Több mint ezer éven át a középkori Európa kulturális arculatát egy sajátos ambivalencia jellemezte: egyrészt az ősi pogány mítoszok és hagyományok továbbélése a többé-kevésbé felületes krisztianizáció alatt, másrészt egyfajta pogánykeresztény szinkretizmus kialakulása egy szűkkörű, az írásbeliség és a latin által uralt komponens, illetve egy népi, a szájhagyomány és a szokások által átörökített tényező ötvözetéből. Ez a népi kultúra, amelyre az uniformizáló intolerancia önvédelmi álcát kényszerített, az európai alapító mítoszok rejtett, de mégis ékesen szóló hordozója.

Innen az a különleges fontosság, amelyet az ősök, a források és a fák kultusza foglal el az európaiak tudatalattijában. Különösen igaz ez az erdőre, amely az ősi európai világ számára maga volt a mítosz szülőföldje. Az ember viszonya az erdőhöz mint alapvető referenciák hordozójához a legrégibb időkig nyúlik vissza, és egy sajátos világlátásról, egy értékrendszer választásáról tanúskodik. Egy történelmi korszak lényeges információkat árul el ideológiája, intézményei és törvényei, illetve kulturális temperamentuma vonatkozásában azon keresztül, ahogyan az erdőit kezeli vagy értékeli. A népek kulturális emlékezetében az erdőknek juttatott (vagy nem juttatott) hely csalhatatlan támpont.

A történelmi körforgás elméletének megalkotójaként Giambattista Vico az alábbiakban foglalta össze az emberiség fejlődését: „A dolgok a következő sorrendben követték egymást: előbb az erdők, aztán a kunyhók, a falvak, a városok és végül a tudós akadémiák” (Scienza nuova, 1744). Eszerint az erdők lennének az a természetes „méh”, ahonnan kijöttek az első emberek, akik kiszabadulva az erdei környezetből és összefogva a kunyhóépítéshez, leverték a civilizáció, vagyis az ember természet fölötti uralmának első cölöpeit, azután pedig szakaszról szakaszra, a rusztikus léttől a tudományos kultúráig az emberiség megvalósította felemelkedését. Jól látható, hogy miként fejeződik ki nála a történelem egyszerre lineáris és progresszista felfogása, amely a XVIII. században győzedelmeskedett a felvilágosodás filozófiájával, hogy majd a liberális és marxista ideológiát táplálja. Ez a történelmi vízió azonban nagyon távolra ereszti gyökereit, a világnak abba a régiójába, amely a Mediterráneum és Mezopotámia között egymás után megszülte a három monoteista vallást. A sivatag vallásai ugyanakkor az erdővel zsigerileg ellenséges viszonyban álló hitrendszerek is, mert az számukra természetszerűleg olyan környezetnek számít, amely minden tekintetben összeegyeztethetetlen Ábrahám fiainak üzenetével. Mózes elrendeli bolyongó követőinek, akikből istene választott népét akarja létrehozni, hogy vándorlásuk során égessék fel a szent erdőket, amelyeket a pogányok tisztelnek, és pusztítsák el oszlopaikat, amelyek számukra az élet fáját jelképezik: „Forgassátok fel mindazokat a helyeket, amelyeken a magas hegyeken, a halmokon vagy valamely lombos fa alatt isteneiket tisztelték azok a nemzetek, amelyeket meghódítottatok. Szórjátok szét oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, égessétek fel tűzzel berkeiket…” (Mózes V. 12,23).

Ezt a parancsolatot kezdetben a saulizmus is továbbviszi, amikor terjeszkedése útjában legfőbb akadálynak az erdőt találja, mítoszaival együtt. Nagyon hamar elvi szembenállás támad egyrészt az óhit, vadság és erdő, másrészt az újhit, civilizáció és város fogalmak között. A dekadens római birodalomban, majd pedig az egész kora középkor folyamán az új vallás térfoglalása egy kulturális forradalommal járt együtt. Ennek során mindennek el kellett tűnnie, ami az európai pogány népek ősi hiedelmeire emlékeztetett. Eredetileg a „paganus” országlakót – a „pagus” lakóját, vidékit, parasztot – jelentett, és azért válik a pejoratív tartalmat hordozó pogánnyá, mert a vidékiek sokkal inkább kötődtek apáik hagyományaihoz, mint a gyökértelen, az új szellemi behatásokra sokkal fogékonyabb (vagy azokkal szemben sokkal védtelenebb) városlakók. Az ősrégi szakralitás legfőbb menedékhelyéül szolgáló erdőkre különösen fenekedett a klérus, hiszen a keleten, a sivatag homokjában született vallás csak a fák és az általuk képviselt mentalitás kárára tudott megtelepedni nyugaton.

