„…Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek…” (Balassi Bálint)

Hadtörténészek a megmondhatói, hogy mit jelentett háborúk idején a nehézlovasság mellett a könnyűlovasság megjelenése. A magyar királyok jól tudták, hogy a páncélos vitézek számos előnyük mellett nem képesek komolyabb taktikai feladatot ellátni. Mátyás király fekete serege az akkori világ egyik legerősebb hadserege volt, a gyalogság mellett nehézlovasság és nagyszámú könnyűlovasság alkotta. Ekkor jelenik meg a magyar hadtörténelem legsikeresebb fegyverneme, a huszárság. Csaknem fél évezredes fennállásuk során számos ország átvette külsőségeiben és tartalmában az ismert, sikeres szárazföldi fegyvernemet.

A huszárság fejlődése főleg a török időkben bontakozott ki. Eleinte félig-meddig szabadcsapatként – irreguláris könnyűlovasokként – verték vissza a törökök egyre gyakoribb betöréseit a Kárpát-medencébe. A végvári katonaság zömét is könnyűlovasok adták, saját életformát alakítva ki. Otthonuk a végvár lett, szinte összenőttek lovaikkal és fegyvereikkel. Balassi Bálint egyik ismert versében arra is utal – lásd a mottót -, hogy a színlelt megfutamodást követő visszavágást, mint ősi magyar harcmodort a XVI. századi könnyűlovasság is sikeresen alkalmazta.

A kuruc hadsereg meghatározó fegyverneme is a huszárság volt. Soraikban lengyel, litván, sőt tatár csapatok is harcoltak; a magyar hadtörténelemben az utóbbiak használtak utoljára lőfegyverként íjat.

A török időkben lóállományunk gyökeres változáson ment át a nemes arabs lovak vérvonalának felhasználása révén. A Habsburg-uralom alatt – főleg Mária Terézia idejében – a huszárság számos európai küzdelemből is kivette részét. A magyar könnyűlovasság 1815-re elérte a tizenöt huszárezred méretet. A lóigény kielégítésére állami ménesbirtokok alakultak, és e célra kitűnő lovakat tenyésztettek. A huszárviselet sok ősi magyar motívumot megőrzött: a csákó fölváltotta a süveget (1767-ben), rajta csákórózsa és tollforgó, a dolmányt és a mentét sűrűn zsinórozták. A huszárok tarsolya szinte ugyanolyan maradt, mint a honfoglalás korában. Fegyverük – a lőfegyverek mellett – továbbra is a szablya, majd a kard volt.

Az 1848-as forradalom hírére a külhonban – Itáliában, Galíciában és Csehországban – állomásozó magyar huszárok minden tiltás és megtorlás ellenére hazatértek; a kilenc huszárezredből kettőt kivéve valamennyi átlépte a magyar határt, és fölesküdött a szabadságharc zászlajára.

A haditechnika fejlődésével a kiegyezés után a lovasság szerepe fokozatosan csökkent. A huszárszablya mellett vállukra került a gyorstüzelő karabély, a vezeték lóra pedig a Schwarzloose géppuska. 1915-re végleg eltűnt a díszes huszárruha, helyét az álcázásra alkalmasabb csukaszürke egyenruha foglalta el. Mindezek ellenére a lövészárkokban is élt a huszárszellem.

Az első világháború után a magyar hadsereg esélyt látott a lovasság korszerűsítésére. A huszárok derekasan kivették részüket a trianoni békediktátum által elszakított országrészek visszaszerzésére indított hadműveletekben. Az igazi próbatétel az orosz fronton várt rájuk: a gyorshadtest 1941. június 28-án átlépte az ezeréves határokat, de rövidesen német alárendeltségbe kerültek, ami gyakori, kíméletlen bevetésekkel párosult.

A véres voronyezsi áttörésnél is ott voltak a huszárok, a 9. magyar könnyűhadosztály huszárszázada csak parancsra hagyta el állását; parancsnokuk vitéz Némethy Bertalan százados volt. A doni katasztrófa megpecsételte a huszárság sorsát is. A hattyúdalt az jelentette, amikor leparancsolták oldalukról a kardot, vitézségük jelképét. Mindez 1944. december 6-án történt.

Sokan és sokszor próbálták megfejteni a magyar huszárság sikerének titkát. A megoldás egyszerű, ma sem kellene ennél több: igazi bajtársiasság, csapatszellem, bravúros lovas tudás, bátorság, kitartás, sajátos nemzeti karakter. És a legfontosabb: a haza mindenekelőtt.