A sokasodó vészjelek ellenére a franciák többsége – akár tipikusnak is mondható franciás nemtörődömséggel – továbbra sem akar szembesülni minden bizonnyal fatálisnak ígérkező jövőjével, a külföldi megfigyelők számára azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy az utóbbi évtizedekben országuk a világméretű iszlámista offenzíva első számú európai célpontjává vált.

Azt még a látványosan csődöt mondó francia integrációs modellt mentegetni próbáló amerikai Matthew Kaminski is kénytelen volt megállapítani a The Wall Street Journalban megjelent cikkében (utánközlés: Corriere della Sera, 2006. október 27.), hogy „Nyugat-Európa nagy része a muzulmán bevándorlók integrálásának kihívásával néz szembe, igyekszik elnyomni lázongásaikat és szembeszállni a radikális iszlám fenyegetésével”. Noha végkövetkeztetésében igencsak optimistán ítéli meg a muzulmán bevándorlók franciaországi beilleszkedésének esélyeit, azt mégsem hallgathatja el, hogy „az ország börtönnépességének nagy részét muzulmánok alkotják, a nagyvárosok körüli börtönökben azonban a 70-80 százalékot is eléri az arányuk”. Paradox módon, az állítólagos derűlátásra leginkább okot adó tényezőként azt említi, hogy egy júliusi tanulmány szerint a franciaországi mozlimoknak „csupán” a 47 százaléka teszi saját nemzetiségét az első helyre, 42 viszont franciának tartja magát, szemben Nagy-Britanniával, ahol ugyanez az arány 81, illetve 7 százalék. Beszédes adat ugyanakkor, hogy a franciaországi börtönlakók közül minden második muzulmán vallású (egészen pontosan 27 500 fő), miközben a 60 milliós összlakosságból még „csak” 12 (hivatalosan 8) százalékot képviselnek. Még a „politikai korrektség” helyi etalonjának számító Le Monde is kénytelen-kelletlen közzétette (2006. február 25.) azt a rendőrségi felderítésből származó információt, miszerint a bandatagok 67 százaléka maghrebine (észak-afrikai arab) származású, 17 százalékuk fekete-afrikai és csak 9 százalékuk bennszülött, vagyis tíz bandatag közül kilenc bevándorló származék (ahogyan korábban már azt is beismerte, hogy a fehérellenes rasszizmus mindennapi valóság). Túl az anyagi haszonszerzésen, a franciaországi mozlimok bűnözői aktivitása áttételesen egy sokkal ambiciózusabb célt is szolgál, éspedig a meghódított ország leigázott népével szembeni hatalmi/uralmi pozíció demonstrálását és az „igaz hit” militáns terjesztését. A várható etnikai polgárháború tavaly októberi erőfelmérése idején a mozlim fiatalok bandái között valóságos versengés bontakozott ki a tekintetben, hogy saját operatív hadszínterén melyikük képes a lehető legnagyobb pusztítás és zűrzavar – arabul „da’wa” – okozására. A szó eredeti jelentése egyébként „felhívás”, valamely összejövetelre való meghívás, ebből ered a francia külvárosokban használatos maghrebi argó fentebbi jelentésváltozata, ugyanakkor azonban átvitt értelemben „hitvallást” is jelent, vagyis az iszlám (tűzzel és vassal történő) terjesztésére való felhívást. Ezért viseli több mecset is ezt a nevet, köztük a terroristákkal való kapcsolata miatt vizsgálat alá vont párizsi imaház. Mint azt az „iszlámista nyomulást” taglaló – és profetikus módon éppen a külvárosok lázadásának kirobbanása előtti héten publikált – cikkében Yves Daoudal, a Le Pen-féle Nemzeti Front hetilapjának főszerkesztője írja, „ideje lenne már észrevenni, hogy az iszlám … elsődlegesen nem is egy vallás …, hanem egy jogilag kodifikált hódító stratégia. (…) A hódítás az iszlám területének kiterjesztésében áll, és ez nemcsak az ellenség fölötti győzelmet foglalja magába, hanem a kifosztását is. Ebben a logikában Allahnak való engedelmesség az ellenség javainak elrablása, annál is inkább, mert ezek a javak nemcsak hogy jogszerűen a győztest illetik, de ráadásul Allah uralmának kiterjesztését fogják szolgálni. Az iszlamisták