„Pártunk és kormányunk” 1965-ben, a filozófus nyolcvanadik születésnapján visszafogadta Lukács elvtársat tagjai közé. Azon az ünnepségen természetesen – mint párton kívüli – Illyés Gyula is hivatalos volt. A kommunista jókívánságok után ő e szavakkal köszöntötte az ünnepeltet, a véreskezű komisszárt, akiről azonban említsük meg azt is, hogy ’56-ot sohasem tagadta meg.

„Gyuri, én téged a magyar nép nevében köszöntelek” – mondta Illyés.

Mire válaszul Lukács valami olyat mondott, hogy „köszönöm Gyula, egész életemben erre vártam”. E párbeszédben Lukács válasza is figyelemre méltó, különösen, ha arra gondolunk, hogy bécsi születésű, német anyanyelvű, és minden fontosabb írását németül írta. Magyarországra pedig csak azért költözött vissza 1917-ben Heidelbergből, mert Heinrich Rickertnél nem tudott habilitálni művészetfilozófiából. Eltanácsolták. Barátja, Illyés is abban a szerepben tetszelgett, amelyet önmagának teremtett, és elég sokan el is hitték neki, hódolattal illették. Ő éppen olyan költőfejedelem volt akkoriban, élő nemzeti klasszikus, mint nemrég még Faludy. Ezért úgy gondolta, ha XIV. Lajos francia király mondhatta magáról, hogy az „állam én vagyok”, ő is lehet önhatalmúlag egy nemzet megtestesítője. Kádár is azért kedvelte őt, mert azt hitte, hogy Illyés a magyar paraszt megtestesítője, így annak képviselőjével érintkezhetik rendszeresen. Aczél pedig a maga cinikus módján a maga érdekei számára legyezgette Illyés hiúságát.

Szokás nálunk az 1945 után történtekért kizárólag a kommunistákat felelőssé tenni. Holott kezdettől fogva koalíciós, négypárti (kisgazda-szociáldemokrata-parasztpárt-kommunista párt) kormányzás volt, az írótársadalom jelentős részének támogatásával. Amelyben persze a kommunisták erejükhöz képest túlzott szerepet játszottak, játszhattak. De nem lett volna velük kötelező a kormányzás, a kollaborálás. Csak bátrabbnak kellett volna lenni az akkori politikusoknak. Ami nyilván áldozatokkal járt volna. De a kommunisták így is, úgy is elérték volna céljukat. Szalámizgatással először „szövetségeseiket” morzsolták fel, majd saját pártjukban is tisztogattak. Jellemző az akkori igazságszolgáltatásra is, hogy még a népbíróságok is koalíciós alapon működtek.

Évek óta gyakran vetődik fel az a kérdés, hogy vajon Haynau vagy Kádárék írtak-e alá több halálos ítéletet, végeztek ki több ártatlan embert? Miközben megfeledkezünk arról, hogy mindkettőjüket messze felülmúlta a kisgazda koalíciós Tildy Zoltán, akit a kortársak „palástos hóhér”-nak hívtak, kegyelmet pedig csak elvétve adott. Az elmúlt tizenöt évben az akkori ítéletek közül többet (például: Jány Gusztáv, Bárdossy László, Hóman Bálint) a mai bírák érvénytelenítettek, ami már önmagában mutatja, hogy az akkori perek is koncepciósak voltak.Vagyis nem ártana mindet felülvizsgálni, persze csak akkor, ha már nincsenek „egyéb” megfontolások, csak az igazság iránti igény.

Aki látott már filmkockákat az akkori perekről, a légkörről, annak nem is lehet vitás, hogy az összes akkori per felülvizsgálata szükséges lenne. Vagyis a későbbi, kizárólagosan kommunista törvénytelenségeket a koalíciós törvénytelenségek előzték meg. Ideje lenne azzal is szembenézni. A kommunista szalámipolitika eredményeként, mikor 1947-48 körül elkezdtek özönleni Nyugatra a kommunizmus elől menekülő kisgazda, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok. Jogosan gúnyolódott az érkezőkön (köztük Sulyok Dezső, Varga Béla, Kovács Imre, Nagy Ferenc és mások) Padányi Viktor, amikor azt írta: „ezek, a kollaboránsok menekültek a kommunisták elől? Hiszen mi meg éppen előlük menekültünk el!”

