– Több mint egy hónap telt el a Slovan elleni meccsük óta, és a magyar sajtó azóta is rendszeresen foglalkozik a történtekkel. Dunaszerdahelyen érzékelhetőek még az ügy hullámai?

– A sajtóban és a politikusok között még mindig téma az a rossz emlékű nap, elemzik a részleteket, keresik a felelősöket, de a csapaton belül már csak ritkán kerül elő az ügy. Mi, magyar játékosok persze figyelemmel követjük az eseményeket, de a többiek, főleg az idegenlégiósok, már túl vannak rajta. Most már az előttünk álló meccsekre koncentrálunk, újonc csapatként egyáltalán nincs könnyű dolgunk az élvonalban, de szeretnénk a lehető legjobban szerepelni. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a pályán már csak a játékra figyeljünk, ne járjon máshol az eszünk.

– November 25-én a Honvéd ellen játszottak jótékonysági mérkőzést. Milyen érzés volt újra Magyarországon futballozni?

– Olyan hangulat volt a Bozsik-stadionban, amely valószínűleg örökre megmarad az emlékezetünkben, felemelő volt, ahogyan klubszínektől függetlenül összefogtak a magyarországi és a szlovákiai magyar drukkerek. Az pedig személy szerint nekem jelentett különösen sokat, hogy a Fradi szurkolói a nevemet skandálták. Úgy tűnik, hozzám hasonlóan ők sem felejtették el azt a csodálatos két esztendőt, amit zöldfehérben játszhattam.

– Pályafutása elején is futballozott Dunaszerdahelyen. Akkor is érzékelhető volt, hogy másként kezelik a klubot, amiért szurkolóinak többsége magyar?

– Az első időszakban, amikor itt játszottam 1991-ig, még Csehszlovákia volt, és akkor nem tapasztaltam semmi ilyesmit, de később sem éreztették velem sehol, hogy kilógnék a sorból. Tudták persze, hogy magyar vagyok, ám ennek semmilyen hátrányát nem láttam. Csak az számított, hogy milyen teljesítményt nyújtok.

– Harmincegy alkalommal húzta magára a szlovák válogatott mezét. A nemzeti csapatnál sem bántak önnel másképpen?

– A keresztnevem is árulkodó, de amúgy sem csináltam titkot abból, hogy magyar vagyok, büszkén vállaltam, vállalom a származásomat. Szerintem az, hogy mindezek ellenére rendszeresen beválogattak, sokat elmond. Amikor 2000-ben a Ferencvárosba igazoltam, voltak, akik azt mondták, elfelejthetem a nemzeti együttest, hiszen a Fradi nem örvend nagy népszerűségnek a szlovák drukkerek körében. De a szövetségi kapitány ott is figyelte a teljesítményemet és onnan is meghívott, tehát még az sem jelentett problémát, hogy Magyarországon futballozom.

– Szavaiból úgy tűnik, a magyarellenesség leginkább egyes politikusok esetében olyan erős, az átlagember nem elsősorban az alapján ítél meg például egy sportolót, hogy magyar származású-e.

– Ez szerintem valóban így van. Szomorúnak tartom, hogy vannak olyan ismert emberek, akik megpróbálják rossz irányba befolyásolni a közvéleményt. Nagyon nagy problémának látom, hogy egyesek a sportba is beleviszik a politikát. Az lenne a jó, ha a politikusok a zöld asztalnál folytatnák le a vitákat és ott jutnának dűlőre, és egy-egy focimeccs nem a nemzetiségi ellentétekről szólna. Mindenkinek az az érdeke, hogy az itteni magyarok és szlovákok békében éljenek egymás mellett, ha elszabadulnak az indulatok, az senkinek sem jó.

– Magyarországon hogyan fogadták annak idején mint felvidéki magyar játékost?

– A nagy többség pozitívan viszonyult hozzám, a ferencvárosi szurkolókon éreztem, hogy szeretnek, persze ehhez leginkább az kellett, hogy jól ment a játék, amikor oda igazoltam. De sajnos olyanok is voltak Magyarországon, akiknek hiába mondtam, hogy magyar vagyok. Azt vágták a fejemhez, hogy nekem zöld az útlevelem, nem pedig kék, úgyhogy nem vagyok magyar.

– Ez nyilván nagyon fájhatott önnek.

– Abban az időben csapattársam volt a Fradiba néhány hónappal ezelőtt visszaigazolt Szkukalek Igor, aki szintén szlovákiai magyar. Ő nagyon dühös volt, amikor ilyesmit hallott. Azzal próbáltam nyugtatni, hogy ez nem a többség véleménye. Vannak, akiknek hiába magyarázzuk, hogy nem az útlevél színe a döntő. Ha annak idején máshol húzzák meg a határokat, akkor mi is magyar állampolgárnak születünk, nem a felvidéki magyarok tehetnek róla, hogy a politika úgy döntött, ők egy másik ország polgárai legyenek. Úgy is mondhatnám, egyetlen vonalon múlik…

– A futballistákról széles körben elterjedt nézet, hogy nagyon sokat keresnek. Ön rendszeresen játszott a szlovák válogatottban, szlovák élcsapatokban és az akkor még évről évre bajnokesélyes Ferencvárosban is. Ezért volt meglepő azt olvasni néhány éve, hogy Ausztriában keresi a kenyerét, újságkihordóként.

