A harmadik évezred útja a keresztényegység

„Ahogyan én szeretlek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn. 13. 34.)

Nemrég nagy izgalommal várta az egész világ, hogy II. János Pált, a Nagy Pápát ki követi az apostoli székben. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egész világ Rómára figyelt, hogy kinek a fejére kerül a pápai tiara, ki fogja az elkövetkezendő évtizedekben kormányozni a keresztények nagy részének hajóját. A pápa személye mindig is nagy tekintélynek örvendett, a nem katolikus emberek között is. Nem véletlenül, hiszen a Vatikán egyben európai állam is, amelynek feje a római pápa. Tehát ugyanolyan államfő, ugyanolyan miniszteri gárdával, mint bármelyik európai kisállam. Saját hírközlő szervei vannak, saját katonasága, az autók rendszáma is sajátosan vatikáni, nem szólva a bankokról, egyetemekről, vasútállomásról, légikikötőről. Vatikán városállam az olasz állammal kötött lateráni egyezmény nyomán jött létre, XI. Piusz pápa uralkodása alatt. Területe 0,44 négyzetkilométer, egy óra alatt körül lehet sétálni az ősi falakkal körülhatárolt kis országot. Vatikán városállam 1929. február 11-én született meg. (A középkorban Itália jelentős részét elfoglalta a középkori pápai állam, amely 1870. szeptember 20-án szűnt meg.)

A pápa székhelye a világ legkisebb szuverén állama. Uralkodója a pápa, ő a legfelsőbb végrehajtó, jogalkotó és bírói hatalom. Rendelkezik mindazon jogokkal és kiváltságokkal, amelyek az önálló államokat megilletik: státusát tekintve semleges ország. Százhetven országgal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, a nemzetközi szervezetekben megfigyelőként képviselteti magát. Lakossága 350 fő, de az alkalmazottak száma mintegy négyezer. A Szentatya biztonságáról a Svájci Gárda gondoskodik.

A fentieket azért kellett röviden ismertetni, hogy érthető legyen a Vatikán fejének különleges szerepe a világban. Az is világos, hogy tekintélye nem evilágról való. Hiszen egy olyan miniállam, amely 0,44 négyzetkilométer kiterjedéssel bír, és 350 állandó lakója van, nem jelenthet sem földi hatalmat, sem fenyegetést semmilyen országra vagy nemzetre nézve. Mégis, többeknek az a véleménye, hogy mit ugrál e kicsi állam feje, miből ered a magabiztonsága, türelme, szeretete, véleményformáló megnyilvánulása? A válasz meglepő, de tény: tekintélyét az adja, hogy Jézus Krisztus az első apostolra, Péterre bízta a világ ügyeit. Azóta minden pápa az apostolfejedelem utóda, annak minden szellemi hatalmával, krisztusi erejével, tekintélyével. Ezt hagyta ránk Krisztus, mielőtt teljesítve küldetését ígérete szerint elhagyta a Földet.

Jelenleg a Föld lakosságának 17,4 százaléka, vagyis legalább egymilliárd és néhány millió a katolikus; 1997. december 31-én lépték át az egymilliárdos küszöböt. A második évezredet elhagyva azért valami változott: nem Európa, hanem Amerika földjén él a legtöbb katolikus, az egyház minden második tagja. A mai Európát kulturális értelemben az egyház hozta létre. Szervezeti kiépülése és Európa fejlődése elválaszthatatlan egymástól. Bár a XX. század második felétől a kereszténység bizonyos értelemben vesztett lendületéből, az elkövetkező évezredben is fontos része lesz életünknek, és nem helyettesíthető semmi mással. Pedig sokan és sokféle irányból megpróbálják. Ennek része az utóbbi években egyre erősödő kereszténység- és egyházellenesség. A legvégsőkig elmennek, megpróbálják összeugrasztani az ökumené útját sikeresen járó keresztény felekezeteket, és természetesen diszkreditálni a pápát, mint a legnagyobb keresztény vezetőt, Péter apostol utódját. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok – olvassuk a Bibliában. Ez valóban így van, ezért nem szabad fölülni ezeknek a ravasz, alattomos támadásoknak. Egyházpótlékokat is kínálnak a keresztény embereknek, megtévesztő módon, utánozva Jézus kivételes emberi tulajdonságát, a segítőkészséget, a szeretetet. Intézményeiket is úgy próbálják fölépíteni, hogy minél jobban hasonlítson egy vallási szervezethez. Ilyen szerepet tölt be az egyre jobban nyomuló szcientológiai egyház, amely nemcsak emberi lelkeket, hanem iskolákat is igyekszik megkaparintani.

