Egy dinamittal megrakott, vezető nélküli expresszvonat robog egyre gyorsabban egy sötét alagútban… Az egyebek mellett a „katasztrófák konvergenciájának” elméletével és annak archeofuturista megoldási javaslatával nevet szerzett francia gondolkodó, Guillaume Faye ezzel a szemléletes hasonlattal érzékelteti a világgazdaság jelenlegi állapotát és – szerinte már a közeljövőre – várható végkifejletét.

Miközben napjainkban mindenki az „új gazdaságról” beszél, vagyis az internetre épülő informatikai szolgáltatásokról és multimédiás telekommunikációs technikákról, amelyek állítólag egy második aranykort nyitnak meg, valójában ez a mágikus elv csupán egy ájtatos optimizmus kifejeződése és régi progresszista-szcientista illúziók megismétlődése. Nem több, mint a neoliberális üzleti körök csalása, a végéhez közeledő modernitás egyik újabb délibábja. Mert az „új gazdaság” nagyon könnyen katasztrófával végződhet. Az internet és az új technológiák ugyanis nem vezettek valódi strukturális forradalomhoz, csupán egyszerű gazdasági evolúcióhoz és kétségtelenül nagyobb törékenységhez. A globális árucserén, a technotudományon és az információáramláson alapuló valódi „új gazdaság” már több mint százéves. Az internetes vásárlás csupán az 1850 körül bevezetett, postai úton történő értékesítés modernizált változata, de nem jelent szerkezeti változást, mint ahogy az internet, a rádiótelefon, a chipkártyák használata, a társadalom általános informatizációja és a genetikai mérnökség sem, amelyek csupán a „már létező” bonyolultabbá válását jelentik. Egyáltalán nem hasonlíthatók tehát azokhoz a valódi technológiai-gazdasági átalakulásokhoz, amelyek 1860 és 1960 között forradalmasították a társadalmakat és az emberi életvitelt, mint a gőzgépek, az elektromosság, a telefon, a távíró, a rádió, a vasút, az autó, a repülőgép, a penicillin, az antibiotikumok és mások. Az „új gazdaság” valójában már mögöttünk van, hiszen 1960 óta egyetlen alapvető innováció sem történt. Az informatika csak azt teszi lehetővé, hogy másként, gyorsabban és olcsóbban (de törékenyebben) valósítsuk meg azt, amit már korábban is megtettünk. A gépkocsi, az antibiotikumok, a telekommunikáció vagy a légi közlekedés viszont valódi forradalom volt, amelyek lehetővé tette azt, ami korábban lehetetlennek számított. Egy újabb ok arra, hogy ne hallgassunk a válságok végével kecsegtető „új gazdaság” szirénhangjaira, hiszen éppen a fordítottja az, ami bekövetkezhet. „A piaci közgazdászok uralkodó gondolatából hiányzik az inspiráció, amely a környező konformizmus igája alatt elvesztette ikonoklaszta dimenzióját. (…) Az előrelátás referencia-eszközévé a lineáris kivetítés vált. (…) Ennek következtében egyre közelebb kerülünk a közgazdasági gondolkodás nullfokához” – állapítja meg a nemzetközi hírű közgazdász, Frédérique Leroux a divatos gazdasági optimizmust és az „új gazdaság” káprázatait bírálva. „Az új gazdaság, amelyről alig tudjuk, hogy vajon az új technológiákat jelöli-e, vagy egy új közgazdasági működési módot (az infláció nélküli állandó növekedést, a növekedés és a visszaesés fázisainak váltakozásával szemben), mindenkinek megfelel, mert lehetővé teszi, hogy egy szakértő lelkesedésével beszélhessenek arról, aminek a megértéséről már lemondtak”. Az „új gazdaság” ugyanis egy olyan kifejezés, amelynek nincs semmiféle valóságalapja, csupán egy pszeudo-fogalom, egy neoliberális ideológiai maszlag, amely „arra szolgál, hogy bocsánatossá tegye számunkra azt, hogy lemondtunk minden közgazdasági konceptualizációs erőfeszítésről a nem gondolkodás javára. Ez csupán azoknak a marketing-zászlaja, akik az előzékeny önelégültséget választották intellektuális duzzogásból, tudatlanságból, megfelelni