Padányi Viktor 1991 áprilisi berobbanása a magyar szellemi, illetve közéletbe a lehető leglátványosabb volt. A dolog úgy esett, hogy a Hunnia nevű folyóirat leközölte Padányi Nagy tragédia című korszakos művének két fejezetét, amely a liberálisok – élükön Fodor Gáborral – jóvoltából azonnal parlamenti ügy is lett. A műbotrány jót tett a szerző hírnevének, amit csak fokozott később a valóban kiváló írásainak egymás után történő megjelenése. És bár már az ügyészség visszadobta a szólásszabadság hirdetőinek feljelentését, a tudományos kérdésben való durva beavatkozásukat, Padányi Viktorról a hivatalos Magyarország tudományosnak nevezett élete továbbra se hajlandó tudni. Ennek ellenére hatása egyre beláthatatlanabbul szélesedik.

Padányi hatása már a Kádár-korszakban is érvényesült. A Dentu-Magyaria már a múlt század hetvenes éveiben fogalom volt a szakemberek körében. László Gyulától Erdélyi Istvánon át Bakay Kornélig vallották és vallják annak korszakos jelentőségét. Még olyanok is profitáltak belőle, akik végzetes konformizmusuk miatt ezt sohasem vallanák be. A Dentu-Magyaria a magyar őstörténetírás egyik alapműve. Ami annak ellenére is igaz, hogy a szerző sokkal inkább volt korának és a közelmúltnak értő kutatója, mint a régmúltnak. A Padányi iránti érdeklődésnek biztos jele, hogy születésének századik évfordulója alkalmából többen érezték úgy, hogy valamivel meg kell emlékezni róla. Volt, aki emléktáblát állított neki, más több könyvét vagy néhány fellelhető versét adta ki, megint mások cikkekben méltatták. Vagyis minden hivatalos ellenségeskedés ellenére Padányi életműve nagyrészt hazatért, szerves részévé vált gondolkodásunknak, számon tartjuk, olvassuk. Azt hiszem, csak idő kérdése, míg eddig még itthon kiadatlan vagy alig hozzáférhető írásainak kiadását is vállalja valaki. Talán csak e célokat lenne jó összehangolni. Méltatói gyakran írják azt, mintha Padányi Viktor minden általa művelt műfajban (történelem, történetfilozófia, regény, költészet, festészet, dráma) jelentőset alkotott volna. Az igazság viszont az, hogy ő mint történész, történetfilozófus, politikai gondolkodó volt jelentős, a többi műfajt inkább csak idegfeszültség-levezetőként művelte. És inkább hazafisága ihlette, mint poétikus tehetsége. Padányi Viktor legjelentősebb írásait ausztráliai emigrációjában írta. És ha tudjuk is, hogy „csak a mű számít” és nem a körülmények, azért érdemes e „körülményekre” néhány szóban kitérni. Padányi Viktor emigrációs életének egyik biztos baráti bázisa volt vitéz Endre Zsigmond. Hogy honnan eredt barátságuk, nem tudom. Talán még itthonról. E kapcsolatnak egyik jele a szinte egyetlenként ismert fotó Padányiról, melyet ő vitéz Endre Zsigmondnak dedikált. Ha bárhol szó van Padányiról, mindenki ezt a fényképet használja. Endre Zsigmond egész életében féltőn óvta a nála levő, Padányival kapcsolatos írásokat, kéziratokat, fényképeket, leveleket. Néha, mint a fotót is, odaadta publikálásra. De övé volt Padányinak Teleki Pál haláláról írt kézirata is. Úgy három hónappal ezelőtt vitéz Endre Zsigmond családi okokból visszaköltözött Argentínába, és a még nála levő, Padányi Viktorral kapcsolatos dokumentumokat itt hagyta Magyarországon. Padányi Viktor az úgynevezett ’45-ös emigrációhoz tartozott. Tehát azokhoz, akik