Késő ősszel, amikor kifulladt a jobboldal tüntetéssorozata, az ország jobbik fele valóságos apátiába süllyedt. Mintha a brezsnyevi pangás korszaka jött volna el újra, a teljes tehetetlenség időszaka, amikor a vezetés azt tesz, amit akar, mégsem lehet ellene tenni semmit. A reform-retorika ebből a szempontból érdektelen: ami ősz óta folyik, az nem reform, hanem esztelen kapkodás, doktriner kártevés az emberek tűrőképességének végső határáig.

A „most egy kicsit rosszabb lesz, hogy holnap majd jobb legyen” szöveget senki sem hiszi el, már rég lejáratódott, az emberek berendezkedtek arra, hogy a kormány hadjáratot folytat ellenük. Adókkal, gumilövedékkel, kórházbezárásokkal, mikor mivel. „Majd csak túléljük ezt is” – nagyjából így írhatók le az emberek érzései, csalódottan fordulnak el minden politikától és politikustól, amelyek és akik annyiszor becsapták őket. Pedig pangásról szó sincs. A magyar közéletben földindulás készülődik, csak éppen nagyon csendben, a „nép” számára alig láthatóan. De feltartóztathatatlanul. A közép-európai országok közül Magyarország az egyedüli, amelynek parlamentjében a rendszerváltó pártok egy híján mind ott ülnek – és csak azok ülnek ott. Az összes többi országban tucatszor átalakult már a pártstruktúra; egykori nagy pártok eltűntek, újak bukkantak fel, hogy azok is eltűnjenek, magukkal emelve és süllyesztve régi és új politikusokat. Nálunk mintha megállt volna az élet. Egyedül Csurka Istvánnak sikerült belekavarnia ebbe az állóvízbe, de neki is csak az akkori legnagyobb párt kettészakításával, és így is csak egyetlen ciklusra. Maradandót ez ügyben csupán Torgyán József alkotott: ő az egyetlen Magyarországon, akinek egy rendszerváltó pártot sikerült lenulláznia. Nyilvánvaló, hogy ez nem maradhat így. A magyarországi pártok belülről egytől egyig olyanok, mint egy-egy megromlott házasság: a felek vendégségben még viselkednek, kifelé őrzik a látszatot, de otthon jobb esetben is idegenekként kerülgetik egymást, lefojtott gyűlölet remeg a levegőben, és csak egy szikra – elöl hagyott zokni, rosszul elmosott villa, egy harmadik felé vetett pillantás – kell, hogy robbanjanak az indulatok. Ne áltassuk magunkat: a Fidesz is pontosan ebben a helyzetben van. Elvesztette az országgyűlési választásokat. Az Orbán Viktor vezette párt kudarcot vallott. Másodszor sikerült szoros versenyben megszerezni a második helyet – egy olyan versenyben, ahol a második hely nem ér semmit. Miért történt így? Ez mára már szinte érdektelen. Gyurcsány hazudozása? Persze. Orbán újabb és újabb kommunikációs csodadoktorainak kapitális melléfogásai? Alighanem azok is. Ármány itt, követhetetlen manőverezések amott? Nyilván. De mindez mára lezárult, befejezett múlt. Tétje csak a jövőnek van. De kié a jövő a jobboldalon? Orbáné? Gyakorlatilag egyszemélyes vezetéséé, amelyhez kénye szerint válogat társakat, akár a politikai senkiföldjéről is? Marad az egy tábor, egy zászló? Marad egyetlen tömbben a konzervatív-liberális kozmopolita meg a szélsőjobb eszmékkel kacérkodó vadmagyar? És ha marad, képes-e legközelebb nyerni? Vagy hasadni kell, váljon szét, ami nem tartozik össze? Vajon nem jobb-e a győzelem esélye, ha a jobboldal egész „menüsort” kínál a választóknak? Ezt a kérdést sokan feltették már a Fideszben. És sokan meg is adták rá a választ: változtatni kell. Orbán Viktor azt mondja: ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. Mások viszont azt mondják: de hát elromlott, vegyük már észre. Nem működik, nem nyerünk vele. A választások másnapján a Fidesz belső köreiben megindult az óvatos tapogatózás, melyik iránynak mekkora a tábora. Egy dolog messziről is