vágyásból, lustaságból vagy véletlenül” (Le Figaro, 2000. július 24.). Akárcsak egykor Francis Fukuyama a történelem végét jósoló (az időközbeni történések hatására azonban visszavont) tézisével, az új gazdaság apostolai is azt akarják velünk elhitetni, hogy immáron beléptünk a krízis és recesszió nélküli állandó fejlődés csodálatos periódusába. Azt képzelik, hogy az internetnek, az informatikai fejlődésnek és a globalizációnak hála, a világgazdaság mentesül a nagyobb válságoktól. Ezek azonban csupán a közgazdaságtan kvázi-vallásos (szoteriológiai) víziói, áltudományos diskurzusok, a „gazdasági ciklus” ugyanis továbbra sem szűnt meg létezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a gazdaság gyökere emberi, tisztán pszichológiai, nem pedig „technológiai”. Az eufória után mindig pánik jön, és reménytelenség. Számos tényező valószínűsíti, hogy a csalóka gazdasági növekedés ciklusának legvégén járunk, egy annál is sokkal nagyobb összeomlás határán, mint amilyen az 1929-es volt, mert a világgazdaság jelenleg törékenyebb, globalizáltabb és spekulatívabb mint az akkori volt. Ez a kártyavár logikája vagy a dominó-effektus. Egyáltalán nem vagyunk tehát egy „páratlan új korszakban”, ahogyan azt a transznacionális neoliberalizmus propagandistái el akarják velünk hitetni. Már a múlt század húszas éveiben is egy csodálatos új korszak eljöveteléről regéltek, amelyben az új technikák majd végleg kiküszöbölik a válságot és a visszaesést, aztán láttuk, hogy mi következett… A New York-i tőzsdekrach és tragikus következményei, a világháborúval együtt. Egyes gazdasági szakemberek és elemzők számára a jelenlegi prosperitás ugyanilyen felszínesnek és kérészéletűnek tűnik, és bizonyos előjelek egy általános gazdasági összeomlás lehetőségét valószínűsítik. Melyek ezek? 1. Mindenekelőtt a tőzsdei gazdaság törékenysége. A jelenlegi globalizált gazdaság ugyanis – sokkal inkább, mint a húszas években – a teljességében irreális tőzsdei spekuláció felszínességén alapul: rövid távon a Dow Jones, a Nikkei vagy a Cac 40 irányítja a világgazdaságot, egyik napról a másikra, egy spekulatív (azonnali nyereségvágyból, hirtelen pánikból és eufóriából álló) spirálban, miközben a távlatos és realista gazdaságpolitikának nyoma sincs. A vállalkozások motorjának számító spekulatív beruházás a legkisebb rosszkedvre is összeomolhat, amint azt a kilencvenes évek ázsiai válsága is bizonyítja. „Elég a legkisebb homokszem, hogy az erényes gépezet megálljon és visszaforduljon” (Frédérique Leroux). Ez az ún. pillangó-effektus: látszólag jelentéktelen események láncolata pánikot kelt a befektetők körében. „Ezekben a múlékony gazdasági és tőzsdei nirvánákban a legcsekélyebb időváltozás az esztelen szertelenségből az anorexiás levertségbe csap át. (…) Ma a hosszú gazdasági ciklus ugyanezen kritikus pontján vagyunk, amikor a részvénypiac – ez az olyannyira ingatag entitás – parancsol a gazdaságnak”. Az alapvető gazdasági folyamatok vezetése ennélfogva teljesen kikerült a nemzeti kormányok és a politikai funkció befolyása alól. Ez a fajta „növekedés” tehát pusztán a spekuláció pszichológiai véletlenétől, egy irracionálisan eufórikus vagy depresszív állapottól függ. 2. A globális eladósodás mértékének exponenciális növekedése. Senki előtt sem lehet titok, hogy a világ valamennyi országa – a szegények és a gazdagok egyaránt – többé-kevésbé eladósodott, a kérdés csak az, hogy végső soron ki fogja rendezni a számlát. A világgazdaság egy csőd szélén álló vállalkozásra hasonlít, amelyet egy virtuális bankár tart életben folyamatos tőkeinjekciókkal. Mint azt a kapitalizmus-ellenességgel kevéssé gyanúsítható Prigest tőzsdei beruházó társaság 2000 júliusi konjunktúra-közlönye írja: „A féktelenül növekvő magánadósság vált a részvényárfolyamok növekedése és a gazdasági aktivitás közötti »vertikális« körkörösség transzmissziós szíjává, ami törékennyé teszi a rendszert, miközben azt a benyomást kelti, hogy erősíti azt a növekedési többlet által, amelyet még lehetővé tesz.” A munka helyett az eladósodáson és a gazdaságon kívüli (demográfiai, ökológiai, energetikai stb.) paraméterek kilátásán alapuló világgazdaság nyilvánvalóan nem tartható fenn sokáig. 