Imre, Lajos és Fletó, a három neves személyiség először a politikai napilapok híroldalán találkozott. Nem egyszerre és nem egy időben. Bizonyos értelemben ismerősök ugyan, de nem jó barátok. Imre és Lajos, ha tehetnék, alighanem lelőnék, illetve levágnák Fletót. Fletó azonban kedveli és meg-megszólítgatja őket. Imre, azaz Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnöke személyesen nem ismerhette Gyurcsány Ferencet – amint ő szereti mondogatni magáról -, a Harmadik Birodalom… akarom mondani, Harmadik Magyar Köztársaság miniszterelnökét, ami bizonyos értelemben tagadhatatlanul veszteség, mivel Nagy Imrét kérdezte volt egy jeles emléknapon a mái kolléga ott kint a temetőben, hogy „mondd, Imre, te mit tennél az én helyemben?” Mint ismeretes a korabeli tudósításokból, az elhunyt mártír miniszterelnök nem válaszolt a mi Fletónknak.

Őt azonban nem olyan fából faragták. Egy újabb emléknapon ezúttal egy másik kollégája síremlékét kereste fel egy kis kedélyes szakmai konzultációra. Gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány sajnálatos mód ugyancsak kivégzett miniszterelnökét születésének kétszázadik évfordulóján Gyurcsány Ferenc, a HMK miniszterelnöke barátian tájékoztatta néhány – ha szabad így fogalmaznunk – miniszterelnöki alapvetésről. Fletó a fővárosi Fiumei úti sírkertben emígyen szólt kollégája, Batthyány Lajos hamvaihoz: „Az elsőknek a legnehezebb a dolguk […] Az elsők, a reformerek tapossák ki az ösvényt, ők mutatják az utat…” (Feltehetően a jelentős korkülönbség miatt nem tette hozzá: „mondd, Lajos, érted, mire célzok?”) Meg nem erősített hírek szerint ekkor történt a csoda, mert valahonnan messziről és tompán, de mégis jól hallhatóan egy hang ekképpen folytatta a mondatot: „…mutatják az utat […] bizony, a vesztőhelyhez…” Abban megoszlanak a vélemények, hogy ez valóban gróf Batthyány Lajos szellemének vagy valamely más kivégzett magyar hősnek a hangja volt-e, avagy csak egyformán képzelődtek – esetleg amint egyes rosszmájúak terjesztik -, ábrándoztak egyes jelenlévők. A tekintetben azonban egyre kevésbé van vita, hogy a Fletónak nevezett személy, alias Gyurcsány Ferenc, a HMK miniszterelnöke lényegében véve meghibbant, és valami olyan sajátos kórban szenved, ami szakértők szerint a Huszein-féle önimádat, a Sztálin-féle üldözési mánia, a Hitler-féle paranoiás skizofrénia, a Gyurcsány-féle amorália és a madárinfluenza egy szokatlanul veszélyes mutációja lehet. Ha így van, akkor Gyurcsány Ferenctől óvakodni kell. Bár politikai okokból a posztkommunista médiában sokan kifogásolják, hogy a parlamenti ellenzék azonnal elhagyja a padsorokat, amint a HMK miniszterelnöke megjelenik az ülésteremben, járványügyi szempontból azonban még nekik is üdvözölniük kellene a döntést, hiszen ha példának okáért egyik-másik baloldali és liberális országgyűlési képviselőre tekintenek, maguk is elszörnyedve kell lássák a súlyos kór végzetes következményeit. Nem szeretnénk itt neveket mondani, de Lendvai Ildikó kétségbeesett kísérlete a kór látható jeleinek leplezésére, avagy Kuncze Gábor egyre értelmetlenebb dörmögése, Kóka János kissé már eszelősnek tetsző kacaja sok mindent elárul. Ha pedig a parlamenti ellenzék soraiban ideiglenesen tartózkodó Magyar Demokrata Fórum képviselőire pillantanak, akkor bizony már a zombisodás előrehaladott jeleit is látniuk kell. A táncos léptű miniszterelnök most látványos fordulattal a jövőbe vetette tekintetét, és mint a reformok embere, vagy ahogy ő fogalmazott magáról lenyűgöző szerénytelenséggel, az „első”, akinek a „legnehezebb a dolga”, miután barátságosan kibeszélgette magát kivégzett elődeivel, a minap előadta az ország házában elképzeléseit eszelős reformjait illetően. Egy kicsi robbantás itt, egy kis sortűz ott, egy kis vér, némi könny, egy kevés gyötrelem… Nem kell félni. Fájni fog, de aki belehal, annak nem tart soká. Súlyos hiba volna Gyurcsány Ferencet lebecsülni. Kormányában az önjáró gonoszságnak és az intelligens őrületnek olyan veszedelmes gyúelegye jött létre, amelyik bármelyik pillanatban fölrobbanhat. A múlt év őszén két alkalommal is megmutatták, hogy mire képesek. Természetes, hogy hasonlóra készülnek most is, hiszen vagy bűnözők, vagy őrültek szinte mind. A különbség az, hogy a normális többség kezdi felfogni a veszély súlyát. A történelem tanítása szerint egyébként minden diktátor csúnyán végezte. Mind. Kivétel nélkül.