Tamás Gáspár Miklós férfivá érése előtt

„A kirohanás arra jó volt, hogy világossá tegye: Orbán »szociálisan konzervatív«, és az identitásduma leple alatt a nemzeti-etnikai és szexuális kisebbségek szabadságjogait vonja finoman kétségbe. A mások jogait védeni szerinte erkölcsi relativizmus: ezen Immanuel Kant és Rosa Luxemburg (!) nagyon meglepődött volna. A szabadságellenesség nyílt meghirdetése – idáig a magyarországi balközép (minden árulása ellenére) soha nem menne el. Erdély jó hely a kisebbségi jogok erkölcstelenné nyilvánítására. Találó szimbolika” – emeli ki cikkéből a szerző, Tamás Gáspár Miklós úgynevezett egyetemi oktató Kelet-Európa új válsága (Népszabadság július 25.) című írásában. A kiemelés pontosan a szerzőt és a szerkesztőt leplezi le, hiszen a cikk a kelet-európai „rommezőről” szól, amiért tehát Tamás szerint nyilvánvalóan Orbán Viktor az elsőszámú felelős. Nemcsak nálunk, de még az oroszoknál vagy a románoknál is.

Tamástól megszoktuk már a sommás ítéleteket, és azt is, hogy igen eklektikus a gondolkodása, a tisztát szívesen keveri a tisztátalannal, ideológiai nézeteit is gyakrabban váltogatja, mint egy középszerű magyar focista a klubjait. (ő közéletünkben a baloldal állatorvosi lova, akin egy baloldali minden lehetséges fertőzése megtalálható.) Jó példa mindjárt az előző idézetben Kant és Luxemburg együtt emlegetése erkölcsi kérdésben. Kantot, a kategorikus imperatívusz megfogalmazóját, az „ein Mann, ein Wort” egyik legtisztább képviselőjét és egy közönséges kommunista gyilkost, egy középszerű pártpropagandistát hoz egy szintre Tamás. Jellemző, hogy Luxemburgot még Révai József se merte filozófusként reklámozni.

Van még egy leleplező elszólása Tamásnak az idézetben. „Magyarországi balközépről” beszél, nem magyarról. Helyes, egyetértünk. Valóban csak magyarországiak. De mi is Tamás igazi problémája Kelet-Európával? Teljesen igaza van, amikor e térség kapitalizálódását kritizálja, még akkor is, ha az ötvenes évek kommunista ideológiájának a nyelvezetét használja. Az általános lerongyolódásért, népességfogyásért, elvándorlásért a globalizmust teszi felelőssé. Majd megállapítja – és ebben is igaza van -, hogy például nálunk az összes parlamenti párt, ha más-más stílusban és hangsúllyal is, de kiszolgálja a nemzetközi nagytőkét. Itt, e megállapításnál még a Tamás esetében rutintalan antiglobalista olvasó akár el is lágyulhat, de a tapasztaltabb lelkét megkeményítve várja a szokásos tamásgáspári csavart. Hiszen az igazi bűnösök nála mégsem a globalisták, hanem az ellenük fellépni igyekvők. A nacionalisták, a populisták, a klerikálisok, naná, hogy a mindenhol tomboló ezerfejű fasiszták és mindenki más, aki nemzetének érdekében lépni, vagy legalább megszólalni mer. A Kaczynski-ikrektől Orbánon és Basescun keresztül Chavezig mindenki megkapja a magáét. Azok tehát, akiket a „mitologikus antikommunizmus” bűnében talál. (De szívesen olvasnék már egyszer akár Tamástól is a „mitologikus antifasizmusról”. Már csak állítólagos objektivitásának bizonyítása miatt is.)

Egy Tamás-féle ősbolsevik számára az igazi veszély a nemzeti gondolat, az „idola tribus”, a „törzsi bálvány”, amelyet csak saját törzse számára tart jogos törekvésnek, minden más népnél az rettenetes fasizmus. Szegény Chavez is hiába baloldali, ha anti-globalista és nemzeti. Ő se különb Tamás szemében a többi „nácinál”.

