Új év, új háború. Az óév utolsó hetében Etiópia hadat üzent régi ellenségének, Szomáliának. Az etióp repülőgépek a szomáliai fővárost bombázzák, a határon pedig harckocsik gördülnek át. Az afrikai konfliktus jóval több két régi haragos számlarendezésénél. A háttérben komoly nagyhatalmi érdekek mozgatják a szálakat. Félő, hogy a háború árnyéka messze túlnyúlik majd a fekete kontinensen.

A szereposztás ezúttal úgy alakult, hogy az egyik oldalon Szomália és az azt uraló Iszlám Bíróságok Tanácsa, a másikon pedig Etiópia és szövetségei, nevezetesen Washington és az emigrációba vonult szomáliai kormány állnak. Az embernek szinte déjá vu érzése van. Az új konfliktus teli van az elmúlt években megismert klisékkel. Afganisztán, Irak, Palesztina és Libanon szelleme egyre csak visszaköszön. És ami a legrosszabb, a végkifejlet is hasonlóan tragikusnak ígérkezik. Az esemény csak az afrikai ügyekben laikusokat lepte meg. A háború szele valójában már az év közepétől, pontosabban júniusától a levegőben lóg, amint arra a Demokrata már nyáron felhívta a figyelmet (2006/26., A szomáliai változat). Az Iszlám Bíróságok Tanácsa nevű iszlámista csoport akkor döntötte meg a terrorista eszközökkel kormányzó, amerikaiak által pénzelt hadurakat. Az amerikai külpolitikát ismerve azonban tudni lehetett, hogy Washington nem hagyja annyiban a dolgot. A Fehér Ház közeli médiumok és európai csatlósaik akkor azzal riogatták a közvéleményt, hogy Szomáliában az afganisztánihoz hasonló tálib típusú iszlám diktatúra veszi kezdetét. A tálib párhuzam a későbbiekben helytállónak bizonyult. Annyiban legalábbis mindenképp, hogy az afgánokhoz hasonlóan a másfél évtizede anarchiában élő szomáliaiak is nagy lelkesedéssel fogadták az iszlámista rendet. Ezt még a legvéresebb szájú washingtoni publicisták sem tagadják. Az Iszlám Bíróságok Tanácsa tizenhat év óta először újra törvényességet vitt az anarchiában élő Szomáliába. Az élelmiszer ára – mivel az áruszállító teherautókat már többé nem adóztatták önkényes fegyveresek – nagyot esett. Az iszlám törvénykezés, a saría bevezetésével nemhogy a rablások, gyilkosságok, de még a gyorshajtások is visszaszorultak. Ez utóbbi szó szerint értendő. Az Iszlám Bíróságok Tanácsa rendőrei leborotválták azok fejét, akik átlépték a megengedett sebességet. Emellett a nők vállalhattak munkát, és ahogy Afganisztánban, az iszlámista vezetés itt is harcot indított a kábítószer-fogyasztás ellen, és hamarosan már csak az eldugott falvakban élők rágták a korábban össznépileg fogyasztott kat levelet. Szomáliára már-már a gyarmati idők nyugalma köszöntött. Az idill azonban nem lehetett hosszú életű. Washington rossz szemmel nézte, hogy a Vörös-tengert az Indiai-óceánnal összekötő, stratégiai és kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú tengerszoros iszlámisták kezébe került. Az Iszlám Bíróságok Tanácsa bár több ízben kérték az európai országokkal és az Egyesült Államokkal való diplomáciai viszony helyreállítását, kérésük süket fülekre talált. Az ENSZ továbbra is a 2004-ben hatalomra került, de a hadurak fenyegetése miatt emigrációba vonult kormányt ismerte el Szomália legitim uraként. Ugyanezt a véleményt osztotta az Afrikai Unió is, amely ma neked, holnap nekem alapon alkotmányában is kimondja, hogy nem hajlandó elismerni a puccsal vagy más fegyveres akcióval hatalomra került kormányt. Az Egyesült Államok álláspontja még ennél is radikálisabb volt. Washington terrorista szervezetnek minősítette az Iszlám Bíróságok Tanácsát. Csakúgy, mint a palesztin területeken demokratikus választásokat nyert Hamászt. A palesztin párhuzam annál is helytállóbb, mivel Washington egy éles váltással támogatni kezdte azt az Abdullah Yusuf által vezetett emigráns szomáliai kormányt, amely korábban éppen az Amerika által pénzelt hadurak