„Kit én választottam, a dal-mesterséghez

Nem ért az a madár

S egyszerű mint magam… félig feketében,

Félig fejérben jár.”

(Petőfi Sándor)

A magyarság életében léteznek olyan jelképek, amelyeket megpillantva valami édesbús érzés önti el az embert, szinte megmagyarázhatatlanul. A hazát, az otthont, a nyugalmat, a hűséget jelentik ezek a furcsa, megható érzést kiváltó szimbólumok. Ilyen a gólya, Petőfi Sándor legkedvesebb madara. Az imponálóan nagy madár nemcsak nálunk él, de annyira hozzátartozik a magyar tájhoz, hogy egy szép falu vagy község el sem képzelhető gólyafészek nélkül. Költöző madár, az őszi-téli hideg elől hosszú útra indul, melegebb tájakat keresve. De az igazi otthona az az ország, ahol fészkel, ahol biztonságban költi ki fiókáit.

Nemrég hagytak el bennünket, Szent István-nap után tartják a gólyabúcsút, és még néhányat körözve a gyülekezőhely fölött, valószínűleg szomorúan hagyják el hazájukat. Érdekes magyarázatok keringtek az úgynevezett „gólyaítéletek” körül. Megfigyelték, hogy ősszel, a vonulás előtt összeverődött madarak olykor megölik fajtársukat. Etológusok később kiderítették, hogy a gólyák indulásuk előtt a gyengén fejlett, vagy szokatlanul viselkedő egyedeket elverik a csapattól. Önvédelemből, nehogy nehezítse hosszú útjukat, és útközben elpusztuljanak valahol. A nálunk élő gólyák közül a legismertebb a fehér gólya (Ciconia ciconia). A német síkságon még látható kevés gólyafészek, de évről évre több marad üresen. Magyarországon számuk még mindig tetemes Európa többi országához képest, de az idén tavasszal nálunk is sok fészek maradt árván, mivel a vizek kiszáradásával, a táplálék csökkenésével szűkül az életterük, nem szólva a környezeti ártalmakról, például a nagyfeszültségű vezetékekről. Hazánkban jelenleg 5500 pár gólyát tartanak számon, ami azt jelenti, hogy a félszáz év előtti állománynak már a fele sincs meg.

A Föld mérsékelt égövén és meleg éghajlatú vidékein tizenhét gólyafaj él, amelyek valamennyien nagyon hasonlítanak a mi gólyánkhoz, a fehér-fekete színezet visszatérő jelenség. Termetes madarak, 75-152 cm hosszúságukkal kitűnnek a többi szárnyas közül. Kimért, lassú léptekkel keresik táplálékukat, ami kis gerincesekből és ízeltlábúakból áll. Szárnyuk hosszú és széles, ezért jó repülők és vitorlázók. Gallyakból épített fészküket kéményekre, háztetőkre, villanyoszlopokra építik. Három-hat tojást raknak, a fiókák nevelését mindkét szülő végzi. Sok ezer gólyát gyűrűztek meg, amiből kiderült, hogy 20 évnél hosszabb időt alig néhány egyed élt meg. Gólyáink afrikai téli szállásukról március-áprilisban térnek haza, de vannak türelmetlenebb egyedek is, például a Vörs községben elhíresült Charlie. A fáma szerint hazánkban Charlie az első gólya, aki igen korán, elsőként tér vissza. A fészket megtalálják és mindig ugyanaz a tojópár, mint előző évben volt. Esetenként komoly csatát vívnak egy-egy fészek birtoklásáért. Hazafelé naponta 400 kilométert tesznek meg, körülbelül kétszer annyit, mint ősszel az elvonuláskor. Mint az otthonát elhagyni kényszerült ember, aki a hazafelé vezető utat szinte röpülve teszi meg. Szebb látványt aligha tudok elképzelni, mint egy dús, zöld rétet, ahol ezek az elegáns állatok sétálnak. A székelyföldi Háromszékben a legtöbb gólyát egy időben Lemhény hatá­rában láttam egy tocsogós, üdezöld réten. Estére mindig fészkükre szállnak, egy lábon állva pihennek, fejüket válluk közé húzzák, csőrüket felborzolt tollaik közé dugják a nyakukon. Örömökben, izgalmukban kelepelnek, fejüket jól a hátukra fektetve.

Még el sem kezdődött a tél, de már várjuk a tavaszt, a hűséges hazatérő gólyákat, akik nélkül nincs igazi magyar táj. Óvjuk, szeressük őket, mert nélkülük a magyar lélek is szegényebb lenne.