a szovjet megszállás és a várható kommunizmus elől menekültek el. Azokhoz, akiknek antikommunizmusa feltétlen és kérlelhetetlen volt. Az összeomlást követő éveket Németországnak az amerikaiak által megszállt részén vészelte át. E korból megmaradt feljegyzései, alkalmi lapokban megjelent írásai egyszerre szólnak a magyar és a világhelyzetről, illetve az emigráción belüli harcokról. A ’45-ös emigráció két markáns vonulatból állt. Az egyik a feltétel nélküli nemzeti vonal képviselői, ide tartozott Padányi Viktor is, a másik a Kállay Miklós vagy a Lakatos-kormány egyes tagjaival fémjelezhető ingadozók, „hajlékonyak” csoportja. Padányiék számára e kategóriát közvetlenül akkor elsősorban Henynyey Gusztáv, a Lakatos-kormány külügyminisztere testesítette meg. Ezek a könynyen alkalmazkodók bírták a megszállók bizalmát is, amivel azok aztán jócskán viszsza is éltek. Padányi írásaiban rendre leleplezi korrupcióikat, elvtelenségeiket. De e korabeli írások szerint a vallási ellentét is jócskán megosztotta az emigránsokat, ami még itthonról elvitt örökség volt. Padányi is határozottan említi, hogy a Horthy-féle „keresztény kurzus” valójában protestáns kurzus volt. A lakosság negyedét kitevő protestánsok a hatalomban, a protestáns kormányzónak köszönhetően erősen túlreprezentáltan voltak jelen. Ez akkoriban igen jelentős probléma volt, amit jól mutat az a tény, hogy a korábbi mendemondákkal ellentétben Padányit (és családját) nem „szélsőjobboldalisága”, „nyilassága” miatt nem engedték fel 1950. november 23-án az Amerikába induló repülőgépre, hanem mint „roham katolikust”, aki „fenyegeti az USA felekezeti békéjét”. Feljelentői pedig bizonyos Barcza Jenő és Soós Géza nevű református „urak” voltak. Ezért telepedett le aztán a következő évben Ausztráliában. Az emigráció belső széthúzása csak fokozódott a későbbi politikai emigránsokkal, a vargabélákkal, a nagyferencekkel, a sulyokdezsőkkel, a kovácsimrékkel és másokkal. Míg a Hennyey-vonal azonnal kezet nyújtott e korábban a kommunistákkal kollaborálóknak, addig a nemzetiek ezt feltételekhez kötötték volna. Padányi ezt a „Kétféle felelősség” című cikkében fejti ki legegyértelműbben. „Hogyan? 1945 előtt hazaárulás volt a küzdelem a bolsevizmus ellen, amelyért vagyonelkobzás, börtön, kínzás, golyó és akasztófa járt, s csak negyvenöt után vált erénnyé, mikor Nagy Ferencék csinálták azt a »hősi« küzdelmet, hogy olykor-olykor lecigánykodtak néhány millimétert a méteres bolsevista igényekből? Azok a százmilliós károk, amelyek egy akaratunk és hozzájárulásunk nélkül kitört világháború fizikai behatásai következtében a magyar ellenállás során előálltak, kötelet eredményeztek egy csomó magyar politikusnak, de azok a milliárdok, amit a pincékből nagyferencileg támogatott bolsevisták Nagy Ferencéktől békében préseltek ki a hálanyilatkozatokat rebegő »felszabadítottakból«, nem terhelik az ő felelősségüket? Egy nyomasztó túlnyomóságú és prepotens nagyhatalomhoz való háborús alkalmazkodás hazaárulás volt 1945 előtt Berlin árnyékában, de ennek hatványa 1945 után, mikor ők csinálták Moszkva nyomása alatt, hősi küzdelem, mártírium, hazamentés? A magyar jobboldalnak két hatalmas védője van az Isten, a világ és saját lelkiismerete előtt. Az egyik, hogy a ’45 előtti Magyarország a történelem