Az előző fejezetekben megbeszélt új izmus(ok) közösségellenessége, a társadalom szociális intézményeivel, a jóléti, a szolidáris állammal szemben mutatott dühödt antipátiája előrevetíti annak lehetőségét, hogy hosszú távon a demokrácia még meglévő intézményei sem lesznek képesek ellenállni a neoliberalizmus (neokonzervativizmus) agresszivitásának. Az új izmus(ok)ban felfedezhető demokráciaellenes potenciát látva egyre többen aggódnak tehát a jövőt illetően.

Sokak szerint például az Egyesült Államokban a neoliberalizmus (illetve annak neokonzervatív változata) intézményesüléséből adódó következmények egyike a demokrácia intézményeinek már jócskán tapasztalható folyamatos sorvadása, sőt talán valamiféle fasizálódás, illetve annak egy újabb, eleddig ismeretlen formája, amit protofasizmusként, vagy kvázifasizmusként szokás emlegetni, de nevezhetnénk akár neofasizmusnak is, utalva a „neo” izmusokra mint előzményekre. Az amerikai birodalmiasodó külpolitikát, vagy éppen a Bush-csapat belpolitikáját látva valóban észlelhetők olyan jelek, amelyek joggal kelthetnek aggodalmat a demokrácia és a humanizmus érzékenyebb elkötelezettjeiben annak ellenére, hogy az elfogadott nézetek szerint a „fasizmus” meghatározás a náci német, a magyar nyilas és a feketeinges olasz történelmi korszakhoz kötendő kizárólagosan. Egyre többen gondolják (elsősorban Nyugaton) azonban úgy ma már, hogy a fasizmus nem egyéb, mint a demokrácia ellentéte, a demokratikus és a humánus gondolkodási és cselekvési mód elvetése. Mielőtt megpróbálnánk megvizsgálni, hogy az előzőekben jellemzett neoliberalizmus vagy neokonzervativizmus szükségképpen vezet-e fasizálódáshoz, illetve annak valami egészen újszerű formájához, érdemes röviden foglalkoznunk a fasizmus (lehetséges) meghatározásaival és jellemzőivel. Az enciklopedikus meghatározás szerint a fasizmusnak – ugyan itt-ott eltérő jelleggel és mértékben, de mindenképpen – velejárója az úgynevezett etnikai, vagy a rasszista megkülönböztetés, hiszen a fasiszta a céljait oly módon kívánja elérni, hogy nacionalista, etnikai vagy faji alapon egybehív, majd pedig megvádolja, meg- és elítéli, kirekeszti és lehetőség szerint elpusztítja a másik etnikumhoz vagy rasszhoz tartozót. Teheti mindezt „olaszos hanyagsággal”, vagy totálisan és precízen, mint a náci Németországban. A fasizmussal kapcsolatos XX. századi tapasztalataink valóban ilyenek. És mégis, amennyiben nem feledkezünk meg a Franco- vagy a Pinochet-féle rendszerekről, amelyek esetében a szigorúan vett etnikai és faji kritérium nem igazán fedezhető fel, talán szerencsésebb lenne úgy fogalmaznunk, hogy a fasizmus azonnal az etnikai és/vagy a faji megkülönböztetés eszközéhez nyúl, ahogy erre lehetősége kínálkozik, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a „faji/etnikai tényező” lehet bizonyos körülmények között a legkényelmesebb megoldás híveket toborozni. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy genetikai alapú ligásodás lehetőségének hiányában a fasiszta elcsendesülne. Valószínűleg erre (is) utal Umberto Eco, amikor így fogalmaz: „A fasizmus mindig itt van közöttünk… Könnyű lenne felismernünk, ha valaki Auschwitz újranyitása mellett szónokolna, vagy a feketeingesek újra masíroznának Itália terein. A fasizmus ma azonban ártatlannak tűnő maskarában bukkan fel…” A fasiszta tehát nem feltétlenül cselekszik etnikai vagy faji alapon, de cselekszik, amint teheti. Az Easy rider (Szelíd motorosok) utolsó képsoraiban felbukkanó két redneck, vagy a Vanishing point (Száguldás a semmibe) sheriffje nem voltak fasiszták? Dehogynem! Ha 1944 őszén Budapesten élnek, nagyon valószínű, hogy büszkén viselnek nyilas karszalagot felkarjukon, és lázasan dolgoznak azon, hogy minél több zsidó nőt és gyereket tehessenek fel a vagonokra. A fasizmust tehát módszerei éppen annyira jellemzik, mint rasszizmusa vagy etnikai