Előbb egy közérdekű közlemény. Morvai Krisztina saját költségén intézi levelezéseit és egyéb ügyeit, amelyek a múlt őszi rendőrterror emberjogi következményeivel kapcsolatosak. Lovas István a Demokrata Televízióban arra szólított fel, hogy kérjem a Demokrata olvasóit, erejükhöz mérten támogassák Morvai Krisztina misszióját. A kérésnek örömmel eleget teszek. A Demokratát támogató Magyar Ház Alapítvány is kész a támogatási összegeket kezelni, de minden más ésszerű megoldást jónak tartok. Hajrá, Morvai Krisztina!

A biztatás természetesen mindnyájunkra ráfér, ugyanis a múlt hét végén a gyengén látók számára is világossá válhatott, hogy a baloldal egy mindent eldöntő nagy ütközetre készül. Háborús retorikájukban a március 15-i jobboldali ünnepség már mint egy apokaliptikus ütközet lehetősége és harcmezeje jelenik meg. Gyurcsány Ferenc gyorsuló tempóban száguld előre végzete felé. Az MSZP kongresszusán hatalmas lépést tett előre a százszázalékos támogatottság útján, ami lenézett elődjének, az általa most porba döntött Kádár Jánosnak sem sikerült, mert ő mindig szerényen megelégedett a 99 százalékos támogatottsággal. Gyurcsány Ferenc azonban ennél többet akar. Mindent. Szóhasználata, mondatszerkezetei, gondolatfűzései tökéletesen elárulják, hogy a nagy, végső ütközetre készül. Vagy ők, vagy mi – ez számára a legfontosabb dilemma, és bár nem vitás, hogy a maga részéről kinek a győzelmét akarja, a kivitelt illetően – amenynyiben nem sikerül jobb belátásra bírni – már lehetnek elképzeléseink. A baloldal vörösben úszó kongresszusát látva az emberben felrémlik egy hátborzongató gondolat, hogy vajon mit akart jelképezni ez a mindent elborító vörös gőz? Az eszmét? Vagy a miatta kiömlő vért? Esetleg mindkettőt? Ugyan miképpen akar modern lenni ez az őrült kommunista hivalkodás? Kivel akarja elhitetni a magát talán már istencsászárnak tekintő Gyurcsány, hogy ő a legjobb és a legszebb? Mert ezt mondta: „Amit képviselek, amilyen vagyok, az jó ennek az országnak…” Mondhat ilyen épeszű ember? Ha a szemlélő túlteszi magát a politikai közhelyeken és a helyzetet, valamint a cselekvéseket nézi, akkor azt látja, hogy Gyurcsány totális hatalmat szerzett magának egy olyan vállalkozásban, ahol a résztvevők most már előre vakon aláírták minden döntését, beleértve saját végzetük alakulását is. A hetvenöt százalékos blöff, hogy amennyiben legalább ennyien nem támogatják őt, akkor lemond a sereg vezetéséről, egyébként nemcsak saját táborának szólt, hanem a nagy ellenfélnek, Orbán Viktornak is üzent vele: látod, milyen erős vagyok? Az egész zajos önmutogatás valójában egy, a végső ütközetet akaró, de attól eszelősen rettegő őrült forgatókönyve szerint alakult. A puhákat letaposták, a gyengéket hátrébb sorolták, az ostobákat regimentekbe sorozták, az alvezérek előre törtek. A had készen áll. Az üzenet világos és nem érthető félre. A mindent eldöntő végső küzdelem ideje eljött. Az erősebbnek le kell tipornia a gyengébbet, mert csak egy maradhat életben, csak egy uralkodhat itt. Ez már nem kommunista retorika, ez már a kora középkor világa, egyelőre még a XXI. század stiláris eszközeibe csomagolva. Nehéz nem felismerni a baloldal hevesi kalandjában a barbár harcmodort. Ügyes vörös zsoldosok az ellenség táborát kifürkészve felderítették annak leggyengébb láncszemét, a leggyengébb harcost, és azt zsarolással, fenyegetéssel és ígérgetésekkel árulásra késztették. Az Ambrus-ügy tisztán rávilágít a baloldal valódi minőségére, amit Gyurcsány „progresszív többségnek” nevezett. Progresszív többség? Inkább egy tatár sereg. Olyan a vezére is, mint egy mongol hadúr. Aki úgy véli, erősebb mindenkinél, s mivel mindenkinél erősebb, neki mindent szabad. Mivel Fletó kán a sajátjai között teljhatalmat szerzett, a maga részéről úgy gondolja, készen áll az ütközetre. Gátlásai nincsenek, a kiontott vért már megízlelte, Hevesben a hadi szerencse is mellé szegődött, miért ne remélné, hogy még a tavasszal az övé lesz a végső diadal. Csakhogy ez a XXI. század, és a lakosság kétharmada elítéli Gyurcsányt. Nem látnak bojtos zászlókat, és nem a tatárjárástól félnek, hanem az áremelkedéstől. Az ország ébredezik. Egyre éberebben figyel. „Piszok nagy bajban vagyunk”, jegyezte meg józanul a baloldal kongresszusán Horn Gyula. Alighanem igazat mondott. Közeledik a pillanat, amire a nemzet tizenhét éve vár. Magyarország végre legyőzheti a gonoszt.