legborzalmasabb háborújában állott, s a jobboldal politikáját és a jobboldali tetteket egy szörnyű jövő hernyótalpai előtt az agónia és a halálveszély sürgető feladatai szabták ki, a másik, hogy a német és magyar érdekek eldisputálhatatlanul azonosak voltak a bolsevista halálveszély feltartóztatására irányuló küzdelemben. De ki szabta meg Nagy Ferencék résztvállalását Magyarország bolsevizálásában, kifosztásában és annak a vérmalomnak mozgásba hozásában, amely oly iszonyatosan és megállíthatatlanul őrli a magyar vért a megszeppent és eliszonyodott molnárlegények ijedt szökése után is, és ki, vagy mi ellen kapcsolták Nagy Ferencék a magyar sorsot az engesztelhetetlen ellenség diadalszekeréhez és milyen magasabb magyar érdek késztette őket erre a saját bosszúszomjukon, hatalomvágyukon és poltronságukon kívül?” Padányi tényeket is mond a Nagy Ferenc és Tildy Zoltán-féle kollaboráns regnálással kapcsolatban: hétszáz, bíróság által elrendelt kivégzés. Jellemző, hogy Tildy, a „talláros hóhér” egyetlenegy esetben sem élt kegyelmi jogával. Ez több volt, mint ahányat Kádár és Haynau együtt kivégeztetett. Tízezer ember esett áldozatul a „népítéleteknek”, százezer fölött volt a börtönbe zártak száma, több mint félmillióan vesztették el politikai jogaikat, nyolcszázezren kerültek ki málenkij robotra a Szovjetunióba. E deportált szerencsétleneket Nagy Ferenc miniszterelnök lelkesen „búcsúztatta” a pályaudvaron! Cikkét Padányi így fejezi be: „Nagy Ferenc bűne és felelőssége százszoros, mert a legyilkolt magyar politikai mártírok antibolsevizmusának helyességét és indokolt voltát a lepergett három szomorú, de tanulságos esztendő Isten és világ előtt már igazolta… De mi igazolja majd a történelem előtt Nagy Ferenc probolsevizmusát?” – Nem csoda, hogy ezzel a társasággal Padányiék egyáltalán nem akartak még érintkezni sem. Ausztráliába kikerülve Padányi legtöbb energiáját a napi gondok kötötték le. Öttagúra szaporodott családját kellett eltartani, miközben megírta a Nagy tragédia első kötetét, illetve Vászoly című drámáját, a Tér és történelmet és másokat. Tudományos, egyetemi pályafutását az ausztráliai úgynevezett „lúdtalpasok” akadályozták meg, mert minden egyetem a „Páholy hüvelykujja alatt” van. Leveleiben részletesen ír kiadandó írásairól, könyvei eladásáról és tájékozódik főleg Argentína felé. Arra gondolt, hogy ott több esélye lenne, hiszen értő olvasói inkább arra voltak. Figyelemre méltó, hogy Argentínában vagy Ausztráliában egyenként 300-400 példányt tudott eladni a Nagy tragédiából az összesen akkor 40-50 ezres emigráns körökben. Vannak csalódásai is, mint Kerecsendi Kiss Márton vagy Közi Horváth József esetében. Ugyanígy egykori szerzőtársában, Terjék Lászlóban, aki hírei szerint saját nevén az emigrációban is kiadta Egyetemes és magyar történet című még itthon 1943-ban megjelent közös könyvüket. Mint levelében írja, valójában Terjék neve csak azért szerepelt, mert az a könyv az ő iskolája számára készült. A Vászoly megjelenésekor Padányi egy példányt küldött az akkor Argentínában élő Páger Antalnak is esetleges „műsorra vétel” céljából. Nem tudjuk, bemutatták e Argentínában a drámáját. A melbourne-i bemutató az egyetlen, amiről tudunk. Pósfay Katalin grófnőhöz írt levelében arról is értesülünk, hogy Padányi