Tóth Gy. László barátomnak VII. rész Kedves Laci! Meghökkentő, hogy az élet dobermannszerűen követi levelezésünket. Egyrészt nehezen hittem volna hat héttel, e levélsorozat megírása kezdetén, hogy ma már szinte minden az energiáról fog szólni, másrészt pedig azt, hogy Kína olyan mértékben indul be történelmi léptékkel egyébként küszöbön álló szuperhatalmi státusa előmozdítására, mint azt a múlt héten tette, amikor rakétával lőtte le egyik kiöregedett időjárási műholdját. Aminek következtében Washingtontól Tokión át Új-Delhiig a politikusok hátán a hideg futkosott.

Amit megértek. Csak azt nem, hogy miért érte mindez őket meglepetésként? Azt hitték, hogy egy gazdasági óriás elfelejti katonai hatalmát is érzékeltetni útban világhatalmi státusához? A múlt heti levelem végén kezdtem el Kínával foglalkozni, természetesen abban az összefüggésben, amely levelezésünk lényege: a magyar nemzeti érdekek nagyobb érvényesítési lehetősége a globális erőeltolódás nyomán. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Kínával kapcsolatban mi a Fidesz álláspontja. Az, hogy Kína egy ronda kommunista ország, ahol az emberi jogokat két lábbal tiporják és ennek elsőrendű szempontnak – gátnak – kell lennie a kapcsolatok kiépítésénél. A Fidesz álláspontjának első két kitételével teljesen egyetértek. A harmadikkal már nem. Ugyanis akkor hozzá kellene tenni azt is, hogy – ha az emberi jogokat a nemzetközi és kereskedelmi kapcsolatok fölé akarnánk helyezni – akkor e területen sem lenne szabad kettős mércét alkalmazni: ugyanígy kellene kezelni a szörnyű kazah zsarnok, Nurszultán Nazarbajev rendszerét a szaúdi uralkodóházon át az ártatlan gyermekek életét rutinszerűen kioltó izraeli kormányig, amelyben a miniszterelnöki poszt olyan emberé, aki a faji tisztogatás híve. Ameddig azonban nem látom ezt az egyenlő mércét, addig azt tanácsolom: Pekinghez ugyanígy közelítsünk. Két dolgot említek ezzel kapcsolatban. Az egyik a dalai láma. A másik az Európai Unió. Két hete a kommunistabarátnak igazán nem nevezhető dalai láma megkérte a tibetieket (forrás a francia Le Point hetilap), hogy ne követeljék a függetlenségüket és ismerjék el azt az erőfeszítést, amelyet Kína tanúsított a fejlődés területén. Akkor most legyünk mi lámábbak a lámánál? A másik az unió. Amelynek külügyekért felelős biztosa, Benita Ferrero-Waldner Pekingbe utazott és ott megkezdődtek azok a tárgyalások, amelyek célja Kína és az Európai Unió közötti stratégiai, partneri viszony létrehozása. Stratégiai! Emberi jogok? Tárgyaltak róla, mondta a biztos asszony. Itt tartunk. Tarol a reálpolitika. Azt már meg sem merem hangosan említeni, hogy szintén az elmúlt héten az unió soros vezetését átvevő Merkel asszony brüsszeli beszédében bejelentette: az unió Oroszországgal is stratégiai viszonyra törekszik, amelynek jelenlegi kerékkötője a lengyel- orosz húsvita. Majd elmúlik, mondhatnám. Mert muszáj egy kicsit visszatérni Oroszországra, hiszen az Európai Unió egy új ipari forradalomként méltatott energiapolitikai tervvel rukkolt elő. Ennek az anyagnak a legfontosabb sarokszámait idézem: jelenleg az Európai Unió földgázimportjának 40 százaléka Oroszországból érkezik (Algériából 30, Norvégiából pedig 25 százaléka). Ez a jelenlegi 40 százalékos orosz „függőség” 2030-ra 60 százalékra nő. Miféle diverzifikációról beszélünk? Nem éppen a fordítottja történik, vagyis nem a nagyobb „függőség” felé menetelünk? Kívánni persze mindent