Illyés Gyula 1945 után szintén tevőlegesen részt vett az 1944-45-ben a Vörös Hadsereg elől menekülő pályatársai gyalázásában. Ferdinandy Mihály egy 1972-es nyílt levelében kéri Illyést, hogy ne adja nevét Babits Mihály verseinek megcsonkításához (adta). Pedig e levélben még azt is megbocsátja Illyésnek, hogy menekülő pályatársai – a humán szellemi elit java, a kommunistákkal nem kollaborálók – után azt üzente, hogy „pusztulj világgá söpredék!”

Vagyis pusztuljon világgá: Alföldi András, Baráth Tibor, Bobula Ida, Bogyay Tamás, Brandenstein Béla, a Brelich-testvérek, Csiky Ágnes Mária, Deér József, Dohnányi Ernő, Eszterhás István, Gallus Sándor, Harkai Schiller Pál, Ivánka Endre, Kerényi Károly, Kibédi Varga Sándor, Muráti Lili, Nyírő József, Nyisztor Zoltán, Padányi Viktor, Páger Antal, Szeleczky Zita, Szitnyai Zoltán, Thienemann Tivadar, Vajay Szabolcs, Vaszary Gábor és János, Wass Albert és mások. Ők tehát Illyés szerint a söpredék Magyarországon.

Viszont jöjjenek helyettük „haza” a moszkvai különítmény tagjai: Andics Erzsébet, Balázs Béla, Gábor Andor, Lukács György, Molnár Erik, Révai József és a többi „ragyogó szellem”. Ehhez asszisztált Ilylyés, miként mondjuk Bibó István is. Más, még ma is jól csengő nevű köpönyegforgatókról nem is beszélve. Illyés volt az, aki igazán legitimizálta a Kádár-rendszert, amikor kifejtette, hogy „most szélárnyékban van a magyarság, lehet erősödni, gyarapodni”. Vagy is szerinte a gyarapodás kora volt az, mikor a nemzet morális tartása rothadt el. Rákosinál ugyanis Kádár sokkal kártékonyabb volt, de ezt a nagy vátesz nem tudta vagy nem akarta felismerni.

Szokás vele kapcsolatban mentségként felhozni, hogy ő „már a hetvenes években” felemelte szavát a magyar kisebbségek érdekében. Igaz. De akkor – szerinte és védői szerint – 1945-től a hetvenes évekig minden rendben volt Erdélyben vagy a Felvidéken? És Kárpátalján meg Délvidéken is? Igaz, hogy közben a románok megszüntették a székely autonómiát és az önálló Bolyai egyetemet, de ez akkor haladó népnemzeti értelmiségünket még nem zavarta, csak Szabédi László halt bele… Illyéséket akkor még az internacionalizmus eszméi éltették, a „népek közötti megbonthatatlan barátság” illúziója.

Alig huszonöt év telt el Illyés halála óta, és mára szinte kitörlődött az irodalmi köztudatból. Pedig A puszták népe kiváló írás volt és maradt, miként van néhány ragyogó verse és esszéje is. De a többi írása ma már tényleg érdektelen, illetve némelyik inkább csak kortörténeti érdekességű. Márai Sándor vele kapcsolatos ítéletei pedig mindenben helytállóak. Illyésnél is megfigyelhető, miként más baloldalinál: ha ők belátják, hogy hibáztak, arra mindig van mentség, és azonnali megbocsátás, sőt tisztelet és még több megbecsülés. Ez persze egy jobboldali esetében elképzelhetetlen. Neki még az unokáján is rajta a megbélyegzés, ha nem politikailag korrekten ír, gondolkodik vagy beszél.

Figyelemre méltó, hogy Csoóri is a hatalom nyomását hozza fel végső mentségként, mikor már ő is érzi, hogy valami magyarázattal tartozik. Mert náluk ez mindent meg is magyaráz. Ha annak idején mondjuk Fedák Sári vagy Kiss Ferenc a nyilas hatalom nyomásával védekezett volna a „teljesen tárgyilagos” népbíróságon, azt ott nem fogadták volna el mentő körülményként. De egy baloldali sohasem felel semmiért, csak a fránya körülmények, azok tehetnek mindig mindenről, mert ők ab ovo tiszták…