nem tesznek egyebet, csak a modern világra alkalmazzák ezeket az előírásokat. Tudni kell ugyanis, hogy az iszlámban, bármilyen meglepőnek is tűnhet számunkra, a jó és a rossz fogalma nem létezik. Ami létezik, az az, ami Allah által engedélyezett, illetve tiltott – pontosabban: ami engedélyezett és ami nem engedélyezett, mert nem erkölcsi, hanem jogi kategóriákról van szó – vagyis (arabul) halal és haram” (National Hebdo, 2005. október 20.). Ezek után az sem lehet meglepő, hogy ez az engesztelhetetlen és harcias vallás, amelynek szent könyve „a Próféta és harcosai hőstetteit zengi” (Yves Daoudal), szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a külvárosok maradék őshonos fiataljaira, akik közül egyre többen állnak be a zászlaja alá. A francia belügyminisztérium nyilvántartása szerint már most is mintegy hetvenezerre tehető a konvertiták száma, de pesszimista becslések szerint ennél jóval többen lehetnek a rejtőzködő megtértek. Az idén csupán a katolikus egyházból mintegy 3600-an léptek ki Allah kedvéért (miközben az ellentétes irányt alig négyszázan választották, még ha a katolikusoknál sokkal agresszívebben térítő neoprotestáns szekták háromszor-négyszer ennyi muzulmánt késztettek is az umma elhagyására), ami megintcsak nem meglepő, hiszen a hagyományos keresztény egyházak még az államhatalomnál is látványosabban „dezertáltak” ezekből a problémás lakónegyedekből. Szociológiai vizsgálatok szerint az áttérések legfőbb oka egyértelműen a mimetizmus, vagyis az utánzási kényszer: az a természetes emberi tulajdonság, amely a gyönge jellemeket (és a kiforratlan fiatalokat) a mindenkori többséghez, a győztesekhez való idomulásra készteti. Jellemző, hogy az idei futball-világbajnokság egyik felfedezettje, Franck Ribéry nemrég ugyancsak iszlamizált, ami a „francia” válogatott etnikai és vallási öszszetételének ismeretében akár méltányolható önvédelmi reflex is lehet, bár ő maga azzal magyarázta lépését, hogy „Zidane-nak a muzulmán hit adja az erőt a pályán és azon túl is”. Bármely szociológiai értekezésnél többet mond azonban a bevándorlók által megszállt lakónegyedekben ragadt franciákra nehezedő alkalmazkodási kényszerről az a tragikus monológ, amelyben egy courneuve-i asszony beszél a „saját hazában kisebbségivé válás” létformájának mindennapi lidércnyomásáról (Le Monde, 2005. november 12.). Az önmagát katolikusnak valló, zsidó élettársával élő munkásnő öt gyermeket nevelt fel ebben a legrizikósabbak közé tartozó párizsi banlieue-ben, és bár szavazni már nem jár el, akár „természetesnek” is mondható módon a szélsőjobboldallal szimpatizál. Elege lett ugyanis abból, hogy lakókörnyezetében nem tud kivel szót váltani, hogy lépten-nyomon lefátyolozott nőkbe ütközik, akik nem állhatnak szóba senkivel, hogy a környéken hovatovább egyetlen olyan bolt sem maradt, ahol normális húst kapni, hogy szomszédjai naphosszat a Koránt üvöltetik a magnókból, és hogy furcsán néznek rá, ha cigarettára gyújt a ramadan alatt. „Sok kis dolog, amelyek megtörik az embert”, panaszolja. „Kimondottan elszigetelve érzem magam, egy egészen kicsi kisebbségi vagyok. Tudják, nehéz kisebbségivé válni otthon”. Még tragikusabbá vált az életük azóta, hogy 25 éves fia áttért a muzulmán hitre. „Szemrehányást tesz, mert nem vagyok lefátyolozva, erkölcsprédikációkat tart a fivéreinek, mert szeszes italt fogyasztanak, azt mondja, hogy én vagyok az ördög. A fejébe vette, hogy megtérít, és nagyon erőszakos (…) Szeptember 11-e óta az az érzésem, hogy az iszlámba való megtérés úgy hat, mint a futótűz”. Mára a fiai gyakorlatilag teljesen elveszítették a francia identitástudatukat. „Számukra az, hogy francia, nem jelent semmit. Többé már nincs nemzetiségük, homályos módon azzal a vallással azonosulnak, amely többségi. Az iszlám gesztusait figyelik, a muzulmán