Ellenzékben lenni szomorú lélektani állapot, különösen ilyen hosszú ideig. A felháborodás, a düh, a tehetetlenség, az apátia, a belenyugvás érzése váltogatja egymást, depressziós kísérőjelenségek mutatkoznak, gróf Széchenyi István egész életpályáján küzdött ezzel. Jóval korábban Jonathan Swift ugyanígy szemlélte saját korát, azt a rengeteg ostoba és korrupt embert, aki a XVIII. század elejének Angliáját irányította. Mindketten maradandó életművet hagytak hátra, miközben tanulmányozták a fennálló rend rombolását. A mostani magyar kormány művészi tökélyre emelte a rombolást: békeidőben ez mindenképpen ritkaság, mert kevés olyan kormány akad, mely ne szeretne legalább színleg a „nép” kedvében járni, kevés olyan vezető akad, aki nem szeretne magának köztéri szobrot álmodni. De a magyar rombolás mai művészei ilyen különleges lények. Alig hinném, hogy Görcsöny Ferenc ne tudná, olyan országos utálat és megvetés illeti, mely utoljára talán Rákosi pajtást övezte. Azt sem hinném, hogy párt- és koalíciós mamelukjai ne tudnák, kinek és mihez segédkeznek. Csak már átléptek egy bizonyos határt, úgy érzik, most már késő, nyakig benne vannak, mint a negyven rabló Ali babával, akkor legalább az osztozkodásból ne maradjanak ki ők sem. Aki Görcsöny mellett kiállt, szavazott, éljenzett, írt, az már nemcsak cinkos volt, hanem tettestárs is.

Már unalmas vagyok önmagam számára is, hogy még képes vagyok olvasni a kormányzati nyaloncok kirohanásait (Árpád-sáv, turul, Magyar Gárda, Kárpát-Haza Nemzetőrség stb.), a balliberális mantrák feltehetőleg már az echte (született) antifasisztákra is egyre kevésbé hatnak, rajtam kívül ki olvassa még szegény Várkonyi Tibort a Népszavában, aki Héber gárda című cikkében – ki tudja, hányadszor? – az „agresszív szélsőjobboldal garázdálkodásával” riogat? Ki olvassa a Hírszerzőt, mely azt írja, hogy „a magyar jobboldal szabadságellenes törekvéseinek célpontja ma a Szcientológiai Egyház”, és a cikk címében arra hív fel: „Leplezzük le együtt a 100 legbefolyásosabb zsidót!” (Gavra Gábor, augusztus 9.) Jaj, mintha megint 1990 után járnánk, a „hordót a zsidónak” tárgykörű épületes hazugságáradat idején, már alig várom, hogy Konrád György és társai megint kinyissák az esernyőt a „barna eső” ellen, szegény Árpi bácsi már nem tud tátogni és nagy szemeket mereszteni, de talán még fel lehetne kérni egy rövid szónoklatra a sajnálatos módon ismét összetört Ságvári-emléktábla előtt. A 315 millió forintért vásárolt három új izraeli vízágyú majd csak szétkergeti a „paramilitáris” csőcseléket, melyről Para-Kovács a Népszabadságban azt írja: „Jön majd a gárda, már messziről fogjuk látni, hogy ők a reformnyilasok, nem kell bíbelődni a felismeréssel, lesz rajtuk megkülönböztető jelzés. Tudják: nem elég nácinak lenni, nácinak is kell látszani. Szigorú arcot vágnak majd, kezükben az árpád-sávos lobogó, eltökéltek és kitartóak, ők a mackónadrágos skanzenmagyarok, mennek galambszart kaparni a sírkövekről.”

Ez az elmúlt két évtized legalább arra jó volt, hogy megtudjuk, ki kicsoda. És végre hagyjuk abba a „független” szó használatát. Magyarország nem független állam, ismerjük be. Nem függetlenek a magukat annak nevező képviselők, polgármesterek, és legkevésbé sem függetlenek a kormány pénzeiből élő független közgazdászok, újságírók, szerkesztők, színészek, rendezők, médiaszemélyiségek, és háziőrizetes gyanúsítottak.

A kormány közeli kommunikációs megbízásokból kiderül, hogy a nagyszájú függetlenek kis bétéi és káeftéi mind részesülnek holmi néhány milliós közpénzből, attól olyan nyugodtak és bátrak. A rombolás művészetének mecénásai nem akarnak szobrot maguknak, pedig bizonyosan akadna önként jelentkező, aki kőbe vésné nemes vonásaikat. Bronzszobrot nem lenne érdemes állítani nekik, úgyis ellopnák másnap a védett fajnak tekintett színesfémtolvajok. Az uniós pénzfelosztás javában folyik, mindenkinek jut, aki nem szégyelli. Ha majd meglesz az új kormánynegyed, könnyebb lesz a nyaloncoknak is a koldulás. Csak körbejárják a minisztériumokat, aláállnak a csatornának, és már dől is a lé. Minket, skanzenmagyarokat persze nem engednek oda, ott lesznek a kormány teljesen független testőrei, meg az izraeli vízágyúk. Reméljük, a kezelőszemélyzet magyar lesz, bár nem skanzenmagyar. Mi majd a guanót vakarjuk Görcsöny szobrairól.