Taxisblokád: van bizonyíték

A mozikban vetített Blokád című film nem kerülte el a baloldali támadásokat, ugyanis Óbuda DK-s polgármestere betiltotta az alkotás vetítését a helyi, önkormányzati tulajdonú moziban. Egyik fő panasz: Göncz Árpád rossz színben való feltüntetése. De vajon igaztalanul-e? Mit mond az elfogulatlan kutatás?

A taxisblokád rejtélyes puccskísérletének volt egy külföldi oknyomozója: a magyar származású és az ébredező hazai szociológiánkkal a 60-as évek óta kapcsolatot tartó szociológus, Henrik Kreutz, az Erlangen–Nürnbergi Egyetem volt professzora, a kilencvenes években a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vendégelőadója, aki a blokádról egy német kötetben írt átfogó tanulmányt. A taxisblokád szociológiai evidenciáit a rendszerváltozás olyan folyamatmodelljébe helyezte, amivel a kulisszák mögötti történéssor rejtett rugóinak leleplezésére vállalkozott. Az e háttértörténéseket felderítő kutatási jelentést a blokád ötödik évfordulóján a Magyar Szemle is közölte, amiből most pár szemelvényt felidézünk. A Budapestre gyakran látogató Kreutznak ugyanis azokban a napokban feltűnt valami szokatlan:

„Máskor a taxisok a Keleti pályaudvar peronján várakoztak, hogy már az érkezésnél elcsípjék a kemény valutával fizető utasokat. Úgyhogy meglepett, hogy az eső ellenére még az állomás előtti parkolóban sem állt egyetlen taxi sem. Gyalog indultam a Várnegyedbe, gondoltam, útközben könnyen leintek egy szabad taxit. Végül elértem a hotelt anélkül, hogy egyetlen taxit is láttam volna… Másnap egy magyar rendszámú bérelt autóval Lengyelországba utaztam egy konferenciára, ahonnan szombaton tértem vissza Magyarországra.”

Ezután elmondja, hogy a határtól a fővárosig való elvergődése során több blokádozó gépkocsi-fuvarozóval elbeszélgetve (tehát nemcsak taxissal, amely kategóriára a későbbi megemlékezők szorítkoznak mint „öntudatos vagány”, illetve „felduzzadt létszámú” csoportra) élénk képet alkotott magának arról, hogy ezek az emberek frissen hitelbe vásárolt autójukkal milyen függő viszonyban voltak azoktól, akik központilag CB-rádión irányították őket a blokád legapróbb módozatáig.

S most lássuk a kutatásaiban általa előszeretettel használt „rákmenetben haladó” (retroduktív) oknyomozó következtetést, amit Charles S. Peirce amerikai filozófus dolgozott ki, és amelyről kimutatták, hogy Sherlock Holmes képzeletbeli mesterdetektívnek is módszere: egy szokatlan tényből kiindulva, egy könnyen belátható törvényszerűség segítségével adja ki a nyomozati eredményt.

(Az észlelt tény) 1990. október 23-án este nem volt taxi a Keleti pályaudvarnál.

(A magyarázó törvényszerűség) Ha egy országos akció sikeres akar lenni, legalább csoportokban történő megbeszélésekkel elő kell készíteni.

(A magyarázó tényező): Október 23-án este az október 25-i blokádot készítették elő.

Csakhogy itt még figyeljünk fel egy különbségtevésre. Tudniillik a retrodukció – ellentétben az indukcióval, amely, mint közismert, a megfigyelt tények felsorakoztatásával az illető törvényszerűség újraigazolására törekszik – szerényebb ambíciót ápol. Míg amaz a gondolkodást „nyugvópontra juttatja”, ez csak egy hipotetikus állításra szorítkozik. Arra, hogy a megfigyelt eset egy érvényesnek tartott törvényszerűség alá sorolható. Kreutz érvelésében ez, mint látjuk, egy országos akció és annak arányos mértékű előkészítése közötti összefüggés, ami ugyan józan ésszel aligha volna cáfolható, de az érvényesség szigorúbb kritériuma szerinti elfogadásához e feltevésnek még további megerősítésekre lehet szüksége.

Élénken fel is merült ez a szempont Szelényi Iván akadémikus ellenvetésében, aki Kreutz érveléséből épp a szociológiai vizsgálatok lelkét jelentő kemény empíriát hiányolta: „[Ebben] nincs semmi hard empirikus evidencia. Persze az SZDSZ-nek jól jött volna egy korai választás, de ez nem volt reális, és semmi evidencia, hogy a párt a taxisok megszervezésében részt vett volna. Röhögő harmadik volt.” Így azután a két kiváló szociológus kolléga ellentétes álláspontja közötti mérlegeléshez fel kell idéznünk az időközben megjelent néhány elemzést is. Így például Magyar Bálint joggal idézte emlékezetünkbe, hogy a taxisblokádot megelőzően az SZDSZ már visszaszerezte az MDF-től tavasszal elvesztett győztes pozícióját: megnyerte az önkormányzati választásokat. „Így a kormány ellen demonstrálók örömmel fogadták azokat, akikre pár nappal korában szavaztak.” De következő kitételét már cáfolják Kreutz tényadatai.

„Nem véletlen, hogy pont a taxisok tudtak kezdeményezőn fellépni. Erős öntudattal bíró társaság volt az övék: a beinduló magángazdaság vagány szereplői, és függetlenségükhöz nehéz körülmények között szerezték meg a szükséges anyagi eszközöket.” Amire viszont Kreutz rájött, mint láttuk, épp e függetlenségi legenda tarthatatlansága.

