítson. A legutóbbi események óta tett külföldi utazásaim során alig láttam jelét annak, hogy erőfeszítéseket tennének olyan jelentések készítésére, melyek ellensúlyozhatnák a hazugságokat. Bár soha nem mozogtam a Fidesz belső köreiben, jó néhány embert ismerek onnan, és közelről láttam, hogyan dolgozott a Fidesz, mikor kormányon volt. Úgy tűnik, a párt ellenszenvet érez a nemzetközi sajtószervezetekkel, újságokkal, folyóiratokkal szemben, melyek a legnagyobb mértékben befolyásolják a nemzetközi közvéleményt. Ez aligha meglepő, tekintve a Fidesz negatív megjelenítését, melyet sokszor igazságtalanul – bár néha kiérdemelten – elszenved, köszönhetően a szocialisták, és különösen az SZDSZ machinációinak (nem használom a liberális jelzőt az utóbbi pártra, mivel semmi közük a liberalizmushoz). Ugyanakkor nem szabad, hogy a politikában bárkit a sértett büszkeség befolyásoljon. Valójában még ha igazságtalannak és elfogultnak is bizonyult a média, annál határozottabban kellene kifejteni a véleményünket, elmondani a történtekről a saját verziónkat, máskülönben mindig olyannak ítélnek majd meg, amilyenek nem vagyunk. A rágalmak előbb-utóbb ránk ragadnak. Azonban a felelősség most nem a Fideszé, hanem mindannyiunké, akik láttuk a valóságot, akik tudjuk, mik a hazugságok. Ezért írtam angolul beszámolókat a budapesti nagykövetségek és külföldi újságírók részére. Ezért leszek Washingtonban, mikor ez a cikk megjelenik, ahonnan majd Brüsszelbe fogok utazni, hogy elmondjam befolyásos döntéshozóknak, mik a magyar demokrácia gyengeségei, és mit tett Gyurcsány a gazdaságunkkal. De ebből a küldetésből mindenkinek ki kell vennie a részét. Bár Magyarország megosztott ország, mindennapi életünkben ez nem jelenti azt, hogy csak olyan emberekkel érintkezünk, akik ugyanazt a politikai nézetet vallják, vagy ugyanazt az újságot olvassák, ugyanazt a tv-csatornát nézik. Legyen akár a sarki üzlet pénztárosa, akár a taxisofőr, aki hazavisz, vagy a másik szülő, akivel az iskolában találkozunk, mikor a gyermekünkért megyünk, mindennap mindenféle emberekkel találkozunk. Ezért mindenkinek kötelessége, hogy kiálljon az igazság mellett. Mindannyiunknak vállalnunk kell a ránk eső terhet a demokrácia működőképessé tételéből. Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor nagyon tévednek, mikor azt állítják, a demokrácia azt jelenti, hogy négyévente elmegyünk szavazni. A demokráciának csak akkor van értelme, akkor működik, ha olyan rendszerként ismerjük el, mely értékeken alapszik. A demokráciát nem lehet úgy jellemezni, hogy az egyszerűen a többség irányítását jelenti. Mi következik ebből? Ha egy többség megválaszt egy kormányt, az azt tehet, amit akar, akár a kisebbség sérelmére is? Nem, természetesen nem! Egy demokráciában a többség szerepe egyszerűen az, hogy felhatalmaz egy adott politikai elitet a kormányzásra, de a demokrácia minőségének azon kell alapulnia, hogy az elit mennyiben tartja tiszteletben a kisebbség jogait és igényeit, és mennyire számoltathatják el az állampolgárok, ha valami rosszul megy. Ugyanakkor egy demokráciát a polgárai által vallott értékek alapján fognak sikeresnek vagy sikertelennek ítélni. A demokrácia nem arról szól, hogyan viselkednek a politikusok, hanem arról, mi mindnyájan hogyan viselkedünk. Különösen arról, hogy az átlagemberek mit tesznek, amikor a kormányzó elit megszegi a normális erkölcsi viselkedési mintákat. Amikor a rendőrség ártatlan embereket erőszakkal támad meg az utcán, és a felelős miniszter vagy a rendőrfőnök megtagadja, hogy közbelépjen, akkor mindannyiunk felelőssége, hogy az érintett személyeket elszámoltassuk. Először az áldozatoknak kell magukért kiállniuk, és igazságot követelniük. Ha nagyon félnek, akkor azoknak kell felemelniük a zászlót az áldozatok nevében, akiket nem lehet megfélemlíteni, és nekik kell kényszeríteniük a rendszert, függetlenül attól, melyik párt van hatalmon, hogy a közbizalom elvárásainak megfelelően viselkedjen, amely alapján a választást megnyerte. Előfordul, hogy ezt az ellenzék nevében kell megtennünk, még akkor is, ha nem vagyunk annak a pártnak a tagjai, vagy többnyire nem értünk egyet azzal, amit tesz. Ha egy miniszter az alkotmányellenesség súlyos vádjával támad rá az ellenzékre, majd a vádak állítólagos „bizonyítékait” egyoldalúan 80 évre titkosítja, ez mindannyiunk elleni támadás, akik hiszünk abban, hogy egy demokráciának jobbnak kell lennie egy diktatúránál. Nekünk, állampolgároknak kell olyan eljárást követelnünk, mely megerősíti a demokratikus értékeket, és nem engedni olyat, mely nevetségessé teszi intézményeinket, például a parlamenti bizottságokat és a miniszteri felelősséget. Azonban nem az a legfontosabb, hogyan bánnak az ellenzékkel, vagy mi hogyan védjük meg azt, hanem az, hogy mennyire szükséges, hogy az átlag magyar erkölcsös életet éljen. Csak akkor fogunk tudni nyomást gyakorolni a politikai elitre, hogy kövesse példánkat, ha mindenki megkezdi a saját maga napi küzdelmét az igazságért. Minden egyes nap meg kell erősítenünk a Biblia legfontosabb üzenetét: nem az számít, mit mondasz, hanem hogy mit teszel. Ha olyan emberrel találkoznak, aki azt mondja, fél azoktól a huligánoktól, akik megtámadták az MTV székházát, akkor el kell neki mondaniuk az igazat: a kormány vidékről irányított rendőröket Budapestre, akik nem voltak arra kiképezve, hogy egy kormányzati épületet megvédjenek a tömeggel szemben. El kell mondaniuk, hogy tízezernyi békés fiatal között volt legfeljebb száz ember, akik agresszívvá váltak, mikor azt hallották, hogy az MTV vezetése nem állt velük szóba. De a legfontosabb, amit el kell mondaniuk, hogy a kormány és a rendőrség három órán keresztül nem küldött segítséget azoknak a rendőröknek, akik csapdába estek az épületen belül, mikor az erőszak elszabadult. A Népstadionnál állomásozó rendőri egységeknek, melyek szolgálatban voltak és készen álltak az erőszak megfékezésére és a rend helyreállítására, feljebbvalóik nem engedték, hogy elhagyják laktanyájukat. Ez ma a valóság Magyarországon, és mindannyiunk kötelessége, hogy az igazsággal ellensúlyozzuk a hazugságokat. Ha nem készültünk fel kiállni az igazságért, akkor rosszabb helyzetbe kerülünk, mint a kommunizmus alatt. A kommunizmus idején legalább 200 ezer szovjet katona állt készen megvédeni a rendszert. Ma nincsenek idegen katonák, csak hazugok és igazmondók. Be kell bizonyítanunk, hogy végül mégiscsak több az igazmondó, mint a hazug.