A múlt év októberével a rendszerváltás időszaka végleg lezárult, az ellenzék csak hiú oromdísz maradt a parlamentarizmus homlokzatán. Felnőtt egy új nemzedék, amely mit sem ért a kádárizmus hétköznapi, kis kompromisszumaiból, de a polgári oldal nemzeti évfordulókon felvonultatott bálványképei többnyire idegenek számára. Az ifjúság egyelőre a legszerényebb csapata egy olyan társadalomnak, amely szemrebbenés nélkül hazudik, négy év múlva azonban már döntő szava lesz a választásokon. A jelen hatalom szervi gyöngesége, hogy a kormányrudat épp a kádári időkre nosztalgiával visszaemlékező idősebb nemzedékek segítségével szerezte meg, s azt egyre inkább azok hajlamai és érzései ellen tartja fenn. Gyanakszom, hogy majd váltani fog a fiatalokra, pénzre, életre s érvényesülésre hivatkozva.

A pártok tehát aranyfedezet nélkül maradtak 2006. október 23-át követően. Az ünnep nem lett – mint néhány kisember és elkötelezett értelmiségi remélte – forradalom, mégis leverték. Marxszal szólván, a tőkések, az „érték értékesítésének fanatikusai” sorsként fogadtatták el, hogy ebben az országban a jogrend alá van vetve az állami főhatalomnak. Akár Malthus tételeit is hirdethetnék, hogy mifelénk a nyomort csak olyan tüneti kezelésekkel lehet enyhíteni, mint a népességcsökkenés növekedését előre vetítő konvergenciaprogram. Szabadság, egyenlőség, emberi jogok, ilyen ostobaságokról vitatkozni! Hiszen szabadok vagyunk. Egyenlőség? Persze a törvény előtt, az más. De egyébként? Sír mindenki, de többé már nem várják a csodát, s Puskás Öcsivel lélekben is eltemettük a magyar labdarúgást. Inter-, Reál-, Bayern-, Manchester- vagy Barcelona-szurkolók lettünk e több mint másfél évtizedes korszakban: a tömeglélek ünnepi zsibongását csak a képernyőn érzékeljük. Pedig játéknak és üzletnek elsőrangú a foci, s világjelenség, hogy egy gólkirályt többre tartanak, mint bármilyen művészi teljesítményt, nem is beszélve a nemzeti önérzet ébrentartásáról. A focitól eltekintve, Budapest detronizálása elmaradt. Ha a vidék többé nem is fogadja el azt a rossz szellemet, amelyet itt még a kövek is árasztanak, tájékozatlan a főváros állapotait illetően. Gazdálkodása ugyanis előbb összeomolhat, mint az országé. S ha már csak egy olyan embert kaptunk az élére, akinek ez volt az első komoly foglakozása, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy csapások özönét zúdították a nyakunk közé azok a mohó érdekcsoportok, amelyek szemforgatóan a liberalizmus elkopott igazságaival vértezték fel magukat. (Hasonló bizonytalan, mozgalmár egzisztenciából lépett elő annak idején Kádár János is 1945 elején Budapest rendőrfőkapitánya helyetteseként.) Ömlik a panasz még ma is, s a híres pesti vicc is eltűnt: a kor szája s füle képtelen volt felfogni, hogy holttá nyilvánítása – ha csak el nem csúszik néhány narancshéjon, például azon, hogy a Gazprom legvidámabb barakkja leszünk – folyamatban van. Azért lehet feltámadás: Csepelen a Magyar utca táján, nem meszsze az egykori művektől, egy romba dőlt ház oldalán nagy betűkkel van kiírva: „Ez itt a Gázai övezet”. Itt már a múzsák hegye is csődöt mond, s csak a Beatrice késő Kádár-kori dalai segítenek. (S van, aki fejében mégis Moldova György baloldali romantikáját ízlelgetve Kádár Jánosról, az adott körülmények között a lehetséges megoldások legjobbikaként megbékül Gyurcsány Ferenc parlamenti diktatúrájával.) Nézem a Tanút, jó, hogy megint levetítették. Az örök balek Pelikán és Virág elvtárs ajkán – akinek alakjában az ÁVO főnökének, Péter Gábornak az alakja sejlik fel – ott bujkál egy halvány kis mosoly. A messzi magasból érkező fény ironikussá teszi a zsúfolt hatos villamost, megmutatva, hogy a bajokat idejében fel lehet ismerni, s nem okvetlenül szükséges, hogy azokat eltitkolva, dobozba zárva mindig csak utólag tudja meg a következő nemzedék. Jó lenne egy filmet készíteni Gyanú címen is. Hősei adottak lennének: a Moldovát élvezettel olvasó, tisztességre vágyó, ám naiv magyar családapa, akit körbetáncol egy Őze léptű miniszterelnök.