Karácsony az ajándékozás ideje. Ajándékokat adunk, üdvözlőlapokat küldünk. A munkáltatók prémiumot fizetnek. Karácsonykor, mikor jótékonysági szervezeteknek küldünk adományokat, vagy önkéntesként dolgozunk az elesettekért, olyanoknak is adunk, akiket nem ismerünk. Azért tesszük, mert az ünnep szellemisége erre késztet minket. Sokan azért is adakoznak, mert az egyház erre buzdítja őket. De a jótékonykodást nem lenne szabad kizárólag karácsonyra korlátozni, mert ez valójában méltóságunk és szabadságunk alapja. A nagylelkűség megnyilvánulásának tartjuk, mert valamit ingyen adunk, ami a miénk, amiért megdolgoztunk.

Mikor adakozunk, nagylelkűnek tartjuk magunkat. Azért kaphatnak, mert mi jószívűek vagyunk. De mennyire vagyunk valójában azok? Többnyire néhány aprópénzt dobunk a templomi perselybe, vagy régi ruhákat adunk, melyekre már nincs szükségünk. De hányan adakoznak annyit, amennyi már lemondást követel meg tőlük? Mikor tudunk megválni valamitől azért, hogy egy rászorulón segítsünk? Ami azt illeti, sokan tudnak. Magyarországon nagy hagyománya van annak, hogy a szülők áldozatot hozzanak gyermekeikért. Számtalan esetet ismerek, mikor a szülők elcserélték nagyobb lakásukat gyermekeik kisebb lakásával, hogy az ifjabb generációt legyen hol felnevelni. Ez szöges ellentétben áll például az amerikai hagyománnyal, ahol a szülők a gyermekeiket 21 éves korukig támogatják, mondván, a gyerekeknek meg kell tanulniuk megállni a saját lábukon. Elképzelhetetlen, hogy egy idősebb amerikai pár, akik gyakran melegebb éghajlaton, egy golfpálya közelében nyugdíjas éveik álomházában élnek (nem véletlen, hogy ezt a kort az amerikai angol „arany éveknek” nevezi), feladják mindezt egy kisebb, kényelmetlen lakásért, hogy gyermekeiknek jobb életük legyen. De a magyarok rendszeresen ezt teszik. Ugyanakkor, miközben mindent megteszünk saját családunkért, ritkán hozunk áldozatot a családi körünkön kívül állókért. Ebben a tekintetben mind a kapitalista, mind a szocialista világ legrosszabb gondolkodásmódját követjük. A szocialista világban azt feltételezzük, ha valaki szegény, majd az állam gondját viseli. Az államtól várjuk, hogy gondoskodjon az árvákról, a hajléktalanokról, a lecsúszottakról, az öregekről, a munkanélküliekről, a fogyatékosokról, vagy a vakokról. Ezért nekünk nem kell velük törődnünk (még akkor sem, ha a rokonaink). Ugyanakkor a kapitalista rendszerben nem gondoskodunk a családunk körén kívül állókról, mert jogunk van megtartani azt, amit kerestünk. Mindenki saját magáért felelős. És ha pénzt adok, azt piaci értéken teszem bizonyos elvégzett munka idejéért és értékéért cserébe. De ha így viselkedünk, ahogyan szíve mélyén mindenki teszi, azt jelenti, hogy feláldozzuk emberségünket, kereszténységünket és szabadságunkat. Mi itt, Magyarországon eredetileg nem lemondással vesztettük el szabadságunkat. Ellopták tőlünk 1948-49-ben. Ma nincs már mentségünk, mégsem követeltük még viszsza. Továbbra is hagyjuk, hogy az állam vállaljon felelősséget életünk számtalan területéért. 1989-ben sokan úgy gondolták, hogy a szabadság egyenlő a szabad választásokkal. Ma már tudjuk, hogy a szabadság ennél sokkal összetettebb. Minden egyes nappal világosabbá válik, hogy a szabadság nem passzív. Nem olyasmi, amit bármely kormány megad. Aktív részvételt igényel a részünkről, olyasvalami, amit mindig követelnünk kell, dolgoznunk és harcolnunk érte. Az egyik módja annak, hogy aktívan dolgozzunk szabadságunkért, a jótékonykodás. Mit jelent ez? A szabadság és jótékonyság közti kapcsolat nagyon közvetlen. Ezt mindenekelőtt az bizonyítja, hogyha az egészségesek csak magukról gondoskodnak, és hagyják, hogy a többiekkel az állam törődjön, akkor az állam egyre többet fog elvenni, hogy ennek meg tudjon felelni. Ma ez a helyzet Magyarországon. Mindenki panaszkodik a büntetetésszámba menően magas adók miatt, pedig ennek egyik oka, hogy az államnak sok feladata van. Az állam gondoskodik gyermekeinkről a bölcsődében és az óvodában, az időseinkről, a fogyatékosainkról, a munkanélküliekről, a nagycsaládosokról, az egyedülálló anyákról és még az etnikai kisebbségekről is. Már hat évtizede élünk így. Mostanra már függővé váltunk ettől. Egyre többet követelünk az államtól. Sztrájkolunk a magasabb támogatásokért, magasabb bérekért, a több szolgáltatásért. De valahányszor ezt tesszük, és politikusaink valahányszor beadják derekukat a több állami támogatást igénylő