Tóth Gy. László barátomnak

IX. rész Kedves Laci! Most pedig térjünk vissza Kínához, mégpedig a két héttel korábban írt Spiegel-szám címlapsztorijához. Ugyanis ennek a vége felé olyan dolgokat tudhatsz meg, amely messze nemcsak Kínára vonatkozik, hanem arra, hogy miként kell egy országnak okosan, a saját nemzeti érdekeit előtérbe helyezve cselekednie. „A Nyugat nélkül a modernitásba vivő ugrás nem sikerült volna. A kínaiak a közmondásos taktikára is emlékeznek, amellyel minden esetben a náluk erősebb ellenféllel szemben megküzdöttek: az egyik barbárt a másikkal játszották ki. Kína nyitott a külföldi kapitalisták irányába és hagyta, hogy versenyezzenek, melyikük adja át az állami vállalatoknak a korszerű technológiát”.

Ezek egy jövőbeli, hosszú távú, a magyar érdekeket messzemenően szem előtt tartó stratégia szempontjából kulcsfontosságú mondatok és követendő minta. A cikk ezután a technikai részletébe is belemegy: „A stratégiailag fontos iparágakban – autók, acélművek, erőművek – a kínaiak a külföldieket törvénnyel kényszerítették arra, hogy saját, későbbi kínai konkurenciájukat kiképezzék és így saját magukat hosszú távon feleslegessé tegyék”. Emlékszel a tömeggyilkos Lenin azon zseniális (egyes Lenin-szakértők szerint neki tulajdonított) mondatára, amely szerint „a kapitalisták saját maguk szállítják nekünk azt a kötelet, amelyre felakasztjuk őket”? De folytassuk. „A tudás hatalmas újraelosztására került sor. És ahol a nyugati cégek a szellemi tulajdonukat nem adták át önként, a kínaiak illegálisan lemásolták…” Most pedig térjünk rá egy kicsit a két feltörekvő óriás, Kína és India összehasonlítására. Erre a perspektívák miatt van szükség, és azért, mert Kína kommunista, Indiát pedig demokráciának ismerik el. Mely utóbbival kapcsolatban komoly fenntartásaim vannak, hiszen egy merev kasztrendszerre épülő demokrácia a szememben e fogalom meglehetősen rugalmas bővítése. E két ország helyzetének jövőbeli alakulása azért fontos, mert egy kialakítandó magyar kapcsolatrendszernek ezt messzemenően figyelembe kell vennie. Amellett, természetesen, hogy a hazai érdekeknek megfelelően mindkét országgal élénk kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat kell szorgalmazni. Talán több mint jelzésértékű, hogy nemrégiben Soros, a világ különböző bíróságai által elítélt pénzspekuláns – akit nem egy országból tiltottak ki -, összehasonlította e két óriás jövőbeli kilátásait. A „filantróp” mindenkinek azt javasolta, tegyen Indiára, mert míg Kína „zárt társadalom”, India „nyitott”. Hogy ez nála mit jelent, tudjuk. Sorosnak nyitott az a társadalom, amelyben akadálytalanul juttathatja hatalomra – akár tényleges, akár látens uralmi helyzetbe – az általa favorizált csoportokat. Mint tette ezt Magyarországon. Soros a Vásárhelyi Miklós-, majd a Halmai Gábor-féle itteni Nyílt Társadalom Alapítvány segítségével egy negyvenöt év kommunista korszak után szétvert országban működve igen erősen hozzájárult azon gettósodott média- és kulturális világ megszilárdításához, amely csak az ő és emberei érdekeit szolgálja, valamint kizárja belőle a társadalom jobbik felének képviselőit. Soros pontosan tudja azt, hogy Kínában ő és a hozzá hasonló spekulánsok éppen úgy nem tudnak akadálytalanul felhabzsolni mindent, ami él és mozog, mint ahogyan Putyin Oroszországában sem vagy Mahathir Malajziájában nem tudott. Vagy Kirchner Argentínájában, szemben de la Rúa és elődjei Argentínájával. Soros állítása szerint Indiára kell tenni, mert Kína fejlődését akadályozza a demokrácia hiánya, míg Indiáét nem. Éppen a múlt héten hozták nyilvánosságra a kínai gazdaság tavalyi bővülési adatait: ez 10,7 százalék. Jóval nagyobb, mint Indiáé. Töretlenül nagyobb, immár majd 30 éve. Semmi jele annak, hogy a kínai kommunizmus gátolná – szemben az egykori szovjet-típusú kommunizmussal – a fejlődés töretlen ütemét. A neoliberális közgazdászok dogmatikus gondolkodásának