Az egységesülő Európára nagy szerep várna a szekularizáció elhatalmasodásának megakadályozásában, amennyiben az a keresztény és más vallások ellen irányul. Éppen ezért sajnálatos és igazságtalan, hogy az Európai Unió alkotmányában még az említés szintjén sem szerepel a kereszténység meghatározó szerepe. Ez is része annak a törekvésnek, hogy a globalizálódó világból kiiktassák a zavaró tényezőt, a fogyasztói társadalmat elítélő, hagyományokat tisztelő, valódi értékrendet közvetítő vallást. Az európai nemzetek – divatos szóval élve – lebutítása sokkal könnyebb, ha nem működik köztük a szolidaritás, a szociális érzékenység, az élet tisztelete és a szeretet. II. János Pál pápa 1988. október 8-án azt mondta az Európa Tanács közgyűlésén: „Hogy megtaláljuk Európa önazonosságát, keresni kell a közös örökséget. A különböző kultúrákat áthatotta a kereszténység, amely tíz évszázadon át hozzájárult ahhoz, hogy az európaiak egyazon felfogást alakítsanak ki a világról és az emberről. Ez a közös világnézet – a megosztottságok, sőt az elkereszténytelenedés ellenére is – ma is létezik”. Vagyis napjainkban éppen a közös örökség megfúrása folyik, de nem – ahogy egyesek értelmezik – a katolikus egyház részéről, és főleg nem a Péter-utód XVI. Benedek pápa révén.

Mi is történt az elmúlt hónapokban és hetekben, amit méltatlankodva fogadott még az értelmes keresztények egy része is, hogy a pápát a kifejezetten a II. János Pál által is támogatott változtatásokat, megújulási folyamatokat akadályozó egyházvezetőnek tüntetik föl. Talán emlékeznek még rá olvasóink, hogy XVI. Benedek pápává választását követően azonnal megindultak a találgatások, hogy milyen is lesz Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció szigorú, következetes prefektusa az egyház fejeként? Többen attól tartottak, hogy csak gyenge epigonja lesz elődjének, a karizmatikus II. János Pál pápának. A valóság egészen mást mutat. Joseph Ratzinger már a névválasztásával is hangsúlyozta, hogy folytatja ugyan II. János Pál elképzeléseit, ugyanakkor az egyház fejlődését elősegítendő a hit és a kereszténység markáns képviselője és védelmezője lesz. Ezért is okozott némi megrökönyödést legutóbbi apostoli levelével, mert többen úgy vélték, hogy Ratzinger bíboros elkormányozza ugyan az egyház hajóját, de a viharos hullámokat vető szirteket inkább megkerüli, mintsem erős kézzel fogva a kormányt egyenesen halad tovább.

A kiengesztelődés jegyében 2007. július 7-én jelent meg „Summorum Pontificum” kezdetű motu propriója, vagyis apostoli levele. A dokumentummal párhuzamosan a Szentatya levelet írt a püspököknek, amelyben tájékoztatta őket döntésének hátteréről és céljáról. Nem megfelelő információk hiányában a közzé tett hírek zűrzavart keltettek: akik megértették az okokat, azok örömmel fogadták a döntést, akik nem ismerték a motu proprio szövegét, kemény ellenállást tanúsítottak. A dokumentum hosszú megfontolások és konzultációk után keletkezett, így nem elhamarkodott döntésről van szó. Nyilván már II. János Pál uralkodása alatt is folytak ezzel kapcsolatos tárgyalások. Az apostoli levél erőírásai ez év szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén lépnek életbe. Ezek szerint ettől kezdve ismét használhatják a liturgiában a tridenti miseformát, vagyis a II. Vatikáni zsinat előtti Római Misekönyvet, annak 1962-ben megjelent kiadását, a szentmise bemutatásának rendkívüli formájaként. Vagyis ismét misézhetnek latin nyelven. A II. Vatikáni zsinat (1962-1965) óta eltelt idő bizonyította, hogy a fiatalokat is vonzza a liturgiának ez a formája, nem csak az idősebb nemzedéket, akik azt szokták meg. A lehetőség a régi misekönyv használatára többekben riadalmat váltott ki, attól félve, hogy XVI. Benedek döntése kikezdi a zsinat tekintélyét és kétségbe vonja a liturgikus reformot. Pedig erről szó sincsen, hiszen az 1962-es kiadású misekönyv jogilag soha nem volt eltörölve, használata mindig is megengedett volt. Az engedélyezést II. János Pál a püspökökre bízta, Benedek pápa pedig, hogy leegyszerűsítse az ügyet, maga döntötte el a kétféle misekönyv – az anyanyelvi és a latin – használatát, vagyis a II. Vatikáni zsinat után, a VI. Pál pápa által közzétett misekönyv – az anyanyelvi – továbbra is rendes formája marad a liturgiának.

