Február másodikán, Aida napján Orbán Viktor vezetésével a Fidesz- Magyar Polgári Szövetség magyar országgyűlési és európai parlamenti képviselőcsoportja a budapesti Kossuth téren álló rácskordonból kiszabadította a rendőröket. Ezzel véget ért a Gyurcsány-korszak. Rövid és ronda periódus volt. A múlt péntek óta – bár a posztkommunista sajtómunkások heroikus erőfeszítéseket tesznek ellene – nincs mód mellébeszélni. A dolog roppant egyszerű. Vagy a rácsot választod, vagy a szabadságot.

A rácsot választod? A rácsot kapod. Bezárják a kórházadat, az iskoládat, megtiltják az orvosodnak, hogy felírja a gyógyszeredet, megszüntetik a vasútvonalat, amelyen közlekednél, bezárják a postádat, többet fizetsz a gázfűtésért és a villanyáramért, nő az adód, csökken a jövedelmed, bezárnak és megszüntetnek mindent, ami a kényelmedet, a fejlődésedet szolgálná. Úgy érezheted magad, kedves proletár barátom, ahogy a régi kádári időkben érezted, amikor az egész országot egy hatalmas rácskordon vette körül, amit a világ vasfüggönynek nevezett, s amelyre Hegyeshalomnál az volt kiírva, hogy „Szabadság miatt zárva”. Vigyázz, mert te akkor még tizenhét évvel fiatalabb voltál, kedves proletár barátom. Csak a rács a régi, te azonban már nem vagy ugyanaz. A szabadságot választod? A szabadságot kapod. Kedves polgár barátom, ebben az esetben a rácsot nem tűrheted. Még úgy sem, ha a rendőrök, a haldokló kommunista diktatúra utolsó egyenruhás túszai sietve visszaépítik maguk köré. Hiszen vedd észre a különbséget. Ők vannak ott bent, a rács mögött, és mi vagyunk idekint. Néha odamegyünk a rácsokhoz és megbámuljuk őket, mint lelkes látogatók az állatkertben a csimpánzokat. Ők időnként dühösen kirontanak a rácsok mögül, megkergetnek bennünket idekint a szabad világban, de valamiért félnek kint maradni, s egy idő múlva visszamenekülnek megint a rácsaik mögé. Ez most így megy vég nélkül. Szabadítsd ki a rendőrt! Bontsd le a rácsot, kedves polgár barátom! A rács nem való szabad emberek közé. Ne félj attól, hogy a diktatúra rossz lelkiismeretű és még rosszabb leheletű csahosai, a posztkommunista médiaharcosok törvénysértőknek nevezik a rácsok lebontóit. A rács maga a törvénysértés. Ezek meg átkozott eszelősök, akiket megnyomorított a rossz lelkiismeret, akik meggonoszodtak a másfél évtizedes hazugságsorozattól. Lehettek volna szabadok ők is, de már késő. Tegnap még elhitted, a rács törvénytelen ugyan, de mégis demokratikus megoldást kell találni, mert jogsértés jogot akkor sem alapít, ha ezáltal jogsértést szüntet meg. Szép nagy hazugság volt ez. Tegnap még én is elhittem, hogy az utca már nem a miénk. Mert odaát van a hatalom és a fegyver, és gyengének hittem magunkat. Az igazság az, csak erről eddig egymás között sem szerettünk beszélni, hogy a mi nagy közös gyávaságunknak teremtettünk mindenféle magyarázatot. Ezért ügyeltünk annyira a jogszerűségre. És mire mentünk vele? Tán nem vertek agyba-főbe október 23-án? De bizony. Eljött a leleményes bátorság ideje. Ez az, amit polgári engedetlenségnek neveznek. Íme, a Fidesz országgyűlési képviselői példát mutattak. Ezért szűkölnek a túloldalon a rács fenntartói. Ne törődj a fontoskodókkal, ne törődj az okoskodókkal, ne törődj a magyarázkodókkal, ne törődj a fenyegetőzőkkel. Azt kérdezd meg tőlük és magadtól újra és újra: A rácsot választod? A szabadságot választod? És ne engedj addig, amíg valamelyik kérdésedre meg nem kapod az egyszavas választ. Utána már könnyű lesz a dolgod, hiszen ha tudod, hogy te mit választottál, akkor a továbbiakban az sem lesz kérdés, hogy ki a barátunk és ki az ellenségünk, mert amint Wass Albert üzente volt legendás versében, „itt nincs semmiféle de…” Vagy rács, vagy szabadság. Február másodikán a Gyurcsány-kormány megbukott. Veresége szánalmasan gyors volt. Ahogy előbb meglapult, utóbb pedig sunyin és gyáván utasította a kopasz pesti rendőrfőnököt, hogy sietve állíttassa vissza a rácsot, mert reszketett annak gondolatától, hogy a nép esetleg betódul a Kossuth térre. És az miért lett volna baj? De a legkülönösebb dolog nem ez. Hanem az, hogy a Fidesz országgyűlési képviselői példát mutattak bátorságból, és most kell egy kis idő, amíg még a társadalom legmerészebb tagjai is, akik eddig fennhangon ócsárolták a parlamenti ellenzéket gyávaságáért, fel merik fogni, hogy ezt a példát követni kell. Polgárnak lenni annyi, mint nem félni, mondta erről Bibó István. Pontosan erre gondolt.