miatt nem tudott visszatérni hazájába. A helyzet kísértetiesen emlékeztet arra a folyamatra, ahogyan a radikális Hamász győzelme után a korábban kegyvesztett Fatah Washington üdvöskéjévé vált. Mivel a hadurak csillaga csúnyán leáldozott, az amerikai stratégáknak újabb bábu után kellett nézniük. Közvetlenül ugyanis afganisztáni és iraki kudarcuk miatt aligha mertek volna belevágni egy újabb harmadik világbeli kalandba. Ráadásul eleven emlékként élt bennük 1991-es mogadishui kudarcuk, amikor az akkor még ellenséges hadurak vadásztak a Black Hawk helikopterekre, majd a lelőtt harci madarak legénységére. Washington partnerét Szomália történelmi ellenlábasában, Etiópiában lelte meg, amely kapva kapott az alkalmon, hogy végre odasózhat régi ellenségének. A két ország között ugyanis állandó vita zajlik Ogaden tartományának hovatartozásáról, amelyet bár muszlim szomáliaiak laknak, a gyarmatosítók annak idején Etiópiához csatoltak. Az etióp-szomáliai háború időzítése rossz emlékként idézi a 67-es háborút. Csakúgy, mint az arab-izraeli háború, amely szintén kettős ünnepre, a zsidók Jom Kipurjára és a muszlimok Ramadánjára esett, úgy a most folyó harcok is két világvallás ünnepe idején vették kezdetüket. A keresztény etiópok a karácsonyt ünnepelték, a muszlim szomáliaiak pedig a mekkai zarándoklatot lezáró al-Adhá ünnepre készültek. Az ünnepek meghittségét azonban megtörte a harci repülők zaja, amelyeket Meles Zenawi etióp elnök küldött a szomáliai főváros, Mogadishu és annak reptere bombázására. A Szomáliát uraló Iszlám Bíróságok Tanácsát olyannyira váratlanul érte a támadás, hogy Yusuf Indale védelmi főnök és helyettese, Abu Mansur éppen mekkai zarándoklatát rótta, amikor az első bombák becsapódtak, és az etióp csapatok átlépték a határt. A támadást Zenawi Etiópia önvédelemhez való jogával magyarázta. Csakúgy, mint fél évvel korábban Ehud Olmert, amikor a bejrúti reptér bombázására adott parancsot. Alig pár nappal az etióp hadigépezet megindulása után az Egyesült Államok nyíltan kijelentette, hogy Etiópiának joga van az önvédelemhez. A libanoni párhuzam itt is szembeötlő. Az amerikai külügyminiszter beszédírójának mindössze annyi dolga volt, hogy a júliusi nyilatkozatokat elővegye, és azokban „Izrael” szót „Etiópiára”, a „Hezbollahot” pedig „Iszlám Bíróságok Tanácsára” írja át. Az etióp-szomáliai háború minden mozzanatában a korábbi közel-keleti és közép-ázsiai konfliktusok emlékét idézi. Ahhoz tehát, hogy a konfliktus kimenetelét megjósoljuk, szintén a múltba kell tekintenünk. Etiópia katonai fölénye egyértelmű. Az etiópok egyetlen szomáliai szövetségese, Abdullah Yusuf emigráns szomáliai kormányfő és emberei – csakúgy, mint az egykori iraki miniszterelnök, Ijjad Alawi – amerikai tankokon fognak megérkezni hazájukba. Kérdés azonban, hogy meddig tudják megőrizni hatalmukat. Sheik Sharif Ahmed, az Iszlám Bíróságok Tanácsának vezetője nyilatkozata szerint csapataik visszavonulásukat követően „új stratégiába” kezdtek. Ennek mibenlétét nem részletezte. Biztosra vehető azonban, hogy Szomáliában sokáig, akár évekig vagy még annál is tovább tartó gerillaháború veszi kezdetét. Az Iszlám Bíróságok Tanácsa kevesebb mint tízezer fegyverese aligha veheti fel nyílt terepen a harcot a 150 ezer katonát számláló etióp hadsereggel. Alternatív módokon azonban nagy sikereket érhet el. 2006 nyarán a libanoni Hezbollah már bebizonyította, hogy egy kellően elszánt gerillacsapat akár a világ legerősebb hadseregét is meg tudja futamítani. Minél előbbre nyomul hát az etióp hadsereg, annál nagyobb bajba keveri magát. Az erdőkkel és hegyekkel tarkított szomáliai tájak megannyi leshelyet rejtenek magukban, ahonnan az iszlámista gerillák rajtaüthetnek az etióp csapatokon. Emlékszünk arra, hogy miután a szövetséges erők 2001-ben háborút indítottak