Megértem a jobbra-balra sasszézó államelnököt, még azt is, hogy makacsul ragaszkodik ahhoz, az alkotmánnyal és a törvényekkel nincs semmi baj, csak be kellene tartani és tartatni a paragrafusokat. Életútja és korábbi szerepei folytán mást aligha mondhat. Nem Sólyom László tehet egymaga arról, hogy éppen az ő általa (is) szerkesztett, provizórikus alkotmány a nyakunkon maradt, és az ő államelnöki szerepét is gúzsba kötötte. A nagyjából díszelnöki funkció kialakulásának politikai okait ismerjük. Sólyomnak annyiban igaza van, hogy ha a kormányzati politika nem folytatna nyíltan nemzetellenes politikát és amennyiben a magyar gazdaság valóban úgy teljesítene, ahogyan a régió más országaiban, a „lakosság” többsége jól ellenne a régi alkotmánnyal és a közepes korrupcióval, mely úgy látszik, rendszerfüggetlen és kiirthatatlan. Kádár népe utálja az ideológiákat, nem is érti őket, a demokráciát körülbelül annyira kedveli, mint az egykori szocializmust, vagy még annyira sem. Hidegen hagyja, ha Görcsöny a „köztársaságról” szájal, de a „nemzet” sem érdekli túlságosan, mint ez a kettős állampolgárságról tartott népszavazásnál kiderült. A gáz-villany-víz és az élelmiszer ára annál inkább izgatja, emiatt sokszor nevezik bölcsnek, gyávának vagy éppen anyagiasnak. Kádár népe legfeljebb ingyenújságot olvas, valamelyik kereskedelmi tévécsatorna agysorvasztó műsorán alszik el, szókincse négy-ötszáz szóból áll. A két nagy párt ezt a legnagyobb számú réteget próbálja egymástól elhódítani, a médiaguruk és szakértők ennek a rétegnek találják ki az „üzeneteket”, a jel- és hívószavakat, az óriásplakátokat és a „tájékoztató” hirdetéseket és közleményeket.

A kialakult patthelyzet félelmetes. A társadalom minden rétege, minden tagja számára az. Nem azért, mert megosztott az ország, hanem mert nem látszik a kiút a válságból. A Kádár-korban kialakult élet­stratégiák már használhatatlanok, az egyéni ügyeskedés és önkizsákmányolás már nem lehetséges, mert nincs hazai termelés, nincs munka, nincs pénz – a tömeg számára nincs. Lassan már ígéretek sincsenek, csak a rideg, elkendőzhetetlen valóság, a kiszolgáltatottság, a nyomor, a bizonytalanság. Lét- és közbizonytalanság. Anómia van, törvénytelen állapot, melyben minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is. Mint legutóbbi botrányt, vegyük a Zuschlag-ügyet példa gyanánt. A Tocsik-ügy óta megszámlálhatatlan ilyen botrány volt, a jó memóriájúak talán időrendben fel is tudják sorolni valamennyit, én meg sem kísérlem. A „törvény” egyik esetben sem tudott érvényesülni, alighanem Zuschlag ügyét is a feledés homályába szorítja egy új s még újabb botrány: a sok ezer eltűnt milliárdból igazából az a néhány tucat millió senkit sem érdekel. Valószínűleg sosem tudjuk meg, milyen politikai erők áldozták fel az ifjú, törekvő szocialistát, hiszen ugyanezzel az erővel magasra is emelhették volna, mint a Párt lelkes aktivistáját. Zuschlag kis hal, fő bűne a holokauszt-viccelődés volt, melyet nemrég a Népszabadság vezércikke sajátos szófordulattal „istenkáromlásnak” nevezett, nem merném kibontani a teljes igazságot, hogy a hibbant vezér szavait idézzem. A balliberális oldal tömény műveletlensége, korruptsága, pénz- és hatalomvágya és gátlástalansága már nem kísértetként járja be Magyarországot: mindent behálóz és szétrohaszt.

Akárhogyan is próbáljuk szépíteni a dolgot, Magyarországon a parlamenti demokrácia és a jogállamiság megbukott, nemcsak eltorzult, de visszájára is fordult. Orbán Viktor többpárti diktatúrának nevezte ezt a képződményt, s éppen emiatt vannak erős kétségeim, bármilyen népszavazással, mely a lényeget valójában nem érinti, megbuktatható-e a kormány és persze a rendszer is, mely ezt a kormányt cinkos módon hatalomra segítette. Persze minden törvényes esélyt meg kell ragadni ahhoz, hogy megszabaduljunk „ettől a bandától”, hogy Járai Zsigmond szófordulatát idézzem, de a teljes törvénytelenség gőgös eluralkodása idején a szórványos tüntetések, tiltakozások, petíciók, nyílt levelek reménytelen sorába illeszthető inkább minden olyan referendum, mely magát az alapproblémát nem érinti – mert nem is érintheti, alkotmányunk korántsem bölcs rendelkezése szerint. Csupán félve jegyzem meg, hiszen már annyiszor leírtam: egy jól előkészített, megszervezett általános sztrájk hatékonyabb lenne. És egyelőre még törvényes is.