Az összefogás szép, nemes, pozitív tartalommal teli kifejezés. Véget vetni a széthúzásnak, egy akarattal egy cél érdekében dolgozni – ez mindenki számára rokonszenvesen hangzik. Aki összefogást hirdet, azzal nem könnyű vitatkozni. Pedig megesik, hogy muszáj vitatkozni. Mert van olyan eset, amikor az összefogást hirdetőnek nincs igaza. A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség összefogást hirdető, egy tábor – egy zászló kifejezéssel leírt politikája, abban a formájában, ahogy megvalósult, kezdettől fogva téves. Erre a tévedésre ráment a 2006-os választás. Nagyon nagy baj lenne, ha rámenne a következő is.

Az első probléma a választási számtan. Ha egy választás egyfordulós, és a győztes mindent visz, akkor valóban az összefogás a sikeres, hiszen három húszszázalékos párttal szemben egy negyvenszázalékos szövetség elvileg akár az összes mandátumot megnyerheti. A kétfordulós választások azonban egészen más logika szerint működnek. Ott az az oldal győz, amelyik többféle variáns felkínálásával célközönsége szélesebb spektrumát tudja a szavazóurnákhoz szólítani. Ez a stratégia akkor sikeres, ha az egymáshoz közel álló pártok előzetesen – nyilvános! – visszaléptetési egyezséget kötnek, de az önálló indulással meghagyják a választóknak, hogy a pártszövetségen belüli hangsúlyokat ők határozzák meg. A közös lista ebből a szempontból súlytalan, hiszen a választóknak nem ad jogot arra, hogy a belső erőviszonyok alakításába beleszóljanak, csupán egy előzetesen már lefolytatott alku végeredményére mondhatnak igent vagy nemet. A választók ezt világosan látják, ezért nem érzékelhető a közvélemény-kutatásokban a KDNP és a különböző fideszes agrárcsoportosulások támogatottsága.

Tizenhét éve nyilvánvaló, hogy Magyarországon a két politikai oldalnak nagyjából ugyanannyi támogatója van, és a választások rendre azon dőlnek el, hogy melyik oldal az aktívabb a másiknál. Magyarán, melyik oldal szavazói érzik inkább, hogy fontos a szavazás útján is kifejezni véleményüket. Az emberek két okból érezhetik úgy, hogy fontos szavazniuk: mert félnek a másik oldal győzelmétől, és mert tetszik nekik, amit az ő oldaluk politikusa kínál. Magyarán az aktív elutasítás és az aktív támogatás teljesen szét nem bontható keveréke mozdítja meg a szavazókat.

A baloldal egy évtizede elsősorban arra játszik – sikerrel -, hogy saját táborában ébren tartsa az aktív elutasítás, a másiktól való félelem érzését. A támogatóknak pedig két politikai „menüt” kínál: egy szocialistát és egy szabad demokratát. Külön-külön egyik sem volna elegendő a választások megnyerésére (az 1994-es választások minden szempontból rendhagyók voltak), de összeadódva már meghozták a sikert.

A Fidesz vezérkara ezzel szemben, a semmilyen következtetés levonására nem alkalmas 1994-es választás elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy a jobboldal csak akkor nyerhet, ha egyetlen pártja van. Igaz, hogy a jobboldal eddigi egyetlen győzelmét két egymástól teljesen független párt és egy harmadik párttal kötött visszaléptetéses szövetség segítségével aratta, de ebből már senki sem vont le semmilyen következtetést. Illetve egyet mégis: hogy a koalíciós kormányzás egy csomó bajlódással, alkuval, kompromisszummal jár, és ha egy párt egyedül nyer, akkor sokkal könnyebb dolga van.

Ezért a Fidesz vezérkara úgy döntött, hogy a jobboldalon kigyomlál minden más kezdeményezést. Hogy a jobboldali szavazónak csupán egyetlen lehetősége maradjon a választásokon. Így született meg ezen a térfélen a jobb híján szavazó. Akinek a Fidesz túl radikális (túl konformista), túl vidéki (túl városi), túl européer (túl nacionalista), túl szabadelvű (túl tradicionalista). Ez a szavazó, ha cigány gyerekek potyognának az égből, akkor sem szavazna a baloldalra, tehát az ellenfél elutasításával rendben volnánk. Az aktív támogatással azonban baj van. Tudniillik nem aktív, csak amolyan félszívű. És ha a támogatás nem aktív, akkor a szavazó sem az. Nagyobb eséllyel marad otthon, mint aki aktívan támogat egy pártot, programot, politikust.

Lássunk világosan: a rendszerváltás óta lezajlott öt országgyűlési választáson a szocialisták négyszer végeztek az élen, a Fidesz egyszer sem. Hogy egyszer mégis kormányt tudott alakítani, az kizárólag annak volt köszönhető, hogy koalíciós partnerei jobban szerepeltek, mint az ellenfélé. A közös lista (2002-ben az MDF-fel, 2006-ban a KDNP-vel) tehát nem hozott eredményt. A jobb híján szavazók sokan voltak, de nem elegen.