látszik: sokaknak nem tetszik az, ami van. Sokan szeretnének valami mást. Hogy mi az a más? Ez egyelőre nem világos. Orbán Viktort belülről megbuktatni egyrészt nem lehet, másrészt ha lehetne is, ostobaság volna: ő egymaga képes hozni egy középpárt szavazatmennyiségét. Hogy menjen át a KDNP-be? Ugyan miért tenné? Ugyan mi szorítaná rá arra, hogy elhagyja a saját tengerjáró hajóját, és átszálljon egy vízibuszra? Ez a feltételezés a „wishful thinking”, a vágybeteljesítő gondolkozás terméke. Föl lehetne őt tolni a „szakrális fejedelem” pozíciójába, ahogy Grósz Károly tette Kádárral, de nagyon buta ember, aki azt képzeli, hogy Orbán nem lát át ezen a szitán. A Fidesz vezérkarában nemigen akadnak nagyon buta emberek. Ez az eshetőség tehát kiesik. Egyetlen lépés marad tehát: a szakítás, egy új párt alakítása. Csakhogy egy, a sikerre eséllyel pályázó párt összehozása nem gyerekjáték. Mondjuk, hogy pénz van bőven. Van? Kell még hozzá minimum 176 választókerületi iroda, azokba darabonként egy-két alkalmazott, köréjük több tucat hadra fogható aktivista, kell 176 nyerésre esélyes képviselőjelölt (nem önjelölt, hanem olyan ember, akit tisztelnek és becsülnek), kell országos struktúra, tagság, a tagságot szervező emberek, irodák – valóságos nagyüzem. Mindennek a választások előtt két évvel készen kell állnia. És ha ez mind megvan, kell hozzá ismertség, hitelesség. És ha még az is megvan, meg kell szabadulni a békebontó bélyegétől. A magyar pártélet egyik tanulsága, hogy akik szakítanak, kiválnak az anyapártból, azoknak nemigen terem babér. Megbukott az MDF-ből kiszakadó MDNP, megbuktak a kisgazda 36-ok, észrevétlenségbe süllyedtek a Dávid Ibolya ellen lázadók. A MIÉP külön eset. Mindez kevés jót ígér azoknak, akik a Fideszből kiválva akarnának új pártot alakítani. Szóval nem olyan egyszerű dolog ez. A folyamat azonban beindult. Hogy még nem jutott tovább, annak az őszi események az okai. Ellenfelei azt mondják, Orbán Viktor a makacsságával és rossz taktikájával megmentette Gyurcsányt a Medgyessy-típusú bukástól. Ez így nem igaz. A felzúdulás szükségszerűen azoknak kedvezett, akik éppen csapatuk élén álltak – a viharba került hajón nem szokás kapitányt cserélni. Mindkét nagy párt azt várta, hogy a másik vezére belebukik az eseményekbe, ezért a belső harcokat mindkét táborban felfüggesztették. A vezérek nem buktak meg – és a belső harcok újrakezdődtek. Itt is, ott is. Mert afelől ne legyenek kétségeink, hogy a harcok odaát is dúlnak. Az MSZP maga nagy és erős párt, olyan mélyen ágyazódott bele a magyar társadalomba, hogy belátható időn belül kizárható a teljes bukása. Jelenlegi frontembere, Gyurcsány viszont már a párton belül is egyre többek számára elfogadhatatlan. Lehet, hogy a tehetetlenségi erő tavasszal még a pártelnöki székbe emeli, de bukása akkor is valószínű, sőt szükségszerű. Gyurcsánynak a csomagjával együtt mennie kell, mert ha nem, a végén még a nagy és erős MSZP-t is magával ránthatja a mélybe – és akkor az MSZP körül tömörülő gazdasági elit párt nélkül marad, kapcsolatok nélkül, állami megrendelések nélkül. Tehát cselekedni kell. Gyurcsány menesztésének, az újabb Medgyessy-mintájú kormányfőcserének viszont az az ára, hogy az MSZP a következő választásokat mindenképpen elveszíti. A jobboldal győz. A szocialista párt holdudvarában azonban felteszik a kérdést: vajon nem lehetne megoldani, hogy az a jobboldal olyan legyen, amelyikkel szót lehet érteni? Erre az MDF nem alkalmas, hiába öltek bele nagy pénzeket, Dávid Ibolya a jobboldalon számottevő eredményt soha nem ér el, onnan jelentős szavazatmennyiséget elvonni nem tud. Vajon nem lehetne-e szót érteni