Mostanában a Magyar Gárda megalakulásának ürügyén számtalan cikk jelent meg a jobboldaliság természetéről, különös tekintettel a jobbközép és a „szélsőjobb” összejátszásáról. Semjén Zsolt parlamenti beszéde a balliberálisok számára meggyőző bizonyítékként szolgált arra, hogy ez a „szörnyű, undorító, gusztustalan, sötét” megszólalás a túszként használt Weisz néniről és Schwartz bácsiról maga az antiszemita métely és förmedvény, egyelőre még nem szólították fel Orbán Viktort, hogy határolódjon el Semjéntől, viszont Semjén azonnal mondjon le. A beszéd utáni sajtólavina és nyilatkozatözön egyébként kiválóan példázta azt a problémát, melyet a KDNP elnöke megpróbált vázolni, egyben azt is jelezve, értelmes párbeszédre nincs mód, ellenben elhatárolódni sincs értelme semmitől. Mutatja ezt Sólyom államelnök parlamenti beszédének balliberális fogadtatása is, pedig jól érzékelhető volt, hogy az elnök nagyon is igyekezett középen maradni, ahol lassan rajta kívül már senki sem tartózkodik, igaz, őt nem nácizták le, inkább finoman kétségbevonták illetékességét és elmeállapotát.

Már jó ideje csak véletlenül és elborzadva kapcsolok a valaha közszolgálatinak csúfolt tévé műsorára, most belenéztem az Á la carte című borzalomba, melyet Szombathy Pál vezetett. A vacsoraasztal mellé ültetett politikusok, közéleti emberek barátságos eszmecseréjének ötlete talán nem volt rossz, de a megvalósítás dermesztőre sikerült. Fel nem tudom fogni, mi visz rá jobboldali embereket, hogy ilyen nyálas műsorhoz asszisztáljanak, nyilván a nagyobb médiafelület és a balliberális közönség megnyerésének vágya, még idealisztikusabb módon felfogva a józan párbeszéd lehetőségének megragadása, esetleg egy kis önfényezés. Pelczné Gáll Ildikó, Borókai Gábor, Szalai Annamária és Daróczi Dávid, Vadai Ágnes, Wahorn András csevegése a süketek párbeszédeként tragikomikus volt, a maga nemében mulattatóan dilettáns és mindkét politikai oldal számára kontraproduktív.

Az a szemérmetlen hazugság és prosztó butaság, amit a csúcsragadozó, Görcsöny honosított meg, nem képes normális párbeszédre. Azzal legfeljebb Dávid Ibolya tud a maga sajátos modorában szót érteni, akár egy hűséges, bár időnként kritikus feleség. Amikor tehát Sólyom a Sándor-palota magasából a bizalom szükségességéről értekezett, talán arra gondolt, hogy az Á la carte kényszeredett asztaltársasága nem mérgezi meg a többiek italát vagy nem rúg a másikba az asztal alatt – de ennél több a mai politikai helyzetben nem várható. Nem, nem lehet és nem szabad bízni abban a társaságban, mely ellenszavazat és ellenérzés nélkül vesz részt az országrombolásban.

A balliberális roncsderbi egyetlen csodafegyvere az antiszemitázás, itt aztán tényleg dübörög és csörömpöl. Most, hogy izraeli neonácikat fogtak el Tel-Avivban – az orosz származású, izraeli állampolgárságú fiatalok zsidókat és ázsiaiakat egyaránt megtámadtak, zsinagógákat rongáltak – sőt a vezetőjük egy fiatal katonatiszt volt, semmin sem lehet csodálkozni. A zsidó antiszemitizmus táptalaja az az 1 millió szovjet állampolgár, aki a „rendszerváltozás” idején vándorolt ki Izraelbe, s akinek a hivatalos állásfoglalás szerint zsidósága vallási szempontból megkérdőjelezhető. Ha ez így megy, az is kiderül, hogy Bush az al-Kaida vezetője.

Az Á la carte-borzalomban a balliberális mantrázás témája a Fidesz programtalansága volt, a sajtóban pedig visszatérő közhely, hogy a jobboldal a múltba menekül a jövő elől, hogy a hagyományt választja a „modernitással” szemben, hogy az avult nemzet- és családfogalomra épülő világkép nem életképes a globalizmus korában.

Ha 1945-től 1990-ig nem ugyanezt kellett volna hallgatnunk, tanulnunk némi marxista körítéssel, akár bólogathatnánk is: milyen igaz, csakis bennünk, magyarokban van a hiba. Mivel azonban a világ minden más országának komoly problémái vannak az emberiségre váró jövőt illetően, talán érthető, hogy a népek és kultúrák megpróbálnak saját múltjukban támaszt és menedéket találni. Lehet, hogy ez programtalanság, de akik a szakadék szélén mindig bátran a haladást hirdetik, majd a készpénzzel finoman távoznak – nos, azok tényleg gondolnak a jövőre. Kár, hogy csak a sajátjukra.

Egy évvel a Nagy Böszme korszakalkotó igazságbeszédének kiszivárgása után szegezzük acélos tekintetünket a jövőbe, Görcsöny nélkül, á la carte.