Tóth Gy. László barátomnak

V. rész Kedves Laci! Miután a múlt heti levelem legvégén értem egy alapvető fontosságú magyarázathoz, azt megismétlem. Ez pedig a kőolaj- és földgázkontraktusok változása a hetvenes évek elején bekövetkezett olajembargó óta. Az 1973-74-es embargó előtt az olajat hosszú távú, egy-két évtizedre szóló szerződésekkel kötötték le. Ami biztonságot jelentett a kitermelőknek és a vevőknek egyaránt.

Az embargót követően azonban az angolszászok egyre inkább áttértek a rövid távú, sőt szuperlikvid olajellátási szerződésekre, és elkezdték az olajat tőzsdén adni és venni, azonnali, sőt jövőbeni kitermelésére kötött üzletekkel. Nevezzük ezt az újfajta piacot az amerikai központú, liberális olajpiaci rendnek. Amely – mint Putyinék zseniálisan meglátták – az amerikai kolosszus, vagyis az egész amerikai globális rend Achilles-sarka. És ez az, amit Moszkva alá akar ásni a régi típusú, hosszú távú energiaszállítási szerződésekkel, amelyek ma már – szemben a korábbiakkal, amikor csak a termelők és szállítók érdekeinek biztosításáról volt szó – geopolitikai célokat szolgálnak. Az amerikai hatalmi monopóliumhoz igazodó Nyugatnak ez lesz a veszte. Olyannyira, hogy – és most hadd vicceljek egy kicsit – miután a mi kis vitánkat Mahathir Mohamad, Malajzia volt miniszterelnöke elolvasta, ráébredt arra, amiről itt szó van, sőt a világ valamennyi jelen és volt kormányfője közül először nyilvánosan kimondta, hogy (és most idézem a Weekend Australian tavaly december 30-i számát, amelynek Mahathir exkluzív interjút adott) „Amerika vesztett. Korábban világhatalom volt. Már nem világhatalom.” Vagyis igazat adott nekem. Oroszország és globális szövetségesei energiastratégiája az energiára egyre éhesebb világ véges energiaforrásainak hosszú távú lekötése szerződésekkel, ami elvonja a nyugati világtól az alternatív lehetőségeket. Aki odafigyelt Dick Cheney amerikai alelnök 1999 szeptemberében mondott szavaira, annak ez egyértelmű már jó ideje. Ezt mondta: „Egyes becslések szerint a következő években az olaj iránti igény átlagosan évente két százalékkal nő, és ezzel egyidőben óvatos becslések szerint is évente három százalékkal csökken a meglévő tartalékokból kinyert olaj mennyisége. Ez azt jelenti, hogy 2010-re napi további ötvenmillió hordóra lesz szükségünk. Akkor honnan jön majd az olaj? A kormányok és nemzeti olajtársaságok kezében van az olajkészletek mintegy kilencven százaléka. Az olaj továbbra is alapvetően kormányzati üzlet marad”. Laci, tudod mit jelent ez? Hogy már 2010-re totális olajéhség lesz, ha nem tárnak fel szaudi méretű, új olajlelőhelyeket. Ennek a nyugati világrendet fenyegető óriási veszélyét az olyan, világosan gondolkodó emberek is átlátják, mint Richard Lugar amerikai szenátor, aki hazáját „gazdasági katasztrófától” óvta és kijelentette, hogy Oroszország növekvő energiahatalmát „hatalmas geopolitikai fegyverként” használja. Hasonlóan a köztiszteletben álló Peter Odellhez, jó néhány kormány energiaügyi tanácsadójához, aki – mint a Guardian tavaly október 1-jei számában olvashattad – attól óvta a Nyugatot, hogy az orosz olajpolitika eredményeként elveszítheti hozzáférését a globális energiaforrásokhoz. A vakok viszont egyöntetűen azt hiszik, hogy mindez nem következhet be, mert csupán tárcsázni kell a tőzsdét és gyorsan lekötni egy-egy hatalmas mennyiségű olajszállítmányt. Szent együgyűség. Karácsony előtt került a kezembe nem kisebb autoritásnak, mint az amerikai Külügyi Kapcsolatok Tanácsának az amerikai olajfüggőségről szóló legújabb jelentése, amely arra figyelmeztet, hogy az Egyesült Államok „nincs kellően tisztában sebezhetőségével”, mert az ország vezetői és lakossága „olyan mítoszokban és feltevésekben hisz még mindig, amelyek nem felelnek meg a tényeknek”. E tanács és Odell is kiemeli, hogy a nagy nyugati olajcégek fokozatosan veszítik részesedésüket a globális olajrendszerből, és jelenleg már csupán 9-10 százaléknál tartanak. Miközben az Egyesült Államok olajának 60 százalékát importálja, szemben