nagy bánatára. Ezt a témát már érintettük, de érdemes ismét elővenni egy rövid időre. A jelek szerint sem jobboldali tekintélyuralmi rendszerek (Szingapúr, Malajzia stb.), sem a kínai típusú kommunista berendezkedés (Kína, Vietnam) nem hátráltatják a gazdaság viharos bővülését. Sőt, biztosak lehetünk abban, hogyha Peking a szovjet birodalom szétbomlását követően a jelcini utat választja, ma Kína messze nem tartana ott gazdaságilag, ahol tart. Egyébként Kínát és Indiát az elmúlt hetekben több gazdasági lap összehasonlította, és mindegyik az előbbi javára vonta meg a mérleget. A neoliberális, igazán nem Kína-barát Economist hetilap pedig A pénzgyártó gép címen méltatta a Kínai Népi Bank teljesítményét, amely a világ legnyereségesebb kereskedelmi bankja: 2006-ban 29 milliárd dollár nyereséget ért el. Sorosra még egy pillanatra visszatérve: az euró bevezetésekor mindenkinek azt javasolta, vegyen dollárt, mert az euró nem életképes pénz. Ennek már jó pár éve, és hogy az euró-dollár viszony miként alakul és hogy a kettő közül melyik valuta van rosszabb helyzetben, azt nem sokat kell magyarázni. Kedves Laci, most pedig összefoglalom azt, amit eddig e hosszúra nyúlt, kilencrészes levélben írtam, egy kis történeti áttekintővel megtoldva. Előrebocsátva, általános véleményem szerint a magyar érdekek teljes megsértése az, ha magának az erőteljes nemzeti érdekérvényesítésnek hiánya továbbra is magyar specifikum marad. Mert ez történik. A részletek ismertetéséhez pedig most sorvezetőnek annak a Nagy Pongrác közgazdásznak a gondolatmenetét követem, aki a nyugati világgal is megértette az Akadémiai Kiadónál angol nyelven megjelent könyvében, hogy Magyarországon miként ment végbe az, aminek már most a legvégén járunk. Márpedig ő mintegy 15 éven át a Nemzetközi Valutaalapnál dolgozott. Könyvét pedig a Guardian George Monbiot-ja is felsőfokon méltatta. Kezdődött azzal, hogy az 1990-es fordulat éve után az Antall-kormány elhatározta, az utolsó fillérig visszafizeti adósságait, amelyet az egypártrendszerben a Fekete-féle Nemzeti Bank vett fel. Akkor a kormánypárti és az ellenzéki – mai kormánypárti – politikusok is váltig állították, hogy az adósságkönnyítése fel sem merülhet, mert hiszen „szörnyű” sorsra jutottak azok az országok, amelyek korábban adósságkönnyítést kértek. Magyarország fizetni fog: „még ha tönkre is megy belé az ország”, idézi Nagy Pongrác Botos Katalint, a Pénzügyminisztérium akkori államtitkárát. Ami egyébként akkor sem volt igaz, mint ahogyan ma sem. Megemlítem, hogy a magyar adósságkönnyítés, illetőleg a részleges adósságelengedés ellen egykor hadakozók most egyetlen szót nem ejtettek, amikor az amerikai kormány javasolta és erőszakolta ki, hogy az iraki kormánynak engedjék el az adósságát azzal érvelve, hogy azt a huszeini diktatúrában vették fel. Sőt, még tapsoltak is ehhez, beleértve az Iraknak juttatott magyar adósság elengedését is. Ezután következett az a lépés, hogy a Nemzetközi Valutaalap ösztökélésére a magyar kormány javasolta: a volt szocialista országok vezessék be az egymás közötti kereskedelemben a világpiaci árakat, és térjenek át a dollárelszámolásra. Amin az oroszok megdöbbentek, hiszen akkoriban sok nyersanyagot, beleértve és elsősorban a földgázt és a kőolajat világpiaci áron alul adták el volt csatlósaiknak, így jelentős támogatásban részesítettek bennünket is. Az oroszok persze örömmel támogatták ezt a javaslatot. Ennek eredménye az lett, hogy Magyarország alig két év alatt elvesztette keleti piacainak közel a felét. A magyar vállalatok helyét nyugatiak foglalták el, mert nekik persze nem volt tilos a cserekereskedelem, másrészt pedig tudtak hosszú lejáratú hiteleket folyósítani. Magyarországnak pedig az elveszett piacokat a mai napig nem sikerült visszaszerezni. Érdekes Nagy Pongrác megjegyzése Debreczeni Józsefről, aki szerint az Antall-kormány gazdaságpolitikája kitűnő volt, míg