lehet. Esőt is a Szaharában. Mindez persze egyáltalában nem jelenti azt, hogy akkor, amikor a magyar-orosz gazdasági kapcsolatok erősítése mellett, illetőleg a Magyarország számára előnyös hosszú távú szerződések kötése mellett érvelek, akkor nem tiltakoznék kézzel-lábbal az olyan üzletek ellen, mint amit most a Gyurcsány-kormány kíván végrehajtani azzal, hogy a nemzeti légitársaságot Borisz Abramovicsnak adja el. Ami ellen – ezt elvárnám a jobboldali pártoktól – kézzel-lábbal kellene tiltakozni. Nem pedig az ellen, aminek bekövetkezte olyan biztos, mint a nyár eljövetele tavasz után és amely esetében a lényeg a jó pozíciók kiharcolása lenne. Nem. A nemzeti vagyon maradékainak elherdálása és ismét a legrosszabb kezekbe juttatása nem tartozik a javasolt úthoz. Még valamit az oroszokról és az alternatív vezetékekről, amelyekről korábban már volt szó. Amikor idéztem azt a hírt, hogy a Kék áramlat vezeték nem Magyarországon, hanem Szerbián halad majd át. Ami pedig a tervezett, 3300 km-es, a Kaszpi-tengertől induló Nabucco földgázvezetéket illeti, eme alternatív vezeték esetében is elég nagy a homály. Nyomvonala még nincs véglegesen meghatározva, és az se biztos, hogy megépül. Az pedig még kevésbé biztos, hogy éppen ez a vezeték jelentené a „rettegett” gáztároló és elosztó állomás megépítését Magyarországon. Ugyanis van, aki ezt másként tudja. Például a könnyű fajsúlyúnak igazán nem nevezhető német kereskedelmi napilapot, a Handelsblattot, amely szerint: „az ankarai gázelosztótól a földgáz három útvonalon érkezne Nyugat-Európába. Az egyik vezeték – a Nabucco-vezeték – Bulgárián, Románián és Magyarországon vezet az ÖMV energiakonszernnek az osztrák Baumgartenben lévő gázelosztó központjához és ennek működése 2011-ben indulna meg”. Ennyit erről. Most pedig térjünk vissza a kínaiakhoz. A kontinentális Európa legnagyobb befolyású hírmagazinja, a Spiegel címoldalán a múlt héten Vörös-Kína fergeteges felemelkedése – Mégis funkcionál a kommunizmus címmel hirdette fő sztoriját. A két részre osztott kép alsó részén Mao-stílusban festett, boldog „munkások-parasztok-katonák” (természetesen a nemek esélyegyenlőségének megfelelően férfiak és nők egyenlő arányban) meneteltek a boldog jövő felé, míg a kép felső felén Peking és Sanghaj meghökkentően futurisztikus felhőkarcolóinak montírozott képe látható. A két főcikk címe: Kína tervgazdasági módszerekkel göngyöli fel a világpiacot és Peking kommunista kormányzó felfedezik Konfuciuszt. Talán emlékszel arra, hogy – mint a Demokratában és a megboldogult Pesti Hírlapban évekkel ezelőtt olvashattad – a szingapúri vezetők mindegyike a városállamnak a világtörténelemben egyedülállóan gyors fejlődését a konfuciuszi értékeknek köszönheti. Magunk között egyezzünk meg abban, hogy a konfuciuszi értékek nagyon erősen hasonlítanak azon konzervatív értékekhez, mint amelyek a Max Weber által egykor ünnepelt „protestáns értékekként” elsősorban az angolszász hatalmat tették naggyá, vagyis elsősorban szorgalom, takarékosság, hagyományőrzés, családtisztelet, közösségi értékek és engedelmesség a hierarchiának, valamint az idősek tisztelete. Mivel e két cikk nagyon jól sikerült, érdemes náluk elidőzni. Már az elején ezt olvashatod: „Kína felemelkedése gazdasági szuperhatalommá sokaknak rémisztő: a Nyugat ipari hatalmainak, mivel féltik a munkahelyeket; a politikusoknak, mivel a glóbuszon eltolják az erőviszonyokat és nem utolsósorban a