a Fidesz liberálisaival? Vaknak kell lennünk, hogy ne lássuk: a baloldali pénzügyi elitnek a legszebb álmain is túltenne, ha létrejönne egy olyan jobboldali liberális párt, amely mögött a jobboldali liberális pénzügyi elit áll. Hiszen a milliárdosok mindig szót értenek egymással. A születőben lévő új arisztokrácia tagjai megtalálják egymással a hangot. Abban mindig egyetértenek, hogy a legrosszabb nekik, ha forradalmat tetszünk csinálni, ha népfelkelünk – mert arra egyhamar rámehetnek a milliárdjaik. És még mindig nincs vége. Lépjünk még eggyel tovább. Az SZDSZ 1990 óta meghatározó erő Magyarországon. Mára azonban vége. Eszmei alapjait tökéletesen elvesztegette, vezető politikusai leértékelődtek, szavazóbázisa elfogyott. Gondolkodó ember világosan látja, hogy az SZDSZ úgynevezett „no-win-game” játszmába került: nincs nyerő lépése, bármilyen irányba indul el, csak veszíthet. Demszky immár liberális körökben is köznevetség tárgya, az önmagától is megcsömörlött Kuncze lelép, Kóka a nagy szája meg a milliárdjai ellenére is súlytalan, Magyar belekorrumpálódott a szocialista elitbe, Pető már nem is látszik, Fodor pedig menthetetlenül vesztes, még akkor is, amikor igaza van. Igen ám, de mi lesz azzal az elittel, amelyik eddig az SZDSZ holdudvarának tagjaként kapott meghívót az állami fogadásokra, halmozta fel és váltotta milliárdokra kapcsolati tőkéjét? Ez az elit nem akar párt nélkül maradni. Az MSZP-be nem mehet, mert annak megvan a maga elitje. Az MDF, amelyet egy liberális publicista kifejezésével élve „Schmuck Andor a végbelében csempészett be a parlamentbe”… az MDF? Azért azt mégsem. Új liberális pártra van tehát szükség. Olyanra, amely tartósan képes megkapaszkodni az öt százalék fölött, és nem kell minden választás éjszakáján azért remegni, hogy kiesik a parlamentből. Igen, egy újabb erős érdek arra, hogy új liberális párt alakuljon – ha a jobboldalon, hát a jobboldalon. Majd előkerül a mondás, hogy egy jól működő demokráciában minden párt koalícióképes minden párttal – és ebből akármi kisülhet. Mondtuk: az elit tagjai előbb-utóbb mindig szót értenek egymással. Három erős érdek, amely mind egy irányba mutat: leszakítani a Fideszről egy konzervatív liberális pártot (ha már magát a Fideszt nem lehet azzá alakítani). És ahol ekkora erő működik, ott előbb-utóbb megmozdul a föld. De hogy hol áll meg, azt ma még ember meg nem mondja. A Fidesz vezető liberálisai, ha nagyon nem is tetszik nekik Orbán politikája, árulásra biztosan nem lesznek kaphatók. Polgármesteri székük biztonságában ők még várnak. Emiatt aztán lehet, hogy nélkülük indul el a hajó – de vajon révbe ér-e? A következő választásokon – és mikor lesznek a következő választások? – lesz-e az ötszázalékos küszöböt átlépni képes új jobboldali párt? Vajon az újabb Orbán-kormánynak nem az-e a feltétele, hogy új jobbközép párt alakuljon, amely – végre – akár Budapesten is meghozhatná a győzelmet? Vagy ez az új párt öt-tíz (húsz?) százaléka birtokában vajon nem libben-e át egy gyurcsánytalanított MSZP mellé? Vagy nem szerez-e ötven százalékot, egymagában teljes földindulást okozva? A három meghatározó párt körüli elit emberei összejárnak. Mi-lenne-ha játékokat játszanak. Mi lenne, ha alakulna egy új párt, amolyan nemzeti-liberális-konzervatív-européer alakulat, amely zászlójára tűzhetné a két leghosszabb ideig kormányzó, egyben legsikeresebb magyar miniszterelnököt, a nemzeti radikálisból nemzeti szabadelvűvé lett Tisza Kálmánt és a konzervatív-liberális Bethlen Istvánt… Antall József örökösének mondaná magát, és benne otthonra találhatnának az új uralkodó osztály tagjai, a milliárdosok? Valóban, mi lenne?