3. Európa és a többi iparilag fejlett ország népességének elöregedése, a bevándorlás gazdasági terhével súlyosbítva. Az aktív, munkaképes népesség egyre fokozódó hiánya, a nyugdíjak és az egészségügyi kiadások növekvő terhe 2010 után nagyon könnyen megroppanthatja az európai gazdaságokat. Előbb-utóbb a termelékenység növekedése és a technikai fejlődés sem lesz képes fedezni a külső demográfiai költségeket. Nem beszélve arról, hogy az őshonos aktív népesség fogyását nemhogy kompenzálni nem tudja a gyarmatosító bevándorlás, de a (szak)képzetlen bevándorlók és családjuk eltartása jelentős többletterhet ró a nemzetgazdaságokra. A világ vezető kereskedelmi hatalmának számító Európa gazdasági összeomlása magával rántaná az egész nyugati gazdaságot. 4. Az ökológiai paraméterek figyelmen kívül hagyása. A tömegipari gazdálkodás globális fejlődése által gerjesztett óriási mértékű légszennyezés (amely ellen egyáltalán nem hadakoznak az olajlobbinak alávetett és pótcselekvésként inkább a bevándorlókat pátyolgató zöldek) már kezdi éreztetni a hatását: időjárási katasztrófák (a biztosítótársaságok szerint gyakoriságuk az utóbbi harminc évben több mint háromszorosára nőtt), a tengeri halászati tartalékok kimerülése, növekvő elsivatagosodás, az édesvízkészletek csökkenése, az oxigéntermelést biztosító erdőfelületek és tengeri fitoplankton mezők pusztulása és hasonlók. Mindazonáltal a világgazdaság egészségére nézve a legnagyobb rizikófaktort az első számú spekulatív pénzhatalomnak számító Egyesült Államok jelenti, amelynek gazdasági állapota – bizonyos másodlagos fontosságú pozitív mutatók ellenére is – egy agyaglábú óriás benyomását kelti az objektív megfigyelők szemében. Mint azt a St. Louis-i Federal Reserve számára Laurence Kotlikoff által készített tavaly júliusi tanulmány is megerősíti, a mértéktelenül növekvő amerikai költségvetési hiány, valamint a nyugdíjak és társadalombiztosítás időzített bombája gyakorlatilag fizetésképtelenségbe sodorta a világ gazdasági szuperhatalmát. „Amerika tönkrement, megsemmisült, kimerült? Igen, ténylegesen ez a helyzet, mivel nem képes kielégíteni a hitelezőit, adott esetben a jelenlegi és a jövőbeli generációkat, amelyeknek nyíltan vagy hallgatólagosan különböző nettó kifizetéseket ígért” – áll többek között a tanulmányban. Ezzel egyidejűleg két másik amerikai közgazdászprofesszor, Gokhale és Smetters is ugyanerre a konklúzióra jutott. Számításaik szerint az amerikai költségvetési hiány már csaknem 66 biliárd (!) dollár, és előreláthatólag a helyzet akkor válik majd igazán drámaivá, amikor a hetvenes évek „baby boom nemzedéke” nyugdíjba vonul, az államnak pedig fedeznie kell(ene) nyugdíjuk és egészségügyi ellátásuk költségeit. „Ez az összeg a GDP (bruttó nemzeti termék) több mint ötszöröse és a nemzeti összvagyon csaknem kétszerese”, írja az ugyanezzel a „büdzsé-árokkal” kalkuláló Kotlikoff. Az amerikai pénzügyi körök bibliájának számító Barrons 2006. július 3-i számában megjelent cikkében Ned Davis szintén megkondítja a vészharangot, amikor a hitelpiac adósságát 40 billió dollárra, vagyis a 12,8 billiós amerikai GDP több mint háromszorosára becsüli. Ráadásul ez az összeg csupán az Egyesült Államokon belüli, konszolidált hitelállomány (az államkincstár, a szövetségi államok, a helyi államigazgatási intézmények által igénybe vett hitelek, valamint a kereskedelmi, jelzálog, személyi és hitelkártyakölcsönök) mutatója. Ha mindehhez hozzávesszük az előbbi költségvetési hiányt, akkor a 106 billió dolláros végösszeghez jutunk, amely a jelenlegi amerikai GDP jóval több mint nyolcszorosa. Az amerikai államkincstár konszolidált adóssága ehhez képest a „bagatell” 8500 milliárd dollár. Azóta, hogy a Nixon-kormányzat 1971-ben felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát, a korábbi adósságállomány a huszonegyszeresére nőtt, a jelenlegi adósság 95 százaléka ezt követően halmozódott fel. (Összehasonlításképpen: a jelenlegi amerikai szövetségi bankrendszer 1913-as létrehozásakor az államkincstár adóssága 2,9 milliárd dollár volt, az egy főre eső adósság 29 dollár, ma ugyanez több mint 28 ezer dollár, vagyis az akkori érték csaknem ezerszerese.) Az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje jelenleg 763 milliárd dollár, amely 6,5 százalékkal magasabb az egyébként történelmi rekordnak számító 2005-ös, 717 milliárd dolláros értéknél. Ez az összeg külföldre vándorol, jelentősen felduzzasztva az USA kereskedelmi partnereinek devizatartalékait. Jelenleg az ily módon felhalmozott 4,4 billió dollárból 1,33 billiót a fejlett országok, 3,07 billiót pedig az úgynevezett emelkedő (főleg távol-keleti) nemzetek birtokolnak. A tavalyi év közepére az amerikai külkereskedelmi deficit Kínával szemben 18 milliárd dollárra, az EU-val szemben 11 milliárdra, Japánnal szemben pedig 7 milliárdra rúgott. A végeredmény az, hogy az Egyesült Államok dollárt exportál a külföldi árucikkek ellenében. Az amerikai központi bank (Fed) 2006 júniusi bejelentése szerint a fogyasztási hitelállomány 2,4 százalékkal, vagyis 4,4 milliárd dollárral nőtt és elérte a 2173 billió dollárt. A teljes összeghez a hitelkártyák és a többi megújítható hitelforma állománya is hozzáadódott. Csupán 2006 májusában az amerikai fogyasztók 6,7 milliárd dollárral növelték megújítható adósságukat, vagyis 10 százalékkal többel, mint az előző hónapban. Ez azt jelenti, hogy a folyó kiadásaik fedezésére képtelen amerikaiak milliói a hitelkártyájuk rendszeres és folyamatos megterhelésével biztosítják a „túlélésüket”. „A globális egyensúlyhiány legfőbb jellemzője a nagysága. A fizetési mérleg jelenlegi amerikai hiánya 800 milliárd dollár körüli, vagyis a GDP 6,5 százaléka, és a gazdasági tevékenység és az árak jelenlegi alakulását tekintve kevéssé valószínű, hogy rövid távon jelentősen csökkenne”, vélekedik Donald Kohn, a Fed alelnöke. Napjainkban az amerikai pénzrendszert annyira megterheli a mostani és jövendő, nem konszolidált adósság mértéke, hogy csupán egy valódi és hosszadalmas gazdasági visszaesés jelentene megoldást. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok egyre inkább beleszédül a kül- és belföldi adósságörvénybe, mert a belső adósság növekedése a kereskedelmi deficiten és fizetési mérleg hiányán keresztül kiterjed a világ többi részére is. Ez azt is jelenti, hogy az USA külső adósságállománya tovább fog növekedni éppúgy, mint a külföldön forgalomban lévő dollár mennyisége. Történelmi szempontból nem árt emlékeztetni, hogy legutoljára a múlt század húszas éveiben került az Egyesült Államok nagyjából hasonló helyzetbe, amikor az ország konszolidált adósságállománya elérte az akkori GDP 260 százalékát. A végeredmény az 1929. október 24-i „fekete csütörtök” volt, a New York-i tőzsdekrach, az egész világot megrázó gazdasági válság nyitánya, amelynek következtében rövid időn belül több tíz millióan vesztették el állásukat világszerte. Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.