Nagy szerint Antall „be volt oltva” a gazdaságpolitika ellen „s kormányának katasztrofális volt a gazdaságpolitikája”. Az Antall-kormány hónapokig nem lépett a gazdaság területén semmit. „Januárban napról napra vártuk, hogy Kupa elindítsa a munkát. Kupa nem indított el semmit. Nyilatkozott, interjúkat adott, külföldi szakemberekkel tárgyalt. Beszélt a programról is – és blöffölt: hogy az milyen kitűnő lesz (még el se kezdődött rajta a munka), hogy milyen nagyszerű szakértőgárdát toborzott ő össze (senkit sem toborzott). Az újságok címoldalán, a televízió képernyőjén csak ő volt látható… Eladta előre azt a programot, amelyből még egy betű sem íródott le… Február első napjaiban aztán már Kupa is úgy látta, ideje volna elkezdeni a munkát azon az országmentő programon, amelyet a társadalom már felcsigázott érdeklődéssel várt (s amelynek elkészítésére már csak négy hét maradt). Mivel úgy látszik, nem tudta, mi is legyen a programban, körözvényben kérte a főosztályok javaslatát. A mi főosztályunk nyújtotta be a legrészletesebb javaslatot, mellékelve az én dolgozatomat. Kupa összehívta a főosztályvezetőket és osztályvezetőket… Ott… lecsepülte a Gazdasági Főosztály tervezetét, de anélkül, hogy megmondta volna, hogy 1. abban mi a rossz és 2. hogyan kellene jól csinálni. Mivel valószínűleg maga sem tudta sem az egyiket, sem a másikat, a lecsepülés csak pedagógiai fogás volt, hogy csináljunk még jobbat. Érdekes volt a minisztériumi felső káderek szolgalelkűsége. Miután Kupa megadta a hangnemet, egyik jelenlévő a másik után kért szót, és a többieket túllicitálva csepülte a tervezetünket. De egyik sem mondta meg, hogy mi benne a hiba, és hogyan kellene feljavítani. A Gazdaságpolitikai Főosztály gyökerestől átformálta a programvázlatot. Egy teljes éjszakát dolgoztak rajta, másnapra már kész is volt. Vagyis afféle tipikus magyar módra ment a dolog: egyhónapi semmittevés, aztán hajrá munka reggel hatig”. Látod, nem véletlen, hogy ilyen részletesen idézek. Hogy világosan látható legyen, miként „törődnek” a nemzeti érdekekkel azok, akiknek ez lenne a feladatuk. Magyarország eladásának története így folytatódik: „Március elejére elkészült a Kupa-program. Hemzsegett benne a »kell« ige a »hogyan« nélkül; tele volt tartalmatlan, semmitmondó kifejezéssel: »korszerűsítés«, »fejlesztés«, »ösztönzés«, »kialakítás«, »kidolgozás«, »elősegítés«, »javítás«, »megújítás«, »rendezés«, »erősítés«, »szabályozás«, »profiltisztítás« – minden közelebbi meghatározás nélkül. Teljesen hiányzott belőle a távlati gazdaságfejlesztés elveinek a körvonalazása, a regionális fejlesztési politika, egészséges vállalati tulajdonrendszer kialakítására irányuló politika, a vállalkozói beruházások ösztönzése, a nem termelő infrastruktúra fejlesztése, Bős-Nagymaros kérdésének a rendezése, a külföldi hitelfelvételi politika, elgondolás a külföld által finanszírozott programok összehangolásáról. Nem volt konkrét elgondolás több mint 70 részfeladat megoldására, beleértve a munkanélküliség kezelését. Hiányos volt a lakáspolitika, a termelő infrastruktúra fejlesztésére irányuló elgondolás, a bürokrácia felszámolásának programja, az adórendszer reformja, az adóterhek csökkentése, a piaci verseny kibontakoztatására irányuló intézkedéscsomag, a Magyar Nemzeti Bank reformja. Nem volt jól megalapozva az inflációellenes politika, az adósságkezelési politika, a konvertibilitás bevezetésére irányuló elgondolás. Nem volt elgondolás a program költségeinek és a rendelkezésére álló erőforrásoknak a felmérésére, valamint a várható privatizációs bevételek felhasználására… Az írott és sugárzott sajtó azonban üdvrivalgással határos lelkesedéssel fogadta. Kormánypárti és ellenzéki politikusok egymást licitálták túl a fércmű dicséretében, sőt dicsőítésében”. Jobb és baloldal tapsolt, Laci, a nemzeti érdekek teljes semmibevételéhez. A Nyugat örömére és javára. (Folytatás a jövő héten)