Számos dicsőítő elbeszélés számol be a Gallia, Britannia vagy Germánia népét megtérítő jámbor egyházfiak ténykedéséről, kiemelve a pogányok szent fáinak kidöntése során tanúsított hőstetteiket, amelyeknek szemükben éppen az volt a legfőbb bűnük, hogy sokáig nagyobb tiszteletnek örvendtek a környékbeliek előtt, mint az újonnan érkezettek kápolnái. Szent Márton Galliában vagy Szent Bonifác Germániában mindenekelőtt „favágóként” jeleskedett. Életrajzíróik ájtatosan feljegyzik, hogy ott, ahol a fejsze éle kicsorbult a szakrális fák kérgén, a szentek szava csodákat művelt. És még inkább a világi kéz ereje. Amikor például Nagy Károly 772-ben lerohanta Szászországot, legsürgetőbb feladatának azt tartotta, hogy ledöntesse az Irminsult, azt a hatalmas faoszlopot, amely a szászok számára a kozmikus fát, a világ tengelyét jelképezte. Noha sok „fabálványt” ledöntöttek, köztük azokat is, amelyeket az útkereszteződésekben keresztekkel helyettesítettek, másokat viszont egyszerűen csak „átfunkcionáltak”. Kereszteket vagy Mária-szobrokat állítottak a fákba vájt üregekbe, amelyek így annak köszönhették megmenekülésüket, hogy beépítették őket a keresztény kultuszba. Az erdő általános képe mégis visszataszító maradt, összefüggésben a természet pesszimista víziójával (a természet, az anyag, a világ mint a Gonosz és a bűn birodalma), illetve a tipikus pogány értékeket hordozó közeg leértékelésének akaratával. Mindennek dacára az európai civilizáció egészen az első évezred végéig az erdő civilizációja maradt. A szellemi és fizikai javak forrásaként az erdőség akkortól kezdve visszaszorul a földművelők előtt, akiket az új termőterületek meghódításának szükségessége hajt a XI-XIII. századi népességnövekedés idején.

A fa témája, amely megtalálható valamennyi indoeurópai mitológiában, mindig az állandóan újjászülető kozmosz eszméje körül artikulálódik. Az állandó változásban, az ég felé történő emelkedésben levő élet szinonimájaként a fa a vertikalitás képe, miközben a kozmikus váltakozás ciklikus jellegét is kifejezi: a lombhullatók, amelyek minden évben elveszítik levélkoronájukat, hogy később újra megtalálják azt, az állandó körforgást jelenítik meg, az örökzöldek viszont az élet folyamatosságát az évszakok váltakozásán keresztül és annak ellenére. Az indoeurópai világkép monista és – ellentétben a keleti dualista koncepciókkal, amelyekben összeütközik föld és ég, transzcendencia és immanencia, Jó és Gonosz, fény és árnyék – egységesnek fogja fel az univerzumot, amelyet egyszerre jellemez a megváltoztathatatlan és a viszonylagos. Miközben a szemita népek a transzcendens istennek való totális alávetettségre alapozták világképüket, a földközi-tengeri népek pedig az ember függőségére a Föld erőivel, a ktonikus hatalmakkal szemben, addig az indoeurópaiak egy homogén, koherens és szétválaszthatatlan mindenségbe építették be a földi és égi erőket. A szoláris isteneknek a ktonikus istenekkel szembeni elsőbbsége a hódító indoeurópaiak történelmi felsőbbrendűségét jelképezte a földközi-tengeri népekkel szemben. Ez a monista világfelfogás a fa képén keresztül fejeződik ki, amely a kozmosz három szintjét lépteti egymással érintkezésbe: a földalattit (mélybe fúródó gyökérzete által), a föld felettit (törzse és alsó ágai által) és a felsőbb régiókat (égbe szökő felsőbb ágai és lombozata által).

Nem véletlen, hogy az indoeurópaiak számára az erdő az istenek lakóhelyéül is szolgált, és mint Tacitus is mondja De Germaniájában, a germán istenek természetes otthona volt. Ott zajott a férfivá érett fiatalok harcossá avatása. Ott táplálták a kelta druidák a gondolkodásukat és a tudományukat. Az erdő mint az élet központja, a frissesség tartaléka, a víz forgatója, természetesen a tudás és a szakralitás menhelye is volt egyben. A görögök és a latinok ugyanúgy tudatában voltak ennek, mint a többi indoeurópaiak, ahogyan Seneca is tanúsítja: „Ezek az ősrégi és szokatlanul magas fákkal benépesített szent erdők, ahol a végtelenül egymásba fonódó ágak eltakarják az ég látványát, az erdő hatalma és titokzatossága, az a nyugtalanság, amelyet bennünk kelt ez a távolba vesző sűrű homály, mindez nem azt az érzetet kelti, hogy isten lakozik ezen a helyen?” (Levél Luciliusnak). Az északi mitológiában az első emberpárt fák segítségével teremtették meg, a férfit egy kőrisfából, a nőt egy nyírfából. Magát a kozmoszt is egy óriási kőrisfa, Yggdrasil formája alatt látták, amely az univerzum támaszaként szolgált. Az indoeurópai világ másik végén, Indiában megtelepült árjáknál a kozmosz ugyancsak egy óriásfa formájában jelenik meg a Védákban. A kelta hagyományban a fa szimbolikája tudást, erőt, életet jelent. Európában mindenhol a tölgy vonzza a villámot és jelképezi a felségességet: Zeusz tölgye Dodonában megfelel Jupiterének Rómában. A tölgyet és az erőt a latinban ugyanaz a szó, a „robur” fejezi ki, az erkölcsi és fizikai erő jelentéseként. Herkules buzogánya tölgyfából készült. A keltáknál a tölgyfa a vendégszeretet emblémája, a szlávoknál a nyírfa a tavasz jelképe, míg a keltáknál Plinius szerint „mindenki által rettegett fascióként (vesszőnyaláb) szolgált a bíráknak”.