Benedek pápát elsősorban az vezette erre az engedményre, hogy voltak a katolikus egyházon belül csoportok, amelyek a szakadásig ragaszkodtak a régi latin liturgiához. Például a Marcel Lefévre érsek által vezetett mozgalom a kívülállók szemében botránykőnek számított. Ezért a pápa többek között azokon akart segíteni, akik hasonló helyzetben voltak, hogy ismét megtalálják a teljes egységet Péter utódjával, és begyógyuljanak a fájdalmas sebek. A kiengesztelődés elősegítése volt az inspirálója az új apostoli levélnek, mivel XVI. Benedek rendkívül felelősnek érzi magát az egységért.

Vihart kavart – illetve kavartak – a Hittani Kongregáció június 29-én elfogadott, majd július 10-én közzé tett új dokumentuma öt olyan kérdésben, amely a II. Vatikáni zsinat egyháztani értékelésében bizonytalan, néha téves következtetésekre jutott. A mai szekularizált világban a köznyelvben több csoportot is egyháznak neveznek, amelyeknek semmi közük a valláshoz. Ezért a teológiai pontosítás nagyon lényeges az önmeghatározás szempontjából is. Ez nem azt jelenti, hogy bármiféle újdonságot, netán kirekesztést tartalmazna a dokumentum. Ezért nem teremtődött új helyzet, mely jogcímet adhatna a méltatlankodásra. A párbeszéd az álláspontok világos kifejtését igénylik, nyilatkozta Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egyháztörekvés Pápai Tanácsának elnöke. Ugyanezt kérték éppen a közelmúltban a protestáns partnerek, így a mostani megnyilatkozás nemhogy hátráltatja, hanem előmozdítja az őszinte dialógust.

A vatikáni dokumentum figyelmes olvasata nem tagadja, hogy a protestáns egyházak valójában egyházak lennének, hanem azt állítja, hogy eddig is azt képviselték, hogy nem egyházak abban a sajátos értelemben, ahogy a katolikus egyház önmagát, mint egyházat értelmezi. Például az evangélikus egyházak sem akarnak olyan értelemben „egyházak” lenni, ahogy azt a katolikus egyházfogalom tartja. Teljesen nonszensz azt állítani, hogy több, Krisztus által alapított egyház létezik. A katolikus egyházfogalom nem a lutheri értelemben fölfogott egyházfogalmat magyarázza, így nem is sértheti a protestánsokat. Az az öndefiníció, hogy „a katolikus egyház Krisztus egyetlen egyháza” ténykérdés, hiszen Jézus Krisztus valóban a katolikus egyházat bízta földi helytartójára, Péter apostolra. Ezt a kereszténység tudja, és nem is kérdőjelezi meg. Lehet elmaszatolni eseményeket, különösen, ha már régen történtek, de ez nem old meg semmit. A Hittani Kongregáció azon tételét is szem előtt kell tartani, miszerint Krisztus jelen van a protestáns keresztények közösségében is, tagjaik üdvösségére. Az az út, amit a keresztény egyházak eddig megtettek az ökumenizmus felé, visszafordíthatatlan. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy 2008-ban százéves lesz az Ökumenikus Imahét, amelyet először 1908-ban szervezett meg az Egyesült Államokban egy anglikán pap. Céljuk az volt, hogy segítsenek a több mint kétmilliárd, különböző felekezetekhez tartozó kereszténynek megélni a közösséget. Ugyanakkor 2008 a Biblia éve lesz, ugyancsak közös rendezvényekkel. Az augsburgi nyilatkozat alapján Magyarországon is bevezették az evangélikusoknál a Vatikán által is jóváhagyott közös esketési rendet, amelynek eredménye sok boldog közösség lett.

Nem azt kell keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket. Azzal a faktummal együtt, amit XVI. Benedek csak megerősített, hogy „Krisztus egyetlen egyházat alapított, ez az egyház létezik – latinul »subsistit« és nem »est« – a katolikus egyházban, melyet Péter utóda a vele közösségben lévő püspökökkel kormányoz”. Az egységre való törekvés feltételezi az egyetlen Jézus által alapított egyházat, enélkül ökumenéről nem is lehetne beszélni.