Nem düh, nem jóleső indulat, hanem szégyen, émelygés, undor tölt el, hogy olyan „szakmai” kollégáim vannak, mint ez a Népszabadság-beli háromnevű, a nevét sem mondom meg. A tudatlanságnak, a szolgalelkűségnek kitenyésztett példánya ő, szellemisége az 1950-es évek diktatúrájának a Szabad Népét idézi, a vérgőzös szájú Keszi Imrét, Farkas Mihályék pribékjeit. Miért vélekedek én így erről az igazán jelentéktelen figuráról, akit mint a luftballont, éppen mostanság fújja föl a megsértett nemzeti oldal, én is, a kelleténél talán nagyobb figyelmet szentelve egy hazudozó napilap rosszhiszemű bértollnokának? ha teljesíteni akarja föladatát. Nekem csak ürügy ez a háládatlan ficege, arra, hogy apró kis szeletkét megidézzék a közelmúltból, a kultúra és nevezetesen a Magyar Írószövetség múltjából.

Miért nevezem én hálátlannak ezt a bértollnokot? Mert néhány éve még Erdélyben rontotta a levegőt. Vagyis erdélyi író volt, átjött Magyarországra, s a lehető legdurvább formában nekirontott a Magyar Írószövetségnek. Amit hálátlanságnak tartok. Azt ugyanis tudni kell, hogy az erdélyi íróknak minden értelemben véve menedéke volt a Ceausescu-időkben a Bajza utca 18. alatti intézmény. Az Írószövetség dolgozói illegálisan szervezték az erdélyi írók gyógyítását, ügyeskedtek, hogy pénzhez jussanak, hogy lakhassanak, élhessenek. Így volt ez rendjén, ez kötelessége volt, amiért ellenszolgáltatást, hálát nem várt soha. De azt sem, hogy hátba szúrják erdélyiek a Magyar Írószövetséget, a mindenkori kommunista kormányok és diktatúrák manifeszt ellenségét. Aki föllapozza a Magyar Írószövetség történetét, olvashatja, hogy rövid kis időszakok kivételével a fönnálló hatalom, ha baloldalinak álcázta magát, mindig föl akarta számolni az Írószövetséget, vagy úgy, hogy betiltotta, mint az 1956-os „ellenforradalom” tűzfészkét, vagy úgy, hogy anyagilag akarta megnyomorítani és ellehetetleníteni. Vagy úgy, hogy az egységét akarta megbontani. Ezt a célt szolgálja most a Szépírók Társaságának létrehozása, erőteljes kormánytámogatása és szembefordítása a régi Írószövetséggel. Anyaegyesülete ellen izgatva az onnét kilépő írókat.

A Magyar Írószövetség története a diadalok és a kudarcok váltakozása volt. A diadal 1956, az 1986-os kísérlet megakadályozása a központi irányítású föloszlatás ellen, a hatalmi nyomásra megindult kilépések megszűnése, sőt a kilépett tagok visszalépése 1987-ben. Ilyenek léptek, ki mint E. Fehér Pál, aki revolverrel a zsebében tudósított a prágai tavasz leveréséről, Almási Miklós, a lukácsista, Moldova, a kádárpap, Köpeczi Béla, az akadémikus smúzoló.

A Magyar Írószövetség közgyűlései társadalmi-politikai eseménynek számítottak, a központi pártvezetés rendre két-három fővel képviseltette magát és volt kénytelen lenyelni azt a kritikát, amit az arcukba vágtak az írótagok. 1986-ban például Csoóri, Csurka, de kiváltképpen Albert Gábor, akinek Berecz János, Pál Lénárt, Köpeczi Béla, Lendvai Ildikó pártpribékes jelenlétében a hatalmat vádoló és ostorozó szavaitól oly sűrű lett a levegő, hogy megállt benne a kés.

Sajnálom, hogy a Szépírók Társasága a kormány kiszolgálója lett és szembefordul a Magyar Írószövetséggel. Végrehajtja azt, amit az 1956 utáni kádárista ellenforradalmi hatalomnak nem sikerült, az írók antikommunista szervezetének szétverését. Ha másképp nem megy, az anyagi elnyomorítás mellé hozzáadja a denunciálást, a rágalmazást, a politikai ellehetetlenítést és a klasszikus bolsevista szólam – a szakmai leminősítés – hangoztatást. Emlékszünk még arra, hogy Nemes Nagy Ágnest, Mándy Ivánt, Márait, Hamvast, Szentkuthyt, Sinka Istvánt és mindenkit, aki nem parírozott Révainak vagy Aczélnak, harmadrangú írónak minősítették le, ezzel indokolva elhallgattatásukat. Most ugyanezt csinálja a Népszabadság tollnoka. Az, amit sajnálok és megvetéssel tölt el, hogy erre a hátba szúrós hóhér feladatra éppen egy Erdélyből áttelepült, s ezért nyilván a hatalomnak kiszolgáltatott írót használtak föl, megtagadtatva vele mindent, ami az emberi tisztesség fogalomkörébe tartozik.