követeléseinknek, feladunk egy kicsit a szabadságunkból és a méltóságunkból. Senki nem értette ezt jobban, mint Vincenzo Gioacchino Raffaele Luigi Pecci. Pecci csodálatos módon már több mint száz évvel ezelőtt megjósolta, mi fog történni Magyarországon. Azt írta: „Az ajtó kitárul az irigység, a kölcsönös szitkozódás és a viszály előtt; a gazdagság forrásai kiapadnak, mivel senkinek nem lesz érdeke tehetségére vagy szorgalmára támaszkodni; és az eszményi egyenlőség, melyről kellemes álmokat kergetnek, valójában azt eredményezi majd, hogy mindenki lecsúszik majd az ínséghez és nyomorhoz hasonló állapotba”. Ilyen a megosztottság, a frusztráció és a jólét hiánya Magyarországon, 2007 kezdetén. Hogyan láthatta előre egy olasz több, mint száz éve, mi történik ma Magyarországon? Pecci, akit XIII. Leó pápaként jobban ismertek, tökéletesen tudta, még mielőtt a kísérlet megkezdődött, mi lesz a szocializmus végeredménye, és a könyörtelen valóságot a mérföldkőnek számító enciklikájában, a Rerum Novarumban hozta nyilvánosságra. A katolikus egyház már száz évvel ezelőtt is felismerte, hogy a jóléti állam nem fog segíteni a szegényeken. Sokan ma mégis ironikusnak tartják, hogy a szabadpiac egyik legmeggyőzőbb ellenzője a múltban a katolikus egyház volt! Inkább azt várnák az egyháztól, hogy a nincstelenek, és az elnyomottak iránti elkötelezettsége alapján egy szocialista államért álljon ki. XIII. Leó pápa mégis azt írta: „… egyértelmű, hogy a szocializmus fő tételét, a közös tulajdont, határozottan el kell utasítani, mivel éppen azoknak tesz rosszat, akiknek látszólag használna”. Azt mondta, ha a szocializmust egyszer megvalósítják, „… a munkások lesznek az első kárvallottai”. Mennyire igaza volt. Felismerte, minél jobban meggyengítik a magántulajdont, akár a vagyontárgyak nyílt államosításával, akár túlzott adóztatással, annál jobban csökken az egyén szabadsága és méltósága. Itt tartunk ma. 1945-ben egy totalitárius, szocialista állam megteremtésével minden magyar szabadságát ellopták. 1989-ig 45 éven keresztül szenvedtük az elnyomást, mikor a rendszer gazdasági, politikai és erkölcsi csődje kiváltotta saját bukását. Ezt követően mégsem változtattuk meg az államnak, mint a jövedelmek és szolgáltatások első számú elosztójának, alapvető szerepét. Igaz, hogy az elnyomás és irányítás legrosszabb gépezeteit felszámolták. Szabad választásokat engedtek, lehetővé tették a szólás- és mozgásszabadságot, és a gazdaság irányítását kivonták az állam közvetlen felügyelete alól. Ugyanakkor az állam számtalan hatáskört megtartott. A magyarországi munkaerőnek még mindig a 25 százalékát foglalkoztatja, és bizonyos csatornákon keresztül még mindig szabályozza a gazdaságot. Úgy tűnik, a magyar állam csak kelletlenül engedélyezi a magánvállalkozásokat, tekintetve, hogy a bürokratikus felügyelettel és adóztatással milyen mértékig szabályozza a gazdasági tevékenységet. A legmeglepőbb mégis az, hogy mind a bal-, mind a jobboldali pártok hisznek abban, hogy az államnak kell ösztökélnie a gazdasági növekedést és innovációt (a növekedés jelentős forrását). Pedig minél aktívabb az állam, mi annál kevésbé leszünk szabadok. Ez az állam és egyén közötti kapcsolat abszolút igazsága. Ebben az értelemben a szabadság olyan, mint a zéró végösszegű játék: minél több jut az egyiknek, annál kevesebb marad a másiknak. Legfőbb ideje mindannyiunk számára az újév kezdetén, hogy eldöntsük, kinél maradjon a szabadság nagy része: az állam, vagy a mi saját kezünkben, hogy teljes felelősséget tudjunk vállalni magunkért és mások sorsáért, például a kevésbé szerencsésekért. Ha ez utóbbit választjuk, akkor a jótékonyságunk többet fog érni, mivel mi adunk a vagyonunkból és az időnkből, és nem a személytelen, hatástalan állam, amelyre ezért az adókat bízzuk. Álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést, mikor az Evangéliumban Jézus az adakozásról beszélt, ezalatt az állam vagy az ember jótékonyságát értette? A mások iránti jóindulatnak ezt az értelmét szem előtt tartva a jóakarat ünnepén, remélhetőleg úgy kezdhetjük az újévet, hogy megújítjuk szándékunkat szabadságunk kivívásáért, mert felelősséget akarunk vállalni életünkért, és azok sorsáért, akik körülöttük élnek. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden olvasómnak boldog új évet, a nagyobb szabadság évét, és egy olyan évet, melynek során nemcsak magunkért, de nemzetünk jövőjéért is felelősséget vállalunk.