közgazdászoknak, mert a jelenség előtt tanácstalanul állnak. Elméleteik ugyanis azon a felismerésen alapulnak, hogy a gazdaságot csupán a piaci erők hajtják előre. Az államnak csak arról kell gondoskodnia, hogy a verseny működjék és a piaci hatalmát megengedhetetlen célokra senki ne használhassa”. És itt most egy pillanatra félbeszakítom az idézetet: talán emlékszel, amikor mind a Demokrata, mind a Magyar Nemzet erről a jelenségről jól elgúnyolódott már évekkel ezelőtt a neoliberális dogmákat képviselő közgazdászok rovására, akik e kérdések hallatán bedugaszolták a fülüket. Ma már ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak. De folytatom. „A vasfüggöny lehullása e tézisüket támasztotta alá: a keleti tömb országaiban a tervgazdaság kudarcot vallott: jólét helyett szegénységet hozott létre és ipari sivatagot hagyott maga mögött. Ezzel szemben Kína virágzik. A tervgazdaság és a béklyóitól megszabadított kapitalizmus keverékéből – ahogyan az egyetlen tankönyvben sem olvasható – az ország felgöngyöli a piacokat és évről évre kétszámjegyű növekedési arányt teljesít”. Ehhez talán annyi közbevetni valóm lenne, hogy korábban nem volt év, amikor amerikai „Kína-szakértők” és közgazdászok ne jósolták volna meg, hogy egyrészt a kínai gazdaság túlpörög, a kínai konjunktúra léggömbje kipukkad, vagy pedig azt, hogy a kommunista statisztikai hivatal egyszerűen magasabb növekedési számokat publikál a valóságosnál. Az utóbbi vád egyébként igaz. Csak éppen fordítva. Menjünk tovább a Spiegel szövegében: „2005-ben Kína túlszárnyalta mellékesen Franciaországot és Nagy-Britanniát és ezzel a világ legnagyobb nemzetgazdaságai negyedik helyét foglalta el. Ugyanis a vörös főnökök végül ráértek arra is, hogy a statisztikájukat kiegészítsék: a dübörgő növekedés miatt elfelejtették, hogy óriási szolgáltató szektoruk egy részét belevegyék a statisztikába”. A hetilap idézi Roderick MacFarquhart, a híres amerikai szinológust: „Még soha nem teremtettek ennyi jólétet ennyi embernek”. Amihez hozzáteszem azt az amerikai véleményt, amelyet szokásomtól eltérően nem vágtam ki, úgyhogy a lelőhelyét nem tudom neked idézni: Ma, szemben a Nyugattal, Kína az az ország, ahol mindenki azzal a tudattal fekszik le és ébred, hogy a jövő számára felemelkedést hoz a jelenhez képest. A Spiegel ezután közli, hogy ha Kína ilyen ütemben fejlődik, akkor két éven belül Németországot szorítja ki a világ harmadik legnagyobb gazdasága helyéről és valamikor majd Amerika kerül sorra. Kína már 2005-ben az Egyesült Államok második legnagyobb beszállítója volt, és egyetlen ország sem szállított többet Japánnak, mint Kína… De a pekingi stratégák tovább terveznek: a világot nemcsak trikókkal és DVD-lejátszókkal akarják boldoggá tenni, de a hightech-et is erősíteni akarják„. A lap ezután egy olyan területre érkezik, amelyik a kedvencem, mert a neoliberálisok orrát veri bele piszkukba: ”Irónia: Európában és az USA-ban a közgazdászok a globalizálásra és a kínai kihívásra válaszul »kevesebb államot« és »nyitott piacokat« papolnak, de Kínában marxista-leninista párt uralkodik, amely gátlástalanul használja ki a kapitalizmus valamennyi előnyét, de nem adja ki a kezéből a gazdaság állami irányítását„. Miközben Kínában az ”osztályharc„ helyett egyre inkább a ”demokráciáról, egyenlőségről, jogosságról, komolyságról, barátságról és vitalitásról, valamint a törvény uralmáról beszélnek„. Mit szólsz ehhez? (Folytatás a jövő héten)