élet- és beszédmódot, és büszkék rá, hogy a többséghez tartoznak. Nem akarnak franciák lenni, nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, feketék és arabok akarnak lenni, mint mindenki…” Menekülés vagy behódolás: mostanra a túlélésért nem maradt más alternatíva a saját hazájukban kisebbségbe került franciák számára, és ugyanez a sors fenyegeti az őshonosokat mindenhol Európában. Csupán idő kérdése az egész. Újabban már a harmadik világbeli bevándorlástól mindeddig viszonylag megkímélt olaszok is egyre gyakrabban szembesülnek a kultúrák és vallások összevegyítését prédikáló multikulturalizmus romboló valóságával. „Gerillaháború a hit nevében”, ezzel a címmel tette közzé a Corriere della Sera (2006. július 28.) azt a drámai hangvételű beszámolót, miszerint Padova egyik negyedében a gyakorlatilag éjjel-nappal folyó utcai kábítószer-kereskedelem és mindenfajta más csencselés ellenőrzése végett szabályos utcai csatát vívtak egymással a bevándorlók, adott esetben keresztény nigériaiak és muzulmán arabok, miután korábban egyesült erővel üldözték ki a környékről az őshonosokat. „Nagyon kemény az élet az utolsó olaszok számára, akik az évek során túlélték lakótömbjük megszállását, amely a sikertelen beilleszkedés iskolapéldájaként vált gyászosan hírhedtté egész Olaszországban”, olvasható a politikailag egyébként ultrakorrekt napilapban. A cikkíró, Gian Antonio Stella felvázolja az egyre több nyugat-európai nagyvárost fenyegető etnikai gettósodás tipikus folyamatát is, amelynek során az egykor felkapottnak számító – főleg értelmiségiek és diákok által lakott – lakótömbben „elviselhetetlen feszültség” alakult ki „a higiéniára érzéketlen és erőszakos”, nagyrészt afrikai bevándorlótömeg beözönlése nyomán. „Időnként a rendőrség és a köztisztaságiak nagytakarítást végeznek, és elviszik a szeméthegyeket, a prostituáltakat, a drogot, a levágott kecskefejeket… Azután minden ugyanúgy folytatódik tovább.” Az igazán hatékony fellépést azonban Olaszországban is gátolja a politikai korrektség. Ilyen körülmények között érthető, hogy az Int’l Herald Tribune szemleírója, John Vinocur számára az idei választási kampány „igazi újdonságát” Marcello Pera, a Szenátus akkori elnöke jelentette, mégpedig egy általa kibocsátott manifesztum okán, amelyben annak a meggyőződésének adott hangot, hogy egyáltalán nem rasszista, fasiszta vagy szégyenletes dolog riadót fújni az iszlám integrizmus fenyegetése láttán (v.ö.: C. d. S. 2006. március 8.). Sőt éppen hogy komolyan kell venni azt. A megtorlás kockázata miatt nemrég rendőri védőőrizetet kellett kirendelni például Daniela Santanché mellé is, miután a Nemzeti Szövetség (AN) parlamenti képviselőnője tévévitába keveredett az egyik milánói mecset imámjával a mozlim nők fátyolviselete miatt, és az illető „hitetlennek” nevezte őt, a fátyol nélküli nőktől pedig megtagadta a „muzulmán” minősítést (C. d. S. 2006. október 24.). Az európai civilizációval szembeni iszlámista provokáció és az iszlámpropaganda (da’wa) egyik szimbolikus fegyverévé változtatott fátyol (hidzsab) Franciaország után más európai országokban is a viták kereszttüzébe került. „A különválás és a különbözőség látható kinyilatkoztatása közösségeinken belül”, jelentette ki róla Jack Straw volt brit belügy-, majd külügyminiszter, nyilvánvalóan saját személyes tapasztalatai alapján, hiszen blackburni választókörzetének immáron minden negyedik választópolgára muzulmán. „Jobb lenne, ha a nők nem hordanák”, tette hozzá. Szavait a helyi mozlim szervezetek „sértőnek és kirekesztőnek”, az „iszlám démonizálására irányuló kísérletnek” minősítették (C. d. S. 2006. október 8.). Nagy-Britanniában 2004 júliusában gyülekezet alakult a „hidzsab védelmére” Juszef Karadavi vezetésével. A szélsőséges hírű prédikátor egyik fatvájában minden muzulmán