Adalék az 1947. augusztus 31-i választási csaláshoz

Az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulóján a rendőrök által megtámadott tömeg az Astoriánál nem véletlenül skandálta: ÁVH! ÁVH! Az ifjabb tüntetők most szembetalálkoztak azzal a gumibotos valósággal, amely apáik életét megkeserítette. Bele kellett nyugodni a rendőri és ügyészi visszaélésekbe, s szembe kell nézni azzal is, nem mindegy, ki mit beszél a munkahelyén. De ki láthatta ezt előre 1989-ben? Valljuk be, a történelemokítás elég gyenge volt az elmúlt két évtizedben. Ezért tanulságképp elmondanék egy történetet arról a katonapolitikai osztályról, amelynek „emlőin nevelkedett” – Péter Gábor szavaival – az ÁVH is. Az oroszok felállította új hadsereg politikai rendőrségét még Debrecenben alakította meg a Honvédelmi Minisztérium, s Budapest elfoglalása után székhelyét a mai Bartók Béla úton, a Hadik laktanyában ütötte fel. Mozaiknevét – katpol – ellentétben az ÁVH-éval igyekeztek betakarni a feledés porával, olyannyira, hogy 1991-re az a törvényjavaslat, amely vizsgálat alá szerette volna vonni a „cég”-nek is becézett ÁVH, a pufajkás karhatalom és a BM III/III-as csoportfőnökség tagjainak tevékenységét, utódját, a HM Katonapolitikai Főcsoportfőnökséget meg sem említette. Pedig a Hadik laktanyai stáb volt az, amely zsoldosként vett részt a magyar parlamentarizmus s vele együtt az 1945-ös választásokon 57 százalékos győzelmet aratott Kisgazda Párt szétzúzásában.

A laktanyai fogda parancsnoka Ugray Ferenc volt: az általa vezényelt őrlegénység találékonyan s tiszthelyettesi karrier reményében kegyetlenkedett az őrizetbe vettekkel. Sóvári Tihamér ezredes 96 oldalas börtönnaplójában egy mindent kifejező, rövid mondat áll: „Sztálinnal csevegtem álmomban és Berkesivel.” (A később népszerű író kihallgató tiszt volt a Katpolon, Ugray pedig 1956-ban, a néphadsereg újraszervezése kezdetén, még november 13-án, kiállva Kádár mellett, a tüzérség főnöke lett.) „Kéthónapi éhezés, deszkán alvás, fenyegetés, gorombáskodás, csuklóztatás, természetes szükségletek elvégzésének akadályoztatása és a többi. Mint módszerek. Gumibotos vallatás, falhoz állítás, pihenés és alvás lehetetlenné tevése. Az őrlegénység a legkomiszabb.”

Ludovikások kínoztatnak ludovikásokat, maga a Katpol parancsnoka, Pálffy György tábornok is az. Nem elkötelezett kommunistákról van tehát szó – Kádár egyik börtönbéli vallomása szerint a párt 1943-as feloszlatásakor 70-80 aktív kommunista működött -, hanem olyan horthysta tisztekről, akik valamilyen valós vagy vélt diszkrimináció miatt hagyták el a pályát. Ilyen volt báró Kruhina Viktor, Pálffy helyettese, de Földi Lajos is, aki főnöke letartóztatása után került a Katpol élére. (Pálffyt a cégen belül bekövetkezett leszámolás kezdetén, a Rajk-per egyik vádlottjaként végezték ki. Meggondolandó az is, hogy az egymást követő kommunista belügyminiszterek, Nagy Imre, Rajk, Kádár és Zöld közül egyedül Kádár halt meg természetes halállal.) Egy másik csoport szovjet hadifogságba esett s átképzett honvédekből és zsidó munkaszolgálatosokból verbuválódott. Tagjai elenyésző része tudott az illegális kommunista pártról, megpróbáltatásuk előtt a tisztes polgári vagy kispolgári réteghez tartoztak. Ennek a csoportnak kiemelkedő képviselője volt Kardos György, későbbi ÁVH-alezredes, Pálffy György feltétlen híve, aki 1950-ben ugyancsak elvtársai börtönébe került. A törvénysértő perek felülvizsgálata során 1954-ben az elsők közt rehabilitálták, s a kádári konszolidáció idején a Magvető kiadó igazgatójaként az irodalom-politika meghatározó egyénisége lesz, többek közt Berkesi, Moldova és Csurka kiadója. A harmadik csoportba tartoztak a karrieristák, mint az ezredesi rangig jutott Galgóczy, Berkesi őrnagy és Ugray is.

Fehérváry Istvánnak, a nemzeti ellenállás egyik fiatal tisztjének orosz kihallgatói mondták el, amikor átadták a katpolosoknak: „Muki (ez volt a beceneve), a mi simogatásaink után most fogod igazán megismerni a magyarok istenét. Mikor bevittek, egy reflektorral a szemembe világítottak, és avval kezdte Berkesi, hogy tudjuk, a szovjet elvtársaknak csak hazudtál, hazudtál, itt belőled kiszedjük az igazságot, majd meglátod, hogy itt hazudni nálunk nem lehet. És avval kezdődött, hogy azt mondja, ismered ezt az urat? – és a sötétben valaki úgy fölemelkedett. Én mondom: nem. Sötétben különben sem láttam. Hát azt mondja, ez valami Kopácsi, valami bokszoló, és mielőtt szólhattam volna, kaptam egy óriási ütést. S rárepültem az íróasztalára, akkor ő feláll, ő ütött meg – hát szóval, mint egy pingponglabdával játszottak velem.”