Mielőtt egyes népi baloldaliaknak a kommunistákkal való kollaborálása felhánytorgatásáért egyoldalúsággal vádolnának, az egyensúly kedvéért említsük meg három olyan személy esetét is, akiket 1945 előtt nehéz lett volna illyési szintű baloldalisággal vádolni. Ezek: Mátrai László, Sőtér István, Szekfű Gyula. Mátrai igen tehetséges filozófusnak, a szellemtörténeti irányzat, leginkább Dilthey hívének számított 1945 előtt. A fordulat után aztán egyik napról a másikra vad marxista lett belőle. Jó ízlését azonban bizonyította azzal, hogy marxista korában igen keveset – csupa értéktelent – publikált. Nyilván tisztában volt tettének súlyával, hiszen nem buta volt, csak karrierista.

Sőtér is ragyogó íróként, esszéistaként, szinte a sznobságig kényes ízlésű stilisztaként indult. És Mátraival együtt lett Paulusból Saulus. Szorgalmasabb volt barátjánál, jó néhány vaskos kötetet írt tele, melyek szintén rettenetesek, bár egyes rész elemzésekben időnként megvillannak igazi képességei. Persze párthűségükért cserébe mindketten részesültek a hatalom részéről minden földi jóban. Sőtér még megélte a rendszermódváltást… Ha első regényének (Fellegjárók) első, 1939-es, illetve átdolgozott későbbi kiadását valaki összehasonlítja, akkor láthatja igazán milyen önfeladásra képes egy jó képességű „szellemi” ember a karrierért, a megfelelésért. Két ragyogó lehetőség tehát, ami gyalázatosan teljesedett ki. Mindkettőnek az 1946 utáni életműve szemétre való, és ezt ők tudták a legjobban.

A szintén tehetséges Szekfű Gyula igazi kurzustörténész volt. Róla el lehet mondani azt, hogy mutassanak neki egy olyan rendszert, amit ő nem szolgál ki. Pályáját még a Monarchiában kezdte, amelynek tudományos, Habsburg-szempontú eredménye az A száműzött Rákóczi című könyve. A Horthy-korszakot legitimáló munkája a nagy hatású Három nemzedék. Majd 1947-ben már a Forradalom után-ról remekelt. Az „új Magyarországnak” aztán ő lett a moszkvai nagykövete. Egyik egykori munkatársa szerint a katolikus Szekfű Moszkvából, a szovjet példából tanulva adta az ötleteket Rákosinak azzal kapcsolatban, hogyan bánjon el az egyházakkal és a klerikális reakcióval. (Talán egyszer majd egy történész utánanéz e jelentéseknek a Külügyminisztérium irattárában.)

Visszatérve aláíróinkhoz: úgymond haladó íróink aláíró szenvedélyüket később is kiélték, ha a hatalom úgy kívánta. Sokan emlékszünk még az 1986-os írókongresszuson történtekre, mikor a hatalommal szemben egységesen fellépő mintegy hatszáz íróval szemben, az Aczél-Berecz hatalmi kettős ellen írószövetséget próbált létrehozni, amihez találtak is megbízható elvtársakat.

Az átjelentkezők: Almási Miklós, Asperján György, Bata Imre, Berkesi András, E. Fehér Pál, Fekete Sándor, Földeák János, Galabárdi Zoltán, Gyurkó László, Hegyi Béla, Jovánovics Miklós, Juhász Ferenc, Kovács Sándor Iván, Köpeczi Béla, Moldova György, Molnár Géza, Nemeskürty István, Ördögh Szilveszter, Pándi Pál, Rónai Mihály András, Sík Csaba, Szabó Magda, Szerdahelyi István, Tamás Aladár, Tolnai Gábor, Végh Antal, Wéber Antal. Huszonhét írószövetségi tag az akkori mintegy hatszázból. Többségük az akkori idők kultúrfunkcionáriusai, kiadóigazgatók, főszerkesztők. Igazi író csak egy van köztük, a mindenkor párthű Juhász Ferenc. Rajta kívül még legfeljebb a négy bestsellernek számító író neve az érdekes: Moldova György, Nemeskürty István, Szabó Magda, Végh Antal. (Jelenlévők elbeszélése szerint Esterházy Péter a folyosón szidta a hatalommal szembe szállni merő írókat.)

