„A virág nagyon emberi […] Elkíséri az embert hosszú vándorlásokon át, esetleg új hazájába is…” (Rapaics Raymund)

Ki hinné, hogy növény is lehet egy nép öröksége. Létével, virágával ugyanúgy jellemezhet egy ősi szállásterületet, mint bármely ismertebb kulturális érték. Pusztulásával, ami alig észrevehető, mert csöndesen, szerényen, megadóan történik, hazánk lesz szegényebb, féltve őrzött kincseinkből pusztulásával elgurul egy igazgyöngy. Ezért alapvető feladata a magyarságnak, hogy számba vegye és féltve őrizze azokat a növényeket, amelyeket magával hozott belső-ázsiai őshazájából, vagy új hazájában, a Kárpát-medencében talált rá, és egyedüli példánya az egész világon.

A magyar flóra feltérképezését küldetésüket híven teljesítő botanikusaink még Trianon előtt elvégezték. Egy csokorba kötötték azokat a virágokat, amelyeket bokrétaként „Isten kalapjára” tűztek, mint Magyarország jelképét. Az Iconographia Florae Hun­garicae Jávorka Sándor és Csapody Vera munkáját dicséri. A halhatatlan mű szövegét, a flóra leírását Jávorka végezte, Csapody Vera pedig csodálatos rajzaival örökítette meg. Olyan­nyira alapos és pontos munkát végeztek, hogy ma is használható határozókönyv.

Jávorka Sándor előszavában így írt 1934-ben: „Egy gazdag flórájú országnak – a történelmi Magyarországot értve alatta – valamennyi, mintegy 4000 virágos növényfaját hű és kifejező rajzban bemutatni a mai súlyos viszonyok között olyan fényűzésnek tetszik, amilyet eddig csak a legnagyobb és legműveltebb európai nemzetek valamelyike – nyugodt fejlődése korszakában – engedett meg magának. Hogy ilyen körülmények ellenére is belefogtam ilyen túlméretezettnek tetsző vállalkozásba, annak természetszerű oka a magyar sorstól kijelölt feladatnak átérzése volt, hogy itt, Európa keletén kultúrhivatottságunk bizonyítására minden lehetőt meg kell kísérelnünk.” Jávorka és Csapody munkáját jóval korábban elkezdte a „magyar Linné”-nek tisztelt Kitaibel Pál a XVIII. században. A négyezer virágos növényből 1600-at – 40 százalékot – Kitaibel írt le. Hagyatékát József nádor vásárolta meg 1818-ban a Nemzeti Múzeum számára. Nevét több hazai növény őrzi, például a magyar nőszirom.

A kiegyezést követően a magyar flórakutatás új utakon kezdett járni, neves magyar úttörője Borbás Vince volt. Az ő nevéhez fűződik hazánk egyik hungaricuma, a sárga virágú Linum dolomiticum, a pilisi vagy dolomitlen. Az egész világon egyedül Pilis­szent­iván hatá­rá­ban él, termőhelye védett. A Pilis-hegység a magyarságnak egyébként is kivételezett helye. Érdekes az elnevezése, a „pilis” régi nyelvünkben a papi tonzúra neve, a magyar hegyek jellemzésében pedig kopaszt jelentett. A Pilis-hegység erdei máig sok titkot rejtenek, megfejtésük a jövőre vár, mivel szakképzett kutatóink nem szorgalmazták – tisztelet a kivételnek – az ősi leletek feltárását. Így is számos magyar emlék kötődik a Pilishez. III. Béla alapította 1184. május 27-én a pilisi apátságot a ciszterciek számára. A pálos szerzetet 1263-ban Özséb esztergomi érsek hívta életre; a rendnek hazánkban már az Árpádok idejében nyolc kolostora volt. Így nem véletlen, hogy a tonzúra neve pilis lett, a jámbor lakosok nyilván ott láttak több tonzúrás szerzetest. A magyar flóra kétezerkétszáz hajtásos növényéből a bennszülött (endemikus) növények száma félszáz körül van. Azok a legnagyobb kincseink, amelyek csak magyar földben élnek, és fennmaradásukért mi vagyunk felelősek a világ előtt.

A Szársomlyó nevezetessége a magyar kikerics (Colchicum hungaricum), kora tavasszal virít a Villányi-hegységben, fehér, néha halványrózsaszín szirmai enyhe januárban is megjelenhetnek. A Szársomlyó déli oldalán a mészkő padok gyorsan száradó mohás sziklagyepein tenyészik.

Legféltettebb virágaink egyszerre endemikusak és reliktumok, ezeket ereklyenövényeknek nevezik. Ilyen volt az említett pilisi len, de ilyen a tornai vértő (Onosma tornense), a magyar méreggyilok (Vincetoxicum pannonicum), a magyar vadkörte (Pyrus nagyarica). Néhányan ereklyenövénynek tartják alfaji szinten a bánáti bazsarózsát (Paeonia officinalis ssp. banatica) a mecseki Zengő környékén. A vadkörte a Pomáz fölötti hegyeken virít és hozza fanyar gyümölcseit. A jégkor utáni meleg korból is maradt ereklyenövényünk, ez a végveszélyben lévő erdélyi hérics, amelyet 1971-ben, a második világháború után legelsőként nyilvánítottak védetté. Egyébként hazánkban az első védett növény 1944-ben a Colchicum hungaricum, a magyar hérics volt még a háború alatt.

A Kárpát-medence élő kincseit az egész nemzetnek őrizni kell. Külön­legesek és egyediek, mert magyar földben élnek, hazai víz, levegő és napfény hatására bontják ki szirmaikat. Talán éppen ezért érzékenyek, de évezredeket túlélőek, mint a magyarság.