Sokat – de nem eleget – idézik az ötvennyolc nyelvet beszélő Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774-1849) Frankl Ágoston cseh nyelvésznek 1836-ban a magyar nyelvről írt szavait, amely megjelent a Watts Transaction of the Philological Society 1855. évi számában: „Tudjátok-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar! Az új magyar költők verseit ismerem, ezeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérjétek figyelemmel a jövő történetét és a költői géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesznek tanúi, amely teljességgel igazolja jóslatomat. Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában…”

Azelőtt Vörösmartyt, Arany Jánost, Cicerót, Goethét idéztük, manapság új „nagyságokat”: „Hazudtunk reggel, este és éjjel…” Amikor a monarchikus kancellária 1821-ben meghirdette az osztrák történészeknek, hogy „írjanak a rebellis magyaroknak olyan őstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék”, azóta sulykolják belénk, hogy őseink a Bjelaja Káma menti gyűjtögető-halászó kultúrájú finnugor népek voltak, s Levediában és Etelközben minden kultúrát a szlávoktól tanultak el. Ezt komoly szakemberek soha nem hitték el, de mindig voltak a hatalomnak szervilis kiszolgálói, akik némi kis pozíciók érdekében kiszolgálták a hatalmat. Nagyszerű dolog volt ez a szovjet megszállás idején is, hiszen „történészeink” kijártak Sziktivkárba vodkázni, és egymás nyakába borulva erősítették nem létező rokonságunkat. A hazugság korának vége: az emberek minden téren szomjazzák az igazságot, és elutasítják a hazugságot, különösen, ha létükről és hazájukról van szó. Manapság végre ott keressük őshazánkat, ahonnan jöttünk. Az igaz tudományt nem érdeklik a preferenciák, a politika irányelvei, hanem az igazságot keresi. Egy népet meghatároz élettani tulajdonsága, szellemi és tárgyi kultúrája, valamint nyelve. Őseinket tehát ott kell keresnünk, ahol olyan emberek éltek, mint amilyenek mi vagyunk. Nyelvünk is onnan származik, ahol azt a nyelvet beszélték az emberek, mint mi. A magyarság történetében két nagy kultúra létezik: a belső-ázsiai magaskultúra, ahonnan kiszakadtunk, és az indoeurópai kultúra, ahova érkeztünk, ahol végleges hazára leltünk. Az indoeurópai kultúra írása a betűírás, a belső-ázsiai a képírás, amely részben eredeti formájában maradt meg, részben leegyszerűsödött, és részben szótagírássá alakult. Ősi állapotát a kínai írás jelenti, ahol egy szótagot, egy hangzást egy jel takar, közbülső alakja a sumer írás, végső alakja pedig a szogd, a baktriai, a török és az ősi magyar írás. Hogy a képírás legősibb formája honnan származik, arról vitatkoznak a kutatók, mindenesetre írásunk – a jobbról balra történő, mássalhangzós, ligatúrás szótagírás – a lineáris írások kapitális típusú ágához tartozik, és a képírásból igen korai időkben vált fonetikus szótagírássá. A magyar írásbeliség kapcsolatai semmiképpen nem kötődnek az indoeurópai írásokhoz; az őskhorezmi és a „székely-magyar” írásjelek nagyszámú egyezése arról tanúskodik, hogy írásunk jelkészlete már a Krisztus előtti második évezredben összeállt. A hajdani perzsiai – a mai iráni – Iszfahánban került elő 1860-ban az a Kr. utáni V. századi Iszfaháni Kódex, amely tulajdonképpen a hunok nyelvtanát írja le és a hun szavakat tartalmazza örmény nyelven. Erről a kincsről az Akadémia tudott, de eltitkolta. (A legújabb időben Detre Csaba geológus tanulmányozta.) Létezik a kódexnek örmény szerzetesek által, a Kr. utáni VI. században leírt másolata Jerevánban, és ugyanott van egy IX. századi török fordítása. A hun szójegyzék közli a teljes magyar nyelvtant – ez azonos volt a hunok nyelvtanával -, és egy igen nagy szójegyzéket, amely azonos a mi szókincsünkkel. Mi a jelentősége annak, hogy a mi szókincsünk a belső-ázsiai magaskultúrából szakadt ki és maradt meg a mának? Sokkal több, mint gondolnánk. Amikor a magyarság (a hunok, az avarok, Árpád népe, a jászok és a kunok) visszafoglalták – és nem el-, vagyis honfoglalták – a Kárpát-medencét, egy szétesett Európába érkeztek. Ahogy a magunk töretlen egyistenhitével érkeztünk egy sokistenhívő Európába, ugyanúgy kiemelkedett írásbeliségünk egy olyan világban, ahol ezzel csak a görögök és a rómaiak rendelkeztek. A germánok rúnaírását a mai napig vitatják, hogy egyáltalán írás volt-e, de még senki nem tudta elolvasni. Megérkeztünk tehát 895-ben egy olyan világba, ahol egyedül nekünk volt másfél évezrede használt írásunk, ami méltán vívta ki környezetünk irigységét. Gondoljuk meg, hogy Árpád vezérnek kortársa volt Cirill és Metód püspök, aki a X. században tanította meg a szláv világot a glagolit ábécére, akkor, amikor a magyarság már ősi saját írásbeliséggel rendelkezett. Ha nyelvünk hasonló lett volna az indoeurópaihoz, már rég beolvadt volna az európai tengerbe, de ahogy kultúránkat és élettani sajátosságainkat megőriztük a mának, úgy nyelvünket is át tudtuk menteni. Az 1200 körüli években írt Ómagyar Mária-siralomban egyetlen olyan (török) szó sincsen, amit ma ne használnánk, holott egy Shakespeare-drámát napjainkban már csak Shakespeare-angol szótárral értelmezhetünk. Újabban egyre inkább terjed őseink írása ismeretének igénye. Nem azért, hogy ma ilyen írást használjunk, hanem azért, hogy fiataljaink felfogják, a Kárpát-medencébe való visszatérés idején írásbeliségünk a görög és a római írásbeliség mellett a harmadik volt Európában. Ugye, hogy mégiscsak jó magyarnak lenni.