az olajembargó idején behozott 36 százalékkal. De térjünk vissza a nyolcvanas évek közepe és vége felé megerősödött olajtőzsdékhez, ahol az adott pillanatban megvett olajat a vevőnek az azonnali üzleten elért árért szállítják le. Ennek eredményeként amerikai dollárban árazott, egyetlen, virtuális, globális olajkészlet alakult ki, amelybe az olajtermelők „beöntötték” árujukat, az olajvásárlók pedig onnan „merítettek”, akár napi áringadozásokkal. Amerikának ez nemcsak a dollár erősségét jelentette, hanem elsősorban azt, hogy az Egyesült Államokat lehetetlen volt ismét embargónak kitenni, ugyanis ha egy exportáló vagy exportáló csoport ezt megkísérelte volna, az amerikaiak egyszerűen e globális készletből merítettek volna szükségletük fedezésére. Csakhogy Amerika és a Nyugat biztonsága csupán addig marad fenn, ameddig a jelenlegi liberális olajpiacot fenn tudják tartani. Mihelyst azonban erre nincs módjuk, és olyan irdatlan olajtermelők, mint Oroszország és olyan megafogyasztók, mint Kína már nem e szabályok szerint játszanak, vagyis visszatérnek a régi, merev, bilaterális, hosszú távú szerződésekhez – ami a szemünk előtt megy végbe – a rendszernek vége. Amit roppant módon elősegít az, hogy a termelők és a vevők is állami tulajdonban, vagyis monopolhelyzetben lévő cégekkel dolgoznak, mint Cheney mondta. Mint az oroszok és a kínaiak. Nem véletlen, hogy a most mindenért ütlegelt Putyin szemére hányják azt is, amiért a Gazprom állami irányítás alatt működik. És teszik ezt azok, akik a Gazpromnál sokkalta nagyobb szaudi Aramco, a mexikói Pemex, a Kuvait Petroleum Corporation vagy a malajziai Petronas állami tulajdonlását eddig nem támadták egy szóval sem, noha a felsoroltak mindegyike állami cég. Persze, mert míg a Gazprom – no meg a világ harmadik legnagyobb olajvállalata, a venezuelai Petróleos de Venezuela – a régi-új típusú, hosszú távú, kétoldalú szerződések kötése felé indult, addig az említett többi olajvállalat még az azonnali üzletkötések piacán vitézkedik. A rohamosan emelkedő Kína mellett India is – noha jelenleg Amerika-barát – a hosszú távú energiavásárlások mellett döntött, és ezzel akaratlanul szintén Kínával egyetemben ássa alá az amerikai energiabiztonságot, és így az amerikai globális hatalmat. Ázsia többi országa pedig mindinkább e modell alkalmazása felé fordul. Kínáról jó tudni, hogy az utóbbi időben „stratégiai energia partnerséget” alakított ki Oroszországgal, Szudánnal, Iránnal, Venezuelával, Brazíliával, Angolával és Kazahsztánnal. Az állami kínai olajvállalat, a China National Petroleum Corporation 2005-ben megvásárolta a kazah állami olajvállalatot röpke 4,2 milliárd dollárért, és tavaly ezeket a stratégiai lépéseket tette, amelyekről tudok és amelyeket kedvedért szedtem öszsze: áprilisban hosszú távú földgázüzletet kötött Türkmenisztánnal; szerződést írt alá olajvezetékre a kazahokkal; javaslatot tett egy teljes Közép-Ázsiát átfogó és azt Hszingkianggal összekötő energiahálózat kiépítésére; együttműködési egyezményt kötött Iránnal a Kaszpi-térségben; földgázüzletet ütött nyélbe Üzbegisztánnal, valamint „érdeklődését” fejezte ki a türkmén- afganisztáni-pakisztáni gázvezeték irányába. Hu kínai elnök a szaúd-arábiai SABIC-kal 5,2 milliárd dolláros szerződést kötött, hogy Észak-Kínában olajfinomítót és petrokémiai projektet valósítson meg. Miközben, dörzsölik a kezüket Pekingben, Szaúd-Arábia Washington stratégiai szövetségese. Áprilisban pedig a kínaiak 100 milliárd dolláros (!) szerződést kötöttek Teheránnal 25 éves olaj- és gázszállításra. Ezen üzlet része az óriási jadavarani olajmező feltárása is. A világ globális energiaerőforrásai tehát lassan kettészakadnak két rivális és egymással kibékíthetetlen energiapiacra. Az egyik fokozatosan elveszti globális támogatását, és mindinkább a Nyugat energiaigényét szolgálja ki, míg a másik mind erősebb globális támogatást élvez, miközben a világ másik felének energiaigényét látja el. Ezért olvashatod és hallhatod, hogy a Nyugat mennyire fel van