Épp hatvan évvel ezelőtt, 1947. január 5-én adott hírt arról a belügyminisztérium, hogy széles körű köztársaság-ellenes összeesküvést fedeztek fel: ezzel ugyanis törvényes esély nyílott a Független Kisgazdapárt szétzúzására. (Rákosi, az MDP főtitkára keresztapaként szabad kezet adott Pálffynak koholt vádak kicsikarására.) A per kidolgozásának egyik fő akadálya a szociáldemokraták által delegált Kruhina ezredes volt, aki emlékirataiban a következőket jegyezte fel: „1947. január 18-án Gyurics Aladár rendőrezredes, akit az ellenállásból ismertem, meghívott farkasréti villájába este 6 órakor egy teára. Bár semmi rosszra nem gondoltam, szokás szerint egy töltött revolvert tettem a zsebembe. Amint közeledtem a Gyurics-házhoz, egy nagy fekete kocsit pillantottam meg. Az autó mögül öt ember lépett elő, és revolvergolyók záporoztak körülöttem. Válaszul tüzet nyitottam. Két lövést kaptam a vállamba és a hátamba, miközben lefelé rohantam a Lejtő utcán. A lövöldözés hallatára az 59-es villamos megállt. Segítő karok felhúztak a kocsiba, melyet a vezető azonnal teljes sebességgel elindított.” Az ezredes még azon az éjszakán brit tiszti egyenruhában kiszökött az országból.

Akkor már Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök és a kisgazdák főtitkára, Kovács Béla Kruhina bizalmas információja alapján tudta, hogy a Hadik laktanyába beszállították Szent-Iványi Domokost, aki a moszkvai fegyveszüneti delegáció tagja volt 1944-ben, és Arany Bálint mérnököt, a Magyar Közösség egyik vezetőjét, s kutattak a baráti körükhöz tartozó Szentmiklósi őrnagy után. A miniszterelnök magyarázatot kért Barta Albert honvédelmi minisztertől, ám kiderült, hogy az mit sem tud a letartóztatásokról. Nagy hívatta Pálffyt, s az közölte, hogy kiterjedt összeesküvés nyomaira bukkantak. Pálffy távozása után Nagy Ferenc utasítására a honvédelmi miniszter egy katonai ügyész társaságában megérkezett a Hadik laktanyába. Az őrség saját miniszterét sem engedte be, a két rabot pedig Szörényi százados titokban kikísértette a Duna-partra. A közben befutott Pálffy szemérmetlenül azt hazudta miniszterének, hogy az őrizeteseket már átszállíttatta az ÁVO-ra, látogatásukat csak a belügyminiszter, Rajk László engedélyeztetheti. Rajk ekkor cinikusan azt mondta Nagynak és Bartának, ne akarjanak beszélni a letartóztatottakkal, annál is inkább, mert az ügy Szviridov altábornagy s a szövetséges ellenőrző bizottság kezében van. Az altábornagy kifejtette, hogy hallott ugyan az ügyről, de ő nem mondta a Katpol vezetőjének, hogy a kormány tagjai nem beszélhetnek a foglyokkal. Barta ezt hallva eljárást indított Pálffy ellen, s utasította a szovjet antifasiszta iskolát végzett Pórffy ezredest, Budapest városparancsnokát, hogy tartóztassa le. Pórffy azt válaszolta, hogy ilyen ügyben csak az MKP utasítására léphet, mire Rákosi Mátyás védelmébe vette a parancsot megtagadó ezredest, akit később, 1950-ben már tábornokként a tábornokok közti tisztogatások során felakasztat. S mintha egy török kori budai pasa írta volna, mézesmázosan kegyetlen levelet írt Nagy Ferencnek:

„Kedves Barátom! Mai telefonközlésedből megtudtam, hogy az az ügy, melynek felderítésén Pálffy György vezérőrnagy dolgozik – komoly. És ezért szabad folyást kell engedni a vizsgálatnak. Annál nagyobb megdöbbenéssel értesülök arról, hogy közléseddel egyidejűleg eljárás indult Pálffy ellen, aki most ahelyett, hogy a fasiszta földalatti szervezkedés felgöngyölítésén dolgozna, maga is vizsgálat alá kerül. A Te feladatod ebben a kérdésben, mint egy demokratikus koalíciós kormány elnökéé, csak egy lehet. Teljes erővel támogatni Pálffyt munkájában. Tisztelettel: Rákosi Mátyás.”

A kínzással elért vallomások alapján a közvélemény elé tárták, hogy egy horthysta politikusokból álló csoport a „jogfolytonosság” alapján a Horthy-rendszer visszaállítására törekszik, s vezérkaraként a Hetes bizottságot jelölték meg: a nevet a letartóztatottak kihallgatóiktól hallották először. Az 1947. február 27-én elkezdődött köztársaság-ellenes összeesküvési perben a Népbíróság április 16-án hirdetett ítéletet. A halálra ítélt s kivégzett fővádlott, Donáth György az utolsó szó jogán vádlóként szólalt meg: „Tudnék mondani egy szervezetet, amely elkövette mindazt, amivel minket az ügyész úr vádol…, és amely azt tanítja, hogy a proletárosztálynak erőszakosan kell magához ragadnia a hatalmat.” S 1947. augusztus 31-én Rajk László félmillió kék színű választócédulával és többször is szavazó kádereivel hamisan, de győzelemre vitte pártját.