azok között volt, akik a melbourne-i olimpia idején kényszerítették a helyi szervezőket a sarlós-kalászos, rákosista-címeres zászlók eltávolítására és a koronás-címeres zászló használatára. Szándéka végül is, hogy elhagyja a „világ végén” levő Ausztráliát, elsősorban egzisztenciális okokból nem valósult meg. Nemzetpolitikai, világpolitikai kérdésekben Padányi mára már jól láthatóan túlzott jelentőséget tulajdonított még az ötvenes években is a pánszlávizmusnak. Noha azt is megírta, hogy az ma a bolsevizmus által lefojtottan létezik csak. A balkáni probléma rendezésében, kézbentartásában Magyarországnak geopolitikai helyzeténél fogva komoly szerepe lehetne, ha lenne magyar nemzetstratégia, magyar külpolitika. A kétféle internacionalizmus (moszkvai és New York-i) szorításában a „harmadik Magyarország” mellett tette le a voksát. A félreértések elkerülése végett, minden valószínűség szerint Bibó hatása nélkül, akit nyilvánvalóan és jogosan szintén probolseviknek tartott. „A kétféle tendencia mellé felzárkózott magyarság két egymással szembenálló Magyarországot jelent, éppúgy, mint világvetületben is két egymással szembenálló világról van szó. Amit a világerők tagolódásához való igazodás létrehozott tehát, az két egymásnak feszülő Magyarország, az örök magyar gondolat szintézisének katasztrofális szétrobbantása Kelet és Nyugat érdekei szerint és igazában sem Kelethez, sem Nyugathoz nem tartozó magyarság érdekei ellenére. S mindenben a legszörnyűbb és a legtragikusabb az, hogy itt nem arról van szó, hogy a világméretű erők szétszaggató tendenciáinak leküzdéséhez sem felelősségérzete, sem műveltsége, sem intelligenciája, sem hazaszeretete, de még bátorsága sem volt elegendő azoknak az »államférfiaknak«, akiknek a vezetés a legkritikusabb időkben a kezükbe hullott. Itt egészen másról van szó. Itt egy előzetes nemzetáruló tényről van szó, arról, hogy a többségi akarat és nemzeti szándék elleni hűtlen lázadással ez a kisebbség idegen segítséget vett igénybe a többség letiprásához negyvenöt előtt s idegen segítséget vesz igénybe kettészakadása óta is, keleten is, nyugaton is, most is. Itt arról van szó, hogy inkább elpusztították a nemzeti lényeg egységét, semhogy engedelmeskedjenek annak az akaratnak, amely ezeknek a kategóriáknak az ura és parancsolója volt, ha ezek valóban magyarok voltak. Erről van szó, s így hurcolták a nemzeti integritás egy darabját keletre, egy másikát meg nyugatra, s így esett, hogy ez a két Magyarország – megrázó és megdöbbentő és siratnivaló demonstrációként – Moszkvában és New Yorkban székel, mert Moszkvára és New Yorkra volt szüksége ahhoz, hogy letiporja – Budapestet. (…) …a két Magyarország kétfelől bömbölő gyűlölete között a terror, a rabság, a megbénított vágyak és gúzsba kötött ösztönök, az éhség, a nyomor, s a hontalanság ezer kínja között, mocskos lágerek embertelen odúiban nyomorog, szenved, tűr és vár egy kifosztott, kijátszott, megkínzott és megrágalmazott, de legyőzhetetlen nemzetroncs, s ez a Moszkva és New-York között vonagló harmadik Magyarország az igazi!” Amihez annyit tehetünk hozzá, hogy közel hatvan évvel e sorok írása után is ugyanitt tartunk, semmit sem javult a helyzet, minden irányból csak a nemzeti önfeladás, gyávaság, árulás árad a nemzet vezetésére hivatottakból.