Bod Péter Ákos is fontos mozzanatra mutat rá: „Az érzelmeket szította, hogy a szóvivő az embargó feloldásáig tagadta a készülő áremelést. Ám annak oka volt. Addigra az ország üzemanyag-tartalékai vészesen csökkentek, egy felvásárlási láz nagyon súlyos következményekkel járhatott volna.” Ugró Miklós rákérdezésére pedig, miszerint gondolja-e, hogy az SZDSZ állt a háttérben, így válaszol: „A legnagyobb ellenzéki párt valóban bejelentkezett a kormányzásért… De nem hiszem, hogy az SZDSZ irányította volna a blokádot. Végül is ott volt 40 ezer taxis, sokszorta több, mint amennyire szükség volt. Sokan kényszertaxisok voltak, egykori katonatisztek, rendőrök, hírszerzők, titkosszolgálati emberek, akik közül néhányan nem bánták, ha borsot törhetnek az új kormány orra alá.”

Ami pedig Kulin Ferenc álláspontját illeti, ez az idézett szereplőknél közelebb áll Kreutz oknyomozási eredményéhez. „A kormány hiába kapitulált volna azok előtt, akik szemben álltak vele, mert a krízis előidézői a háta mögül irányították az eseményeket. Az ő forgatókönyvükben nem szerepelt a jó és rossz megoldás közötti választás lehetősége. A kabinetnek választania kellett: a tél beköszönte előtt vállalja-e a fűtő- és üzemanyag-készletek teljes kimerülésének gazdasági és szociális katasztrófával fenyegető kockázatát, vagy inkább egy lakossági tiltakozóhullám kellemetlen következményeivel néz szembe.”

Kulin a Sáringer János által publikált diplomáciai iratokból is felhoz néhány releváns adatot. Például hogy az USA kormánya durván beavatkozva a magyar költségvetési politikába, eltanácsolta az Antall-kormányt az olaj belső piaci árának mesterségesen alacsonyan tartásától. Ami viszont a kormányzatot a másik irányból megsegítő tényező volt: az SZDSZ szövetségeséből riválisává előlépett fiatal demokraták határozottan elítélték a polgári szabadságjogokat korlátozó blokádot, amitől persze az SZDSZ-nek is meg kellett torpannia. Kulin fő mondanivalója pedig az, hogy maguk a taxisok, éppúgy, mint mögöttük a magyar társadalom többsége, váltak immunissá az ilyen kalandor szélsőségek ellen. Majd történelmi léptékbe emelve vonta le már évekkel ezelőtt, de ma sem gyengülő érvénnyel:

„Hogy a fiatal demokraták történelminek nevezhető vállalkozása meddig lesz sikeres, attól is függhet, hogy képes-e feldolgozni és alkalmazni a rendszerváltozás kríziseinek tanulságait… Válsággal megbirkózni személyes kockázatvállalás nélkül nem lehet. S ez a morális próbatétel sokszorozza meg a közösség összetartó erejét.”

Még további oral history evidenciák is inkább Kreutz, mint Szelényi hipotézisét látszanak erősíteni. Így például a Szabadságtér ’89 tv-műsorból idekívánkozik Kónya Imre visszaemlékezése arról, hogy feleségével és a belügyminiszterrel elmentek Göncz Árpádhoz megkérni, hogy hívjon össze hatpárti egyeztetést a válság megoldására. Amikor azonban Árpi bácsi meghallotta a kérést, „felpattant és ezt mondta: csak nem gondoljátok, hogy az ellenzéki pártok szóba állnak veletek?”.

Az sem törölhető az emlékezetből, hogy az alkotmányos jogkörét túllépő köztársasági elnök a blokádozók tömegei számára a kilátogatásával azt a hamis látszatot keltette, hogy voltaképp nem is törvénytelen, amit tesznek (amivel a blokádozók sávját a félrevezetett törvénytisztelőkkel szélesítette). Így az emlékezések hálózata mintha már ellehetetlenítené a „nullhipotézist”, vagyis annak tagadását, hogy az azóta a magyar közéletből eltűnt párt és az általa előnyös alkuval a köztársasági elnöki pozícióba juttatott politikus aktívan részt vett volna a három évtized előtti törvénytelenségben. Így az Árpi bácsi vizuálisan megőrzött „felpattanása” és a Mérleg utcai pártszékházból a torlaszparancsnokot mint „pengős malacot” üvöltve leszúró Pető Iván hangja aligha egyeztethető össze a baloldal öntudatos cáfolásaival, de még elnéző mentegetéseivel sem.

Ugyanakkor a tudományos tisztesség továbbra is ki kell hogy mondassa velünk, a teljes bizonyosság még mindig várat magára. Ámde mégis felcsillan a remény a szigorúbb tudományos elemzés lehetőségére. Raffay Ernő ugyanis egy perdöntően fontos körülményre hívta fel a figyelmet: az állam biztonsági szolgálata a blokádozók összes telefonhívását felvette és több kötetbe átírva rögzítette, és ő maga is belelapozott ezekbe. Nos, épp itt adódhat a Szelényi által Kreutzcal szemben reklamált „hard empíria” tanúságul hívásának lehetősége. A Blokád és a körülötte kirobbant botrány felhívhatja a figyelmet az empirikus bizonyosságnak a nemzetközi tekintélyű tudósaink közötti vita eldönthetőségére, amit végre a nemzeti közvélemény is megismerhet.