„Ott túl a rácson egy más világ van / amelynek érzem bűvös illatát” – énekli Gábor diák Huszka Jenő Gül baba című operettjében. Mondják, hogy az ötvenes években olykor tüntető taps fogadta az áriát, végsőkig idegesítve a hatalom korifeusait. Igen, a rács. A rabság szimbóluma. A bezártságé, az elnyomásé, a korlátok közé szorítottságé. A rácsot nem lehet megmagyarázni. A rácsot szét kell törni.

A Fidesz Orbán Viktor és Szájer József vezetésével szimbolikus tettet hajtott végre: lebontotta a budapesti Kossuth teret elzáró, kilométer hosszan kanyargó rácsot. Ezzel minden közszereplőt állásfoglalásra kényszerített: a rács pártján van-e, vagy a szabadságén. A magukat baloldalinak és liberálisnak mondó közszereplők, lihegő médiaszolgáik aktív közreműködésével persze megpróbálnak kibújni az állásfoglalás elől. Nekiállnak jogászkodni. Hogy igen, igen, az a rács talán nem a legszerencsésebb, na de mégis a jogrend. A hazugság kultúrájában szocializálódott politikusoktól ez nem meglepő. A ripők miniszterelnök megint nagyképűsködik. Lendvai Sipánka sopánkodik. A korosodó liberális rossz poénokat dörmög, az ifjú bátran szemen köpi saját elveit. (Fodor meglepő kivétel. Nyilván nem is választják meg pártelnöknek.) Az a szellemi tornamutatvány, amellyel a balliberális média megpróbálja védeni a védhetetlent, azonban immár bízvást elképesztőnek nevezhető. Magukat szabadelvűnek hazudó sajtómunkások megpróbálják megvédeni a rácsot. Megpróbálják meggyőzni az embereket, hogy jobb rácsok között élni, mint nélkülük, és veszélyt hoz rájuk az, aki lebontja a rácsokat. Hogy nem is eredménytelenül, azt lapunk e heti, az 5. oldalon közölt felmérése is bizonyítja. Megy a nagy szerecsenmosdatás A szólás szabadságától a Heti hetesig, a Népszavától a 168 óráig. A balliberális média a szólás szabadságának legnagyobb szégyenére a rács védelmezői közé állt. Honecker elvtárs szelleme lengi be a különféle média-műhelyeket: „védjük meg, elvtársak, állítsuk vissza a berlini falat!” Talán tessenek emlékezni: azt is jogellenesen bontották le. Az is önbíráskodás volt. Az emberek fogták a vésőt, kalapácsot, csákányt és szétverték. Anélkül, hogy engedélyt kértek volna az NDK megfelelő hatóságaitól, vagy beadvánnyal fordultak volna az illetékes bírósághoz. Amúgy a joggal is baj van. Csalással, hazugsággal választást nyerni, az rendben van? Az állami vagyont kisíbolni, az jogszerű? Békés demonstrálókat agyba-főbe veretni a rendőrökkel, az elfogadható? Az érdekegyeztetés törvényi előírásait semmibe véve reformdiktatúrába hajszolni az országot, az támogatható? Sunyi módon letagadni, hogy a kormánynak közvetlen utasítási joga van a kordonnal kapcsolatban, az szót sem érdemel? De egy jogtalanul felállított rácsot demonstratívan szétszedni, az a jogállamot veszélyezteti? Hát ennyire kettős a mérce? A balliberálisok célja világosan látható: túlbeszélni az ügyet, részletekbe akaszkodni, szőrszálat hasogatni és legfőképpen megint félelmet kelteni az emberekben, hogy végül maguk követeljék maguk köré a rácsot, és még hálásak is legyenek rabtartóiknak, hogy megvédik őket a szabadság veszélyeitől. Ne menjünk bele ebbe az utcába. A helyzet ezúttal egyszerű, mint az egyszeregy: vagy a rács, vagy a szabadság. Becsületes ember számára nem lehet kétséges, hogy melyiket választja. Még akkor sem, ha a rács rövid távon biztonságot ígér, a szabadság pedig kockázatokkal terhes. Rabok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok. A félelem kufárai ma még hatékonyan dolgoznak. Ma még eredményesen riogatják az embereket, a többség maga sem mer szabad lenni, és fél azoktól is, akik szabadon élnek-halnak. De a szimbolikus rácstörés megint egy kicsivel gyarapította a szabad demokraták táborát. Nem, nem a hasonnevű pártét, annak már semmi köze szabadsághoz, demokráciához, az csupán szövetség a rácsok mögött a hatalomért, semmi egyéb. A valódi demokraták száma növekszik, akik mernek szabadok lenni, akik nem tűrik maguk körül a rácsokat. Isten malmai olykor valóban lassan őrölnek. De tiszta búzát járnak a kövek. A magukat baloldalinak és liberálisnak mondó közszereplők, lihegő médiaszolgáik aktív közreműködésével még egy darabig bolondíthatják az embereket. De a rács – és mindaz, amit jelent – sokáig nem védhető. Most türelemre és kitartásra van szükség. Az idő a szabadságnak dolgozik.