nő számára kötelezőnek nyilvánította a fátyol viselését, az öngyilkos mártírjelölteket kivéve. „A mártírműveletek az Isten ügyéért folytatott dzsihád legfelsőbb szintjének számítanak. Amikor a dzsihád egyéni kötelességgé válik, a nőnek joga van részt venni benne a férfi oldalán, és minthogy Isten ügyéért felkészült a halálra, megszabadulhat a fátyoltól, de nem a szépsége mutogatásáért”, áll a fatvában. Martin Amis szerint ugyanakkor csupán néhány „nyomorult korcs” tör az egyébként jól működő brit multikulturalizmus vesztére. Konkrétan azokra az „öngyilkos gondolatokkal kevert öngyűlölő korszakukon keresztül haladó” mozlim fiatalokra gondol, akikre rettenetes erővel hat az a gondolat, hogy „ez a szellemi állapot világtörténelemmé alakítható.” „…Az egyedüli elem, amelyik nem alkalmazkodik, az iszlám, ki más?”, írja a világhírű krimiíró The Age of Horrorism című esszéjében. Szerinte az iszlám radikalizmus igyekszik „a horrorizmus korszakába” süllyeszteni a világot, ami „egy nagy ugrás hátra, az iszlám történetének tragikus fejlődéseként”. Nüansznyi eltérésekkel a végeredményt tekintve ugyanígy értékeli a kialakult helyzetet Chris Parry ellentengernagy, a hadügyminisztérium fejlesztési, tervezési és elméleti központjának vezetője, aki a brit fegyveres erők intézetében szervezett nyár eleji tudományos ankéton arra figyelmeztetett, hogy egész Európa hasonló jövőnek nézhet elébe, mint egykor a Nyugatrómai Birodalom a barbár betörések idején. Mostanra ugyanis világossá vált, hogy a tömeges bevándorlás nem egyéb „fordított gyarmatosításnál”, a bevándorlók asszimilálása pedig teljességében túlhaladott elképzelés. Dánia eközben ismét kihúzta a gyufát az iszlám világnál, azt követően, hogy az egyik helyi tévécsatornán részleteket mutattak be Martin Knudsen dokumentumfilmjéből, egyebek között a szélsőjobboldali (a jelenlegi kormányt ugyanakkor kívülről támogató) Dán Néppárt (PPD) ifjúsági szervezetének egyik nyári táborában készült videoklipet, amelyben önmagukat öngyilkos merénylőknek maszkírozó fiatalokat látni, míg mások egy sörrel megrakott teveként személyesítik meg a Prófétát. Rasmussen kormányfő hiába határolódott el az esettől, a világ muzulmánjai részéről záporoznak a tiltakozások az észak-európai ország címére (C. d. S. 2006. október 10.). Fokozza dühüket, hogy az aarhusi bíróság időközben felmentette a vádak alól a Jyllands-Posten napilap vezetőit, akik ellen hét dániai mozlim szervezet indított pert rágalmazás vádjával, az emlékezetes Mohamed-karikatúrák közzététele miatt. Az ezt követően kirobbant(ott) erőszakhullám során több mint száznegyvenen vesztették életüket világszerte. Az iszlámveszély ellen önégetéssel tiltakozó német lelkésznek egyébként a saját háza táján is akadt éppen elég oka az aggodalomra. Csupán ízelítőképpen: Schauble belügyminiszter szerint mozlim terroristák nukleáris anyag beszerzésén fáradoznak, hogy „piszkos bombával” mérjenek csapást Németországra; a müncheni operaház levette műsoráról Mozart Idomeneo című darabját, mert iszlámellenes tartalma miatt az előadás megtartása biztonsági kockázatot jelentett volna; nem adta le a Terror a keresztények ellen, Betlehem fenyegetett kisebbsége című riportfilmet a stuttgarti SWR televízió sem, mert a megszólaltatott riportalanyok életüket féltették a következményektől; belügyi források úgy tudják, hogy egyre több iszlám hitre áttért német nő készül öngyilkos merénylet elkövetésére. „Az erőszak megnyilvánulásait nem lehet a vallásnak tulajdonítani, hanem a kulturális korlátoknak”, üzente XVI. Benedek pápa a huszadik assisi béke-imatalálkozó résztvevőinek, nem sokkal azelőtt, hogy az ominózus regensburgi beszédével ő is kivívta maga ellen a muzulmán szélsőségesek haragját. Vajon ma is ugyanígy gondolja? Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.