– Azt hiszem, szinte mindenki hoz az életében rossz döntéseket, én sem vagyok kivétel. Görögországba igazoltam, ahol nagyon méltányos fizetést kínáltak. Csakhogy kiderült, az élvonalbeli Panioniosz anyagi helyzete korántsem annyira jó, mint a szerződés aláírása előtt ígérték. Probléma volt a fizetésekkel, aztán pedig egy számomra sokkal hátrányosabb szerződést akartak elfogadtatni velem, hiába voltam a gárda legjobb formában lévő játékosa. Nem írtam alá, aztán felbontották a megállapodást.

– Akkor alig múlt harmincéves, a legjobb futballistakorban volt. Nem kínálkozott más esély, mint az újságkihordás?

– A játékjogom le volt tiltva, profi csapathoz nem igazolhattam. Úgyhogy a szlovák harmadosztályba szerződtem, játszottam és edzősködtem is, de ebből nem tudtam volna eltartani a családomat, és a korábbi tartalékaimat kezdtem felélni. Jött egy lehetőség, amivel éltem is: hetente kétszer, hajnalban átmentem Ausztriába, reggeltől délutánig újságokat, szórólapokat kézbesítettem. Emellett tudtam játszani, és pluszpénzt is kerestem. Semmi okom sincs, hogy ezt szégyelljem.

– Azóta visszatért a szlovák élvonalba, játszott Szencen, most pedig, egy csapategyesülés után ismét a Dunaszerdahely mezét viseli. Harminchét évesen meddig tervez?

– Ugyan nem középpályásként, ahogy megismerhettek a drukkerek, hanem középhátvédként, de alapembere vagyok a DAC-nak. Nem is szerepelünk rosszul, újoncként a középmezőnyhöz tartozunk. Úgy vagyok vele, hogy amíg bírom az iramot, addig játszani szeretnék, az a tervem, hogy innen szeretnék majd visszavonulni. Ha pedig eljön ez az idő, akkor nagyon szívesen edzősködnék.

– Szlovákiában vagy Magyarországon?

– Itt is, ott is. A DAC közel áll a szívemhez, de ha Magyarországról hívnának, azt se bánnám. Azt hiszem, a ferencvárosi időszakomban megismertek a magyar szurkolók, sikerült elfogadtatni magam. Izgalmas lenne bizonyítani, hogy az edzősködéshez is van tehetségem. Na, de ez még remélem, odébb van, egyelőre futballistaként szeretnék minél jobb eredményeket elérni.

– Azon nem gondolkozott soha, hogy áttelepül Magyarországra?

– Somorján élünk, 20 kilométerre Dunaszerdahelytől. Itt születtem, itt kezdtem focizni, és hacsak a munka nem szólít máshová, itt is szeretném felnevelni a gyermekeimet.

—————————-

PINTE ATTILA

1971-ben született a felvidéki Somorján.

A szlovák labdarúgó-válogatottban 31 alkalommal lépett pályára.

Pályafutása során játszott többek között Somorján, a Dunaszerdahelyi AC-ben, a pozsonyi Interben, az Artmediában, a görög Panionioszban és két éven keresztül a Ferencvárosban. A Fradival 2001-ben bajnoki címet is ünnepelhetett. Jelenleg újra a DAC játékosa.

Nős, két gyermeke van.

—————————-

Jótékonysági mérkőzésen lépett pályára múlt kedden a Dunaszerdahelyi AC a Budapest Honvéd meghívására. A kispesti Bozsik-stadionban lejátszott találkozó 1-1-es végeredménnyel zárult, de ennél fontosabb, ami a lelátón történt: a mérkőzésen lényegében valamennyi nagyobb szurkolói csoport képviseltette magát. Ferencvárosi és újpesti, debreceni és szombathelyi, kispesti és angyalföldi drukkerek együtt skandálták a Ria, ria, Hungária és a Hajrá, Magyarország! rigmusokat – természetesen a dunaszerdahelyi szurkolókkal közösen. A második félidőben egyébként a magyarországi szurkolók már a vendégszektor mellől nézték a mérkőzést, így fizikai értelemben is eggyé lett a két tábor. A meccs bevétele azé a Lengyel Krisztiáné lett, aki életében először volt futballmérkőzésen a rossz emlékű november elsejei napon, és aki a legsúlyosabb sérüléseket szenvedte el a stadionban. A nyakán-fején fémmerevítőt viselő fiatalember orvosai engedélyével szintén elutazott Budapestre, ő végezte el a kezdőrúgást, a nézők vastapsának kíséretében.