Gondolkodjunk csak el történelmünk néhány mozzanatán. Sorra véve múltunk tragikus eseményeit, abban megállapodhatunk, hogy az első, 1241. április 11-én a muhi csatában következett be. A második 1514-ben, a keresztes hadak toborzásakor, a kisnemesi és paraszti lázadás kitörésekor, Dózsa és Lőrincz barát júliusi megégetésekor kezdődött, de 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában, majd 1541. augusztus 29-én Buda elvesztésével tetőzött. Innét számolom a második nagy katasztrófa bekövetkeztét, a másfél száz éves török megszállást. A harmadik a nagymajtényi síkon 1711. április 30-án a fegyverletétel, a negyedik Világos, 1949. augusztus 13-án. Az ötödik Trianon 1920. június 4-én, amit azonban megelőz és részben előkészít a Károlyi-féle polgári és a Kun Béla, Szamuelly vezette kommunista forradalom. A hatodik a német megszállás 1944. március 19-én. Hetedik az 1944-es, 1945-ös szovjet megszállás. Nyolcadik 1956. november 4., a magyar szabadságharc elárulása, Nagy Imre hóhérkézre juttatása, a szörnyű, úgynevezett szocialista bosszúhadjárat; és ide vagyok kénytelen sorolni 2004. december 5-ét, amikoris önként és dalolva tagadtuk meg mintegy 3-5 millió megalázott, megkínzott honfitársunkat. Betetőzve ezzel Trianon minden aljasságát.

A tatárjárás majdnem népirtással volt egyenlő, a fölperzselt országot azonban IV. Béla nemcsak életre galvanizálta, hanem korszerűsítette és megalapozta a középkori Magyarország nagyhatalmi státusát. Vagyis a muhi katasztrófából győztesen került ki az ország. A török hódoltság idején ugyan három részre szakad az ország, a tévhiedelemmel ellentétben azonban a Habsburg királyok alatt törvényes Magyarország működik, s a kor viszonyai közepette független. Erdély, szultáni függőségben ugyan, de jól prosperál, őrzi értékeit és nemzeti hagyományait, amelyek mindmáig továbbélnek, a primitív román megszállás ellenére is. A megszállt országrészen viszont megharmadolják a lakosságot, s az 1680-as évek fölszabadító harcai kipusztult falvak ezreit találják. Az iszonyatos népességvesztés máig kihat a Kárpát-medence történelmére, a román, szerb, tót, német betelepítések második hulláma ezután kulminál. A Rákóczi-féle kuruc fölkelés leverése azonban a nagyszerű, győztesnek kijáró szatmári békével fejeződik be, amely következtében megáll a népességfogyás, a magyaré is, és a XVIII. század minden téveszmével ellentétben az ország fölvirágzásának a kora.

A francia történelem arra tanít, hogy nem a háborúkat, hanem a békekötéseket kell megnyerni. És ez vonatkozik az 1867-es Kiegyezésre is. Az 1867 előtt a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyar nemzetiség a XX. század elejére többségbe kerül, 50 százalék fölé, ami 1541 óta nem fordult elő! Azonkívül 1867 és 1914 között a magyar gazdaság, tudomány, művészet, közigazgatás – nem folytatom – soha nem látott fejlődésen megy át, s Európa egyik legjelentősebb tudományos és művészeti hatalmává válik. A Bécs-Prága-Budapest-tengely meghatározó középpontja nemcsak Közép-, hanem Kelet-Európának is.

Kijelenthetjük, hogy 1920 előtt a magyarság minden válságát, kataklizmáját kiheverte, minden esetben túlfejlődte korábbi állapotait, regenerálódott, a Herderi jóslatot megcáfolva. Ugyanez ugyanígy nem mondható el az 1920 után bekövetkezett katasztrófák hatásának a felszámolásáról. Mi volt az a történelmi tényező, amely annyira megváltoztatta a életünket, hogy ez az újra feltámadás sorozat megszakadt? Vagy legalábbis nagyon mérséklődött?

Minden bizonnyal több oka is lehet ennek. 1919-ben az antant erők a románokat szabadították a nyakunkra, semlegesítendő a vörös terrort. És nem láttak más megoldást, csak Horthyt az ország kommunistátlanítására. És melyik volt az a politikai erő, amely elárulta az ötvenhatos szabadságharcot, kiszolgáltatta az országot az idegen elnyomó hatalomnak, s az élet minden területén elindított egy bomlási folyamatot?

Vagyis amióta, tehát napjainkig a kommunizmus valamilyen formája tényező életünkben, sorsunk szinte képtelen jobbrafordulni.