Rosszabb már nem lehet, tehát jobb lesz ez az év a tavalyinál. Igaz, tavaly ilyenkor ugyanezt gondoltuk, miközben fájó testrészeinket borogattuk a rendőrök lövedékei miatt. Mégis, a 2006-os állami terrort követően a múlt év a morális leépülésben olyan mélypontot hozott, aminél lejjebb már csak az volna, ha az állampolgárok fejüket lehajtva, alázatosan vonulnának a bitó elé, melyért a helyszínen fizetnék ki átlagos jövedelmük háromszorosát… És az a különös, hogy most ez készül nekünk.

A gondolat nem abszurd. Az év első hetében az ön kedvenc hetilapja kiszámolta, mennyibe került volna az a kormányzati negyed, amiről az évezred leghazudósabb kormánya azt állította, hogy óriási megtakarításokat lehet vele elérni, direkt olcsóbb lesz az állam, ha eladják a patinás minisztériumi épületeket, és kiköltöznek a Nyugati mögött felépítendő vágány-gettóba. Nos, mint majd e számban részletezve látni fogják, a valóság a kormányzati hazugsággal szemben az, hogy a negyed felépítése a régi ingatlanok eladásából befolyni remélt pénz harmincszorosába kerül, és méltán pályázhatna az évezred legdrágább és legotrombább beruházása címre.

Ugyanez a helyzet az egészségbiztosítási pénztár kisíbolásával néhány baráti biztosító társaság kezébe, azzal a különbséggel, hogy itt még több pénzről van szó. A társadalombiztosításba befolyó pénz, amit ön, tisztelt olvasó, és minden családtagja korántsem önkéntesen, de annál hűségesebben fizet be az államkasszába, egyik pillanatról a másikra olyan ön által nem ismert kezekbe kerülhet, melyek gazdáiról legföljebb csak annyit tudni, hogy a szóban forgó pénz vastag hasznát – üzleti alapon – nem önre, hanem saját magukra kívánják költeni.

A köztársasági elnök az év végén jelet adott Abszurdisztán népének, hogy eddig, és ne tovább. Nem volt túl erős jel, sokan meg is fintorogták, hogy lehetett volna tán keményebb is, pedig félreérthetetlen jel volt. Azt közölte Sólyom László, hogy a kormány legnagyobb szabású kísérlete az alkotmányos demokrácia kiprivatizálására úgy, ahogy van, elfogadhatatlan. Az elnöknek segítőtársa is akadt Morvai Krisztina jogász személyében. Egy civil köztársasági elnök és egy civil jogásznő most képesnek látszik arra, amire a parlamenti ellenzék valamiért eddig képtelennek bizonyult, hogy fogást találjanak a ballib maffián.

Természetesen nincsenek illúzióink. Túl sok pénzről van szó ahhoz, hogy a maffia csak úgy lemondjon ennek megkaparintásáról, hiszen az egészségpénztárak megszerzésével akár örök időkre szóló, s gigantikus bevételek fölötti rendelkezés jogát szerzi meg. Ha ez sikerül nekik, kormányok jöhetnek és mehetnek, a polgárok szavazhatnak jobbra vagy balra, ebben az országban ők lesznek az uralkodók. A fák azonban nem nőnek az égig. A társadalmi közfelháborodás a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint egyre inkább társadalmi közmegvetéssé alakul át. Ez csendesebb, de mélyebb folyamat, ráadásul olyan, amit nem lehet már egy ügyesen kiprovokált tévéostrommal sem megváltoztatni.

A magyar társadalom 2008 elejére meggyűlölte a szoclib maffiát. Soha politikust nem övezett még olyan mély és totális utálat, mint például Horváth Ágnest, soha politikust nem rühelltek annyira, mint Gyurcsány Ferencet, és a példák még sorolhatók. A közmegvetés különös lelki állapot, a társadalmi felzúdulás előtti utolsó fázis, afféle vihar előtti csend. A nemrég meghirdetett és elvetélt általános sztrájk valójában ezért bukott meg, mert a társadalom most áll és figyel.

Csend van, az emberek mélyen beszívják a levegőt, és nézik, nézik a szörnyetegeket, akik a nép számára készített bitó körül sürgölődnek, és miközben a nyaktilót olajozzák, az akasztófát ácsolják, a korbácsot szerelik, édelegve mondogatják, „nem kell félni, nem fog fájni”, „a kivégzéssel nem rosszabb, hanem jobb lesz a társadalom helyzete”… Valaki megszólal a tömegben: „hányan lehetnek?”

Négyen? Öten? Tucatnyian? Kéttucatnyian? Mi viszont tízmilliónyian vagyunk. Már mindenki velünk van. Már csak lépni kell.