Nála ugyanis nincs barátság, nincs jóindulat, szakszerűség, tárgyilagosság azzal szemben, ami vagy aki nem az ő útját követi. Ez a humanizmust, az elesettek támogatását, a kisebbségek, a másságot védelmező „értelmiségi” csak fekete-fehérben képes a világot látni. Akkor is, amikor családi hagyományból kifolyólag Ceausescu kommunista pártjának a tagja volt, vagy a feleség-gyilkos (!), elmebeteg(!) kommunista Louis Althusser, a „marxizmus elméleti antihumanizmusát” hirdető ideológus lelkes híve, majd 1985-től egy ideig neokon, aki a magyar parlamentben Carl Schmittet, „Hitler kedvenc jogfilozófusát” idézgette lelkesen. Az pedig kifejezetten mulattató volt, hogy az akkor (1990-ben) történészekkel és jogászokkal túlzsúfolt parlamentben láthatóan senki se tudta, hogy kiről lelkendezett amúgy jogosan Tamás Gáspár Miklós. Majd nemsokára ezt az irányzatot és szerepet megunva, utcai prédikátorként megtért újra a „munkásosztályhoz”, a’la Sartre. Azzal a különbséggel, hogy azt Sartre tényleg komolyan gondolta egykor, és ráment inge-gatyája, míg Tamás úgy antikapitalista, hogy közben dúsgazdag, jól fizető, kapitalista, globalista alapítványok elsőrangú kedvezményezettje. Aki miközben az elnyomottakat, a kizsákmányoltakat siratja, rögtön kész a neoliberális hatalom védelmére, ha azt nemzeti oldalról veszélyeztetve látja. Ő az antiglobalista globalista.

Tamás azonban nemcsak itt, de tőlünk keletre is nagy eligazító hírében áll. Erdélyben persze csak a régi elvtársak állnak vele szóba, ott a normálisabb magyarok körében már a hetvenes évek óta semmi hitele nincs, de szívesen látott vendég Bukarestben, ahol mint megbízható és lelkes magyargyalázót kedvelik. Aki pedig ezt esetleg a szemére hányja, azt még halott poraiban is gyalázza. Egy hónapja (ÉS, július 13. „Nem éltem túl” cím? cikk) szegény K. Jakab Antal kapott tőle ezért egy gyalázatos nekrológot. K. Jakab Antal irodalomkritikus, szerkesztő nem nagyon ismert név Magyarországon. De hosszú ideig az erdélyi szellemi élet egyik igen színvonalas képviselője. Tamás szerint egyenesen zseni volt, és nem tartozott a karrieristák, a megalkuvók közé. És mint általában oly sok magyar értelmiségi, bele is rokkant a román szocializmusba, miként nálunk sokan a magyarországiba, illetve mai posztváltozatába. A változás akkoriban némiképpen visszahozta K. Jakab élet- és munkakedvét, de annak gyümölcse már elborzasztó Tamás számára. Szerinte még írásképességét is elvesztette K. Jakab. Így ennek alapján értékelte újra K. Jakab Antal korábbi tevékenységét is, mivel a mostani nem áll másból, mint „átlagos butaságok, töredezett, kopott kisvárosi-hírlapos modorban az Erdélyi Napló c. nagyváradi zuglapban – állítólag megszűnőben van, kit érdekel”.

K. Jakab bűne megbocsáthatatlan. Tamást kritizálta egy Orbán Viktor-ellenes megnyilvánulása miatt. Jellemző, hogy K. Jakab cikkéről, mint írásról is Tamásnak határozottan rossz véleménye van, bár állítólag „kegyeletből” végig se olvasta. Mert aki őt kritizálja, az már írni se tudjon, még ha korábban tudott, akkor se. A cikkben többek között a múlt század kilencvenes éveiben Magyarországra áttelepedett Aniszi Kálmánról is elárulja, hogy Ceausescu cenzora volt, ami ma nyilván azért fontos és elítélendő, mert Aniszi mai írásai se nagyon tetszenek Tamásnak, túl nacionalisták lehetnek számára. Ugyanakkor még véletlenül sem tudhatjuk meg Tamástól, hogy egykori mestere, a ma is agyonreklámozott Bretter György foxi-maxi „filozófus”, amúgy vérgőzös leninista, mondjuk ’56-ban Kolozsváron az „apparátus” álláspontját képviselte a magyar eseményekkel kapcsolatban. Ahogy a többi erdélyi bolsevik is rendben van, és mindegyik tehetséges és jellemes, csak aki fellép a magyar érdekek védelmében, az lesz egy csapásra tehetségtelen és gazember.

Tamás írásában kis életrajzi érdekesség is van. Ő, mint tudjuk, 1978-ban jött át Erdélyből. Itt azonnal lakást kapott Aczél elvtárstól, valamint állást az egyetemen. 1978-ban ehhez nagyon vonalban kellett lenni, ilyen kegyet kicsiny elvtársaknak nem osztogattak. A cikkben leírja, hogy 1980-ban már állampolgárságot is kapott. Ez igen! Íme, a kőkemény ellenzéki, aki a legenda szerint bátran szidta a Kádár-rendszert. Hány erdélyi magyar állampolgársága még ma is csak tíz év után lehetséges, nem úgy, mint a Kádár-korszak virágkorában egy „rendszerkritikusnak”! Érdekes história…

Kornis Mihály írta jó egy évtizede, hogy „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”, nem részletezve, de sejtetve, hogy ki a mi és ki a ti. Tamás igazolja a kornisi tételt. Jobbodali ember képtelen lenne azt leírni, hogy ha mondjuk megszűnés előtt állna az Élet és Irodalom, hogy „kit érdekel”. Vagyis nem kár érte, mivel nem az ő véleményét harsogja. Engem igenis érdekel az ÉS sorsa, hiszen van pár ezer ember, akiknek e lap fontos. Legyen nekik is, amilyet akarnak. Ahogy azt se hazudom, hogy nem olvasok baloldali lapokat, mint teszik, pontosabban hazudják ezt fordítva sokan a baloldalon. És éppen a leghangosabban tiltakozók valójában legodaadóbb olvasóink.