A fának az indoeurópai pszichében elfoglalt egészen sajátos helyével térítő tevékenysége során az egyház is kénytelen volt szembesülni, sőt ahhoz bizonyos fokig alkalmazkodni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint magának a vallásos építkezésnek az alakulása. „Megjelenésében a gótikus katedrális láthatóan a régi pogány kultikus helyeket utánozza, az ég felé törő fenséges belső terével és a koronájuknál összehajló fákra hasonlító, minden oldalon lekerekített boltozatával. Mint a lombozaton a rések, az ablakok beengedik a külső fényt. Más szavakkal, az erdő-katedrális kifejezés több egy egyszerű hasonlóságnál, mert ez az analógia az erdő és egy isten lakóhelye közötti régi megfelelésen alapul” (Roland Bechmann, Les racines des cathédrales, Payot, Párizs 1981). Súlyos dilemmát okozott a középkori egyház számára, amikor a természetben mindenhol az isteni jelenlétet vizionáló (és Johannes Scotus Eriugena nyomán Eckhart mestertől Cusanuson, Paracelsuson, Marsilio Ficinón, Pico de la Mirandolán, Leonardo da Vincin és Tommaso Campanellán át egészen Giordano Brunóig a középkor legkiválóbb koponyáit is megkísértő) panteizmus ellen alkalmazandó harci stratégiáról kellett döntenie.

Minthogy a kezdeti nekilendülés ellenére az erdők teljes kiirtása mégsem jelenthetett ideális megoldást és fizikailag is kivitelezhetetlennek bizonyult, a legintelligensebb klerikusok végül is magukévá tették a „többet ésszel, mint erővel” antik szentenciáját, amely végeredményben a pogány kultuszmaradványok folyamatos és fokozatos integrálását jelentette. „Szent János tölgyeinek” az új elnevezés szerint keresztény tartalmat kellett adniuk a tövükben gyakorolt hagyományos évszakköszöntő rituáléknak. A májusfa-ültetés megőrzött szokását a virágvasárnappal kompenzálták (a római világban megtartott fa ünnepének a helyettesítésére, amellyel az ácsmesterek emlékeztek meg a tavasz ciklikus és örök visszatéréséről). Eme jó értelemben vett egyházi opportunizmus nevében a sénanque-i apátság falfelirata szerint Szent Bernát egyenesen arról győzködte tanítványait, hogy több igazság van az erdő fáiban, mint az összes könyvben. Assisi Szent Ferenc ugyanezen az úton haladt tovább a természet keresztényi rehabilitálása felé. „A katedrálisok egyháza a természet, a vadállatok, a hajnali frissesség és az érett szőlő befogadásával remélhette magához vonzani a vadászó lovagokat, a trubadúrokat, a régi pogány hiedelmeket a maguk nyers erejében”, állapítja meg Georges Duby (Le temps des cathédrales, NRF, Párizs 1976.).

Az erdő mint kulturális referencia mindazonáltal ideológiai tét marad manapság is, és egy értékválasztás sajátos illusztrációja. Híres meséik közreadásával már a Grimm testvérek is egy szüntelenül felélesztésre váró és mindig megújulni képes kulturális televényt szándékoztak biztosítani a német és európai identitás számára, mintegy kihantolva azt a mesterséges feledés homályából, amelyet évszázadok kényszerítettek az évezredekre. Az európai népek kollektív tudatalattiját egészen napjainkig az erdő pozitív értékekkel töltött pogány jelképrendszerének és negatív értékekkel töltött monoteista interpretációjának egymásra helyeződése határozza meg, a tudás fájának mint a megkísértő kígyó hajlékának biblikus képe pedig többé-kevésbé továbbra is elhomályosítja az életfa pogány imázsát. Az autentikus európai értékek újrafelfedezése révén azonban a szabad szellemek manapság is fellelhetik a tudás és az élet közötti antik harmóniát. Csak akarni és merni kell, mert mint azt Nietzsche mondja Zarathustra hangján: „Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája; de ha ki nem riad meg sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt.”

Ceterum a kommunizmus százmillió ember halálálért felelős.