A 2006-os választásokon ez világosan megmutatkozott a falvakban. A Kisgazdapárt kimúlta után támadt űrt a Fidesz nem tudta betölteni, annak szavazóit nem tudta megmozdítani. Ahhoz viszont elég vidéki volt, hogy Budapestet se tudja meghódítani, még az őszi nagy győzelem idején sem. És nem csak a falusi gazdákról meg a budapesti értelmiségről van szó. A jobboldalon ma négy jól elkülöníthető politikai irányzat lappang kifejeződésre várva: a kisgazdák, a nemzeti radikálisok, a konzervatív szabadelvűek és a nemzeti néppártiak.

Magyarországon a parlamenti küszöb átlépéséhez szükséges kétszázötvenezer szavazónál jóval többen vannak olyanok, akik teljes szívvel csak egy harcos, olykor a populizmustól sem visszariadó, keresztény-keresztyén gyökerű agrárpártot tudnának támogatni. Nem azt várják az őket képviselő politikusoktól, hogy csizmában járjanak, mint a parasztképviselők 1920-ban és 1946-ban, de azt igen, hogy világosan megkülönböztessék magukat a többi politikai erőtől, és a vidékért harcoljanak minden törvényes eszközzel. Ez az egyetlen csoport, ahol még szocialista szavazókat is jelentős számban át lehetne csábítani a jobboldalra – nem véletlen, hogy megelőző csapásra készülve a szocialisták a közelmúltban hozzájuk közel álló vállalkozókon keresztül az egész magyar agrársajtót felvásárolták.

A nemzeti radikálisok egyszer már bejuttattak egy pártot a parlamentbe. Csurka István azonban elvesztegette ezt a tőkét, mert azt hitte, hogy azt személyesen ő halmozta fel, és szíve joga, hogy tetszése szerint gazdálkodjon vele. A nemzeti radikálisok tehát most párt nélkül vannak, a Fidesznek jobb híján szavazói. Vagy nem szavazói. A KDNP némileg meglepő módon ebbe az irányba kacsingat, de radikalizmusát csak a baloldal hiszi el és fordítja mindjárt a Fidesz és a KDNP ellen, a jobboldali radikálisok nemigen. A Jobbik most ezt a közösséget próbálja megnyerni, kérdés, hogy milyen sikerrel.

A konzervatív szabadelvűek ma a Fidesz tág körében tevékenykednek, egyre rosszabb közérzettel, egyre elégedetlenebbül. Időről időre kísérletet tesznek valamiféle szerveződésre, majd lefújják a kezdeményezést. Pedig egy világosan fogalmazó, nemzeti elkötelezettségű, szavahihető, konzervatív szabadelvű párt a politikai középen, a mai Fidesztől balra jelentős szavazóbázist nyerhetne meg magának, különösen a nagyvárosokban, például Budapesten. Ezt a közösséget ma az MDF próbálja megszerezni, annak politikája azonban a jobboldalon elfogadhatatlan. Egy, a Fideszről levált, hiteles frontemberrel felálló középjobb párt viszont betölthetné ezt a mezőt, az MDF-énél jóval szélesebb, az SZDSZ térfelére is átnyúló támogatói körrel.

Végül a nemzeti néppárt – ez volna a Fidesz, ha fel merné végre vállalni önmagát, és nem próbálna egy szájjal hideget, langyosat és meleget is fújni. Ez a párt lehetne a jobboldali pártszövetség vezető ereje, amely begyűjti mindazok szavazatait, akik idegenkednek a szabadelvűség bármely formájától, de a radikálisok nemzeti romantikájától is, akik elkötelezett antikommunisták, kötődnek valamelyik egyházhoz, magukat törvénykövető konzervatívnak tekintik, de értékelik, ha pártjuk markánsan megfogalmazza a véleményét a világ dolgairól.

Erre a négy pártra nem jobb híján szavazna saját tábora, hanem lelkesen, elkötelezetten. Ez a négy párt együtt akár kétharmados többséget is szerezhetne a legközelebbi országgyűlésen. Az igaz, hogy mind arra törekedne, hogy magának nagyobb súlyt, befolyást szerezzen, a koalíció kemény alkuk során tudna csak felállni, és a közös kormányzás is szakadatlan egyeztetések, kölcsönös engedmények mellett folyna. Az ellenzéki lapok folyton a koalíció szakadását vetítenék előre, és olykor nem is tévednének nagyot. Szóval egy csomó gonddal, bajjal járna ez a koalíciós kormányzás. De – tisztesség ne essék – mindez kit érdekel?

A Fidesz újabb és újabb átszervezésekkel próbál válaszolni a kihívásokra. Polgári körök, igazgatóságok, önkormányzati képviselők szervezete, tagozatok, konzultációs testület – csupa álmegoldás, nem csoda, hogy nem működik egyik sem. A valódi kérdésekre valódi válaszok kellenek, nem a belső pártstruktúra újraszabása.

Egyrészről fájdalmasan távol, másrészt azonban aggasztóan közel van a következő országgyűlési választás. Már nincs három év sem a következő megmérettetésig. Vagy még az idén érdemi lépés történik, vagy készülhetünk az újabb vereségre. És azért nem lesz kárpótlás, ha belebuknak a felelősök.