A meghatározó írók Csoóritól Csurkán, Nemes Nagyon át Weöres Sándorig és Mészöly Miklósig maradtak az eredeti írószövetségben. Ennek megfelelően a hatalom hamar belátta, hogy hülyeséget csinált és kereste a megegyezést. E huszonhét név között sokaknak talán Nemeskürty István, a „tanár úr” neve tűnik hihetetlennek. Pedig teljesen érthető dolog, hogy adott esetben ő is a hatalom mellett döntött, hiszen ő volt Aczél György jobb keze filmes ügyekben. Vagy is az elnyomó, cenzúrázó apparátus része volt. Jellemző a „tanár úrra”, hogy mikor észrevette, kik közé állt, elkeseredetten nyilatkozta a Süddeutsche Zeitungnak, hogy ő, a templomba járó pártonkívüli olyanok közé keveredett „…akik közül néhányhoz semmi közöm. A legtöbb ellenzéki íróval jó viszonyban vagyok. Csurka a barátom. Csoórit pedig nagyra becsülöm. Semmi kifogásom az újonnan megválasztottak ellen, csak a véleményem szerint antidemokratikus választási módszert helytelenítem”.

A választással az volt Nemeskürty István baja, hogy nem Aczélék emberei jöttek be, ezért volt szerinte antidemokratikus.

Az azóta eltelt időben is rendre szükségét érzi az írótársadalom egy része, hogy aláírjon és demonstráljon, vagy kilépjen az írószövetségből. Ezek közül talán a Döbrentei Kornél ürügyén összeállított tiltakozólista a legjelentősebb. Ugyanakkor látni kell, hogy 1957-ben a tiltakozólista még a világpolitikát is befolyásolta, míg a Döbrentei elleni alig több kocsmai hőzöngésnél.

Az új lista: Ágoston Vilmos, Balla D. Károly, Balla Zsófia, Barna Róbert, Báthori Csaba, Békés Pál, Benedek István Gábor, Beney Zsuzsa, Bikácsy Gergely, Bojtár Endre, Borbély Szilárd, Bozsik Péter, Csordás Gábor, Csuhai István, Dániel Ferenc, Darvasi László, Dérczy Péter, Esterházy Péter, Esze Dóra, Fabó Kinga, Fejtő Ferenc, Fogarassy Miklós, Földényi F. László, Földes Anna, Gács Anna, Garaczi László, Gera Judit, Gerevich András, Gergely Ágnes, Grendel Lajos, Görgey Gábor, Györe Balázs, Hévízi Ottó, Horgas Béla, Kamarás Péter, Kántor Péter, Kántor Zsolt, Kardos András, Károlyi Csaba, Kartal Zsuzsa, Kálnay Adél, Kelecsényi László, Kemény István, Keresztúry Tibor, Kertész Ákos, Komoróczy Géza, Konrád György, Koppány Márton, Kornis Mihály, Kovács András Ferenc, Kőbányai János, Kőrösi P. József, Krasztev Péter, Kukorelly Endre, Kurdi Imre, Láng Zsolt, Lengyel Balázs, Margócsy István, Megyesi Gusztáv, Mesterházi Márton, Mesterházi Mónika, Mezei András, Mihályi Gábor, Nagy András, Nádas Péter, Németh Gábor, Nyerges András, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Polgár Ernő, Hans-Henning Paetzke, Pályi András, Rácz Péter, Radnóti Sándor, St. Auby Tamás, Szabó Magda, Szakács Eszter, Szántó T. Gábor, Székely Magda, Szíjj Ferenc, Szilágyi Ákos, Szilágyi Júlia, Szilasi László, Tábor Eszter, Tábor Ádám, Takáts József, Tamás Gáspár Miklós, Tolnai Ottó, Ungváry Rudolf, Vámos Miklós, Váncsa István, Végel László, Veres András, Wirth Imre. Hát… legyünk őszinték, ez egy nem is annyira gyenge, mint inkább érdektelen csapat, többnyire az SZDSZ holdudvara.

Szegény Lengyel Balázs már nagyon öreg (86 éves) volt, amikor aláíratták vele. Földényi F. Lászlónak pedig nézzük el, mert ő legalább megírta a Melankóliát. Szabó Magda húsz év alatt másodszor lépett ki az írószövetségből hatalmi akaratra. Az, hogy az írószövetség ennek ellenére saját halottjának tekintette, már egy másik írás témája lehetne.