Afganisztán ellen, az országot addig uraló tálibok viszszavonulót fújtak. A harcot azonban nem adták fel és széles népi támogatottságuknak hála, 2006-ra már újra ellenőrzésük alatt tartották Afganisztán felét, mi több, tárgyalásra kényszerítették a szövetséges erőket. Ha háború lesz, márpedig minden jel arra utal, akkor az sokáig elhúzódik. Az ENSZ aligha fog békefenntartókat küldeni Szomáliába, hiszen energiáit nemhogy leköti, hanem még meg is haladja a szomszédos Darfúrban zajló válság. Szomália pedig nem olyan gazdag ásványkincsekben, mint a problémás szudáni tartomány. A felek mögött álló erők pedig aligha hagynak alább patrónusaik támogatásával. Amerikában mindig akad majd pár raklapnyi elavult fegyver, amit jutányosan megszámítanak az etióp vezetésnek. Szomália továbbra is számíthat Etiópia nagy ellensége, Eritrea támogatására. Az iszlám világban pedig mindig lesznek olyan gazdag magánszemélyek, akik harcoló afrikai testvéreik megsegítésével kívánnak adózni Istennek. Nem beszélve arról, hogy a romló gazdasági és politikai állapotoknak hála, egyre növekszik azon fiatalok száma, akik a fegyveres dzsihádban vélik meglelni életük beteljesedését. A BBC szerint szomáliai fiatalok százai jelentkeztek már, hogy önkéntesként harcoljanak, és a szomáliai partoknál sorra kötnek ki a külföldi dzsihádistákat szállító csónakok. Talán ez utóbbi rejti magában a legnagyobb veszélyt. Az etióp-szomáliai konfliktus szükségszerűen vallási köpenybe fog burkolózni. Már csak azért is, mert a számbeli és technikai hátrányban lévő szomáliai iszlámisták egyedül hitük és elszántságuk segítségével győzhetik le az amerikaiak által támogatott és ezzel kérkedő etiópokat. A harcra szintén kizárólag vallási húrokat pengetve fognak tudni embereket toborozni. Etiópia Afrika talán egyetlen, túlnyomórészt keresztény országa. Az egyszerű arab és muszlim emberek számára így a képlet leegyszerűsödik, és a vegytisztán nagyhatalmi és lokális érdekek mentén zajló konfliktus a huntingtoni „kultúrák közti háború” egyik felvonásává válik. Történelmi tény, hogy Afrikában a hadseregek útját égő falvak, meggyilkolt civilek és megerőszakolt asszonyok szegélyezik. Valószínűleg Szomáliában sem lesz ez másként. Az al-Kaida közeli honlapok így bizonyára százával közlik majd a felvételeket arról, hogyan bánnak Amerika szövetségesei a békés muszlim lakossággal. A soron következő Zawahiri és Oszama bin Laden videoüzenetek pedig Palesztina, Afganisztán, Irak és Csecsenföld sorába Szomáliát is beillesztik „a muszlimok létét fenyegető globális keresztes háború” színterei közé. Irakban az amerikaiak bevonulásáig ismeretlen volt az al-Kaida. Mára azonban a dzsihádisták erődjévé vált az egykor szekuláris ország. Szomáliában elvétve ugyan, de korábban is akadtak al-Kaida közeli elemek. Mostantól azonban sorozatgyártásban fognak előbújni az újabb és újabb mudzsahedek. Biztosak lehetünk benne, hogy pár év leforgása alatt Szomáliában is előbukkan majd egy, az iraki az-Zarkawi mintájára megkreált al-Kaida kisfőnök, aki hatásos videofelvételeken hirdet szent háborút a Szomáliát fenyegető „keresztesek” ellen. Még 2001. szeptember 11-ét megelőzően Oszama bin Laden a londoni székhelyű, arab nyelvű al-Kudsz al-Arabijja nevű napilapnak adott interjújában elmondta, tisztában van vele, hogy saját terepükön technikai eszközökkel nem veheti fel a harcot az amerikaiakkal. Ezért célja az, hogy saját pályájára csalja őket, ahol saját szabályai szerint játszhat. Nem sokkal később Washington belevágott az afganisztáni, majd az iraki kalandba. Az al-Kaida pedig egyre tizedeli az amerikai seregeket. Most újabb front nyílt. Bár a harcok közvetlen áldozatai ezúttal elsősorban etiópok és szomáliaiak lesznek, félő, hogy a háború árnyéka messze túlnyúlik majd a fekete kontinensen. Sayfo Omar