Tamás, Kornis és a többi agresszív humanista-demokrata valójában csak kisstílű, irigy gyűlölködő. Olyan pluralisták, akik tűzzel-vassal irtanák a másságot. Kizárólag csak saját hordájuk és ideológiájuk reklámozói, futtatói. Ahol természetesen mindenben a legjobbak találhatók. Ennek az alapállásnak rendelnek alá kultúrát, erkölcsöt, igazságot, gondolkodást, mindent. Az a jó világ, ahol ők a legjobbak. Különösen jók egymás ünneplésében. Ami egyébként jó szokás, hiszen amíg él a delikvens, addig kapjon meg minden földi jót és dicsőséget. Halála után meg már nem mindegy, hogy csak egy szélhámos akarnok volt? Mit számít a halandónak az utókor véleménye! Csak Tamás szaktársainak, a foxi-maxi filozófusoknak az elmúlt másfél évtizedben történt megdicső?ülései, majd haláluk utáni gyors feledésére elég gondolni.

Bizonyára még vannak olyanok, akiknek rémlik Ancsel Éva neve. ő tizenöt éve még Heller Ágnesnél is nagyobb „morálfilozófus” volt. Ma már a kutya se beszél róla. Lukács Gyuri bácsitól se maradt mára más két-három kínos mondatnál. Vagy Heller Ágnes két férje, Hermann István, majd Fehér Ferenc is korszakos zseniként volt elkönyvelve. Aztán? Szóba kerül ma még a nevük? Nemigen. Előbbinek a volt feleség szerint sincs értékelhető teljesítménye, noha több mint két tucat kötetet termelt. Heller Ágnesnek és cimborájának, Vajda Mihálynak is csak addig tart a dicsősége, amíg e „siralomvölgy” lakói. Utánuk majd más lesz sztár, akinek néha még kilóban se kell hogy meglegyen a teljesítménye, nemhogy minőségben. Gondoljunk csak a nemrég elhunyt szintén hordabéli Bence Györgyre, aki úgy lehetett tanszékvezető egyetemi tanár, hogy néhány cikket leszámítva semmilyen értékelhet? filozófiai művet nem hozott létre. Jellemző, hogy Erdélyben a szintén e hordához tartozó, kedves tanító néni színvonalú Szegő Katalin „filozófusból” kreálnak jelenleg ügyeletes „korszakost”, ha már Bretter és Gáll Ernő nem jött be. Pontosabban ők már végleg megdicsőültek.

Tamás Gáspár is úgy „jelentős filozófus”, hogy csak néhány kötetre való, egyenetlen színvonalú publicisztikája van, amelyek nagy részéről ő is olyan véleménnyel van, mint kritikusai. Filozófusi szakmájának megfelelő komoly teljesítményről, végzettségről pedig ő is legfeljebb csak álmodik. Ennek ellenére még a Filozófiai Intézet igazgatója is lehetett egy ideig. Mert – mint tudjuk – nálunk első a kapcsolat, minden más csak azután jön. Ezért ő se menekül meg majd attól, hogy nemsokára őt is ünnepeljük, és természetesen valami „nagyot és szépet” a főkapitalista Gyurcsánytól is kapjon a szalonantikapitalista „mi Gazsink”. Hősünk ugyanis jövőre lesz hatvanéves, amire már nyilván készül minimum egy emlékkönyv és benne „mindenki, aki számít”.

Néhány évvel ezelőtt egy Tamás Gáspárnál lényegesen színvonalasabb filozófus, aki ebből kifolyólag természetesen nem hordabeli, mikor hatvanadik életévét betöltötte, akkor egyik hódolója azt írta vele kapcsolatban, hogy „a férfi hatvanévesen kezdődik”. Nem tudom, hogy az illető pontosan mit értett ezen. Ha a férfiúi erőt, akkor valószínűleg már a „korábbihoz képest” a „stagnálás” is eredmény ebben a korban. Ha viszont a filozófus beérését értette, akkor az illető ebben az esetben tévedett, ugyanis az egykor kiváló ember, azóta már leglelkesebb tanítványai szerint is jobb lenne, ha többet nem írna.

Tamás írásaival azonban eddig is így voltunk. Neki ez az évforduló (az utolsó) lehetőség a megújulásra, a beérésre, a filozófussá válásra. Végül is, ha erősen hisz benne, miért ne sikerülne? A lottóreklám is azt mondja, bármikor bejöhet.