dúlva, amiért az oroszok nem engedik labdába rúgni az irdatlan méretű Szahalin-1 és Szahalin-2-es projektben. Igen, Laci, ez már a jövő üzenete: világszerte az eddiginél is jobban állami tulajdonban lévő és állami irányítású vállalatok veszik a kezükbe a globális energiaforrásokat. Most már érted, ugye, hogy a múlt heti levelemben miért említettem dicsérőleg azt, hogy a csehek okos előrelátással gyorsan és csendben 2035-ig megkötötték az oroszokkal a gázszállítási szerződést. Miközben mi – a világ egyre szűkösebbé váló energiakínálatának közepette -, összpárti egyetértéssel, „alternatív energiaforrásokról”, az „orosz függőségre utaltság veszélyéről” és egyéb zöldségekről beszélgetünk, a kilencvenes évek közepéhez hasonlóan újra elszalasztva a tálcán nyújtott lehetőséget a kordában tartható és a magyar energiaszükségletet fedező orosz földgáz hosszú távú lekötésére. Aminek persze egy vetületét az SZDSZ átlátja (még azt sem teljes egészében), és gerjeszt a lehető legobskúrusabb és a hozzá méltó legaljasabb módon, de sikerrel félelmeket azok ellen, akikkel nemzeti érdek lenne hosszú távú szerződés megkötése. És e félelmeknek a naiv jobboldali publikum egy része is felül. Az SZDSZ, amely gyűlöli az antiliberális új világrend megerősödését, Hodorkovszkijt, a pernahajder privatizátort rácsok mögé dugó Putyint, és elsősorban az amerikai befolyás globális gyengülését. Miközben még azt is elhiteti a jobboldallal, hogy az egyébként totálisan neoliberális Gyurcsány hosszú távon is a Gazpromhoz akarja kötni az ország energiaszekerét. (E levél írásakor jelent meg a Magyar Nemzetben a hír: a MOL egy viccesesen kisméretű földgáztárolót épít Magyarországon, amelynek értelmében – csak vészhelyzet esetében – az ország éves gázfogyasztásának egy nyolcada áll majd 2010-től rendelkezésre. Az SZDSZ persze retteg az Amerika (és persze fő szövetségese, az SZDSZ másik kedvenc országa) kárára folyó globális erőeltolódástól azért is, mert az új, szűkös energiapiacú világban a hosszú távú szerződéseket kötő államok (amelyek egyre inkább államosítják az energiaforrásokat) ráadásul még nacionalisták is. Márpedig tudjuk, hogy szemükben halálos bűn az a nacionalizmus, amely nem két kedvenc országuk nacionalizmusát és imperializmusát erősíti. De ha mindez még nem lenne elég a nyugati stratégiai energiabiztonságra nézve, még egy tényező – amit már érintettem – fenyegeti a Nyugat biztonságos energiaellátását. Ez pedig a dollár végzetes meggyengülése. Szinte érthetetlenül, de még a világsajtóban sem olvasni túlságosan sokat arról a falrengető tényről, hogy a sanghaji olajtőzsdén immár jüanban kötik az üzleteket, ahogyan a szentpétervári tőzsdén – amely az idén, tudomásom szerint, már on-line működik – rubelben. Jellemző, hogy a Fideszt is mennyire megzavarták a ködösítések. Szóvivőjük, Szijjártó Péter az ATV-n a múlt héten azt rótta fel az MSZP-nek, hogy a földgázért 280 dollárt fizetünk ezer köbméterenként, míg Nyugat-Európa 250-et. Ennek oka, mondta, hogy az MSZP rosszul tárgyalt. Hát persze, hogy rosszul tárgyalt, mint már korábban említettem. Ugyanis elutasította a Gazprom ajánlatát a hosszú távú szerződés megkötésére, amelynek eredményeként ma messze 250 dollár/ezer köbméter alatt vehetnénk a földgázt. Másrészt viszont a Fidesz-konszenzus az, hogy ne függjünk a Gazpromtól. A kettő követelés nehezen egyeztethető össze, és azt sem tudom, hogy hol lenne akár ma, nem is szólva a következő évekről, az alternatív forrás? Amióta öt hete elindult a vitánk, nem tudtuk, hogy a téma a napi politikába robban be. Az viszont kétségtelen, hogy a Magyar Nemzet és a Demokrata is már hosszú ideje azt a stratégiát követi, amelyet javasolni igyekszem, és amelynek racionális, azaz nem érzelmi motívumait most kísérlem meg elemezni. Arról a Magyar Nemzetről van szó, amelyet az MDF-MNDP-s Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és washingtoni nagykövet e levél befejezésének napján jelentett fel Bush elnöknél, amiért a lap nem a neokonzervatív irányt követi.