öntudata. Elmegy a végsőkig és megtesz mindent gátlástalanul és könyörtelenül, amit módjában áll megtenni. Szélsőséges esetben népet irt, de adott esetben beéri az Easy rider hosszú hajú hippijeinek leölésével is. A zsidóirtó német fasisztát és az amerikai dél hippi-lepuskázóját ugyanaz a módszer jellemzi, csak a méretek különböznek. (Egyáltalán nem lepődnék meg, ha előbb-utóbb megtalálnánk a fasisztoid viselkedésre hajlamosító génmutációkat, mint ahogy nemrég megtaláltuk a spiritualitásra predesztináló gént.) A fasisztának azt a tulajdonságát pedig, hogy szívesen választja az erőszakos megoldást, az magyarázhatja, hogy az ügy és a cél, amit szolgálni, illetve elérni kíván, nem vihető keresztül erőszak nélkül. A zsidóság kiirtásának ideája egy olyan idea, amely a valódi parlamentarizmus intézményi eszközeivel kivitelezhetetlen. A fasiszta tehát a parlamentet látszatparlamentté teszi, ha nem oszlatja fel, ha nem szünteti meg. A fasiszta idea ugyanis hatékony és gyors cselekvést igényel, nem pedig az ellenvéleményt is meghallgatót, vagy a hosszadalmas parlamenti viták során kialakítottat. A vita helyett totális egyetértést és kritikátlan lelkesedést vár el. És mindez azért van így, mert a fasisztát végtére is egy képesség kóros hiánya jellemzi; a mással, a mássággal való együttélés képességének a hiánya, a disztingválni képes gondolkodás hiánya, ami természetes módon vezet – többek közt – a parlamentarizmus elvetéséhez. Nem véletlen tehát, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a demokrácia szabályainak kijátszása, majd intézményeinek megkerülése, sőt megsemmisítése szükségképpen fasizálódáshoz vezet. Sokan gondolják úgy, hogy például a vallásos intolerancia („a vallásos fundamentalisták”) egyre erősödő megjelenése az amerikai politikában aggodalomra ad okot. Pontosan ezt, azaz a demokrácia elveinek és intézményeinek súlyos sérülését látja megtörténni ma Amerikában például Henry Giroux: az érdemi vita eltűnését a politikából, amit azonban felvált valamiféle manipulált, média irányította lelkes egyetértés, a független sajtó kóros hiányát, az elnöki hatáskör itt-ott alkotmányellenes növekedését, a közszféra veszélyes zsugorodását és megszűntét, az amerikai iskolák nevelőtáborokká alakulását és hasonlók… Globálisan pedig a fegyveres megoldás alkalmazását különösebb erkölcsi aggályok nélkül. Mindent egybevetve, a demokratikus megoldás, sőt a demokratikus megoldásra való igény eltűnését ma Amerikában. Ugyanakkor érdekes megfigyelni olyan új és gyanúra okot adó tüneteket, mint például az a hosszan tartó, ütemes taps, amelylyel a kongresszus köszönti G. W. Busht csakúgy, mint annak idején Brezsnyevet a pártkongresszuson, vagy ahogy az amerikai tábornokok ünnepi alkalmakon kidekorálják magukat egy-két kilogrammnyi érdeméremmel egyenruhájuk mellkasi részén, éppen úgy, mint annak idején szovjet kollegáik a különböző Vörös téri díszszemléken. Még Soros György, aki nyilván nem vádolható a neoliberális – például a gazdasági, pénzügyi trükkök szabadságára vonatkozó – „eszmék” elleni elfogultsággal, számára is betelni látszik a pohár ifjabb Bush neokonzervatív-neoliberális kormányának működésével kapcsolatosan. „A (jelenleg kormányzó) Republikánus Pártot egy szélsőséges banda megszállta és eltérítette” jelentette ki, és hogy szavainak nyomatékot adjon, kétszázmillió dollárt ajánlott fel az ellenlábas Demokrata Párt 2004-es kampányának megtámogatására. Ma már sajnos tudjuk, hogy Soros milliói sem segítettek. Mindenesetre, amit ifjabb Bush és csapata művel, az már Soros gyomrának is sok. Hogy mi ez a sok, azt Soros így summázza: „…(A Bush-kormányzat viselkedése mögött az áll, hogy) mivel mi erősebbek vagyunk, mint mások, …(tehát) a mi oldalunkon van az igazság”. Ez az, ami Sorosnak és másoknak is sok. Túl sok. Vagy például az, amit Bush közvetlenül 2001. szeptember 11-ét követően mondott: „…aki nincs velünk, az ellenünk van”. Félő, hogy Bush ezen kijelentései valóban tükrözik az új amerikai kormányzat mentalitását, a mai amerikai külpolitika módszertanát és ideológiáját. E kijelentések azok, amelyek Sorosban – feltehetően már zsidó származása miatt is – rossz emlékeket ébreszthetnek. Soros ugyan nem megy el odáig, hogy a Bush-adminisztrációt fasisztának titulálja, de – ha az „erő mellett az igazság”, vagy az „…aki nincs velünk, az ellenünk van” kijelentések esetleges következményeibe belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy Soros György aggodalmai nem ok nélküliek, és nem feltétlen utal paranoiára, ha valamiféle amerikai neofasizmus megjelenését gyanítjuk az ilyen mondatok mögött. Soros aggodalmait ma már egyre többen osztják, és látják úgy, hogy a Bush-kormányzat működése, illetve az ahhoz vezető neoliberalizálódás talán valami újfajta fasizmus előfutára, egy már történő fasizálódási folyamat része. Az ilyen félelmeknek hangot adók között akadnak, akik nagyon borúlátón fogalmaznak, mint például Susan George amerikai közgazdász. Szerinte a neoliberalizmus intézményesülése a politikát alapjaiban változtatta meg, amennyiben „korábban (az csak) azt határozta meg, ki uraljon kit, illetve, hogy ki mennyit kapjon a tortából, ma azonban már azt is, hogy kinek van egyáltalán joga élni, és kinek nincs”. Ha ennek a tagadhatatlanul ijesztő megfogalmazásnak van valami igazságtartalma, akkor valóban van félnivalónk, és még inkább megérthetjük a liberális Soros aggodalmait és tenni is hajlandó Bush-ellenességét. Az, ahogy Bush és csapata az arab világot látja, illetve kezelni szándékozik, vagy ahogy a New Orleans-i hurrikán után reagált (helyesebben nem reagált), valóban Susan George félelmeit látszik igazolni. De ugyanezt látszanak igazolni azok az Afganisztánból, vagy Irakból jövő hírek is, amelyek civilek gátlástalan és bocsánatkérés nélküli irtásáról (collateral damage), vagy az úgynevezett hadifoglyokkal történő bánásmódról szólnak. A „mi erősebbek vagyunk…” kitétel a Bush-világlátás szerint láthatóan azt is jelenti, hogy az amerikai élet többet ér, mint az arab élet, ami már nem sokban különbözik attól, amikor – alig több mint félszáz évvel korábban – az volt az elv, hogy az árja élet többet ér a zsidó, a lengyel, vagy a cigány életnél. (Az afganisztáni háború becsült civil áldozatainak száma 3-4 ezer, míg az iraki háborúé 70-110 ezer.) A Bush-csapat protofasisztoid, vagy talán csak a demokrácia játékszabályairól megfeledkező retorikája sajnálatos módon az amerikai belpolitika történéseiben is visszacseng. Ma – a demokrácia intézményeinek üzemeltetése helyett – a különböző bizottságokban hozott önkényes intézkedések divatja terjed Washingtonban. Ezt bizonyítja a 325 ezer állampolgár belistázása, mint esetleges terrorista, a bírósági engedély nélküli, Bush által elrendelt lehallgatások és megfigyelések létezése, az internet monitorozása és cenzúrázása és hasonlók… Vagy éppen az, hogy Bush antiterrorizmus ligája azért, mert például nem hajlandó megvitatni a terrorizmus okait, de még a terrorizmus definícióját sem, szükségképpen nyúl az erőszakhoz mint a számára egyetlen megoldáshoz; szükségképpen háborúzik. Amikor nem hajlandó az okokról beszélni, akkor nem tehet mást, mint kijelenti: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. E kijelentésben pedig nem nehéz felfedezni a nyomatékos antidemokratikus, kvázifasiszta jelleget: az agresszívat, a fenyegetőt, a felsőbbrendűségét (implicite) hirdetőt, vagy éppen a kirekeszteni, sőt talán megsemmisíteni szándékozót. És amit az amerikai külpolitika tesz, ma az valóban agresszív és fenyegető olyannyira, hogy Nelson Mandela szerint „az Egyesült Államok ma már a világbékét fenyegeti”, olyannyira, hogy egy 2003-as nyugat-európai közvélemény-kutatás ugyanarra a megállapításra jutott, mint Mandela. (Folytatjuk)