Még két hét: hajrájához ért a jogállamiságról szóló politikai küzdelem

A Demokrata november 23-i számában megjelent írás.

Idehaza most minden szem Brüsszelre szegeződik, ugyanis az elkövetkező két hétben fog eldőlni, hogy az Európai Unió odaadja-e hazánknak azokat a pénzeket, amelyek szerződés szerint megilletik, vagy pedig újabb akadályokat gördít az útjukba. A nemzeti érzelműek már régóta bizakodnak a megegyezésben, amiért Magyarország mindent meg is tett az elmúlt hónapokban.

Ma már a globális baloldal képviselői is egyre inkább a megállapodást sejtető kijelentéseket tesznek – nagy bánatukra. Tehetetlen dühükben a Von der Leyen vezette Európai Bizottságot támadják. De hogyan jutott idáig a helyzet, és mi várható az előttünk álló napokban?

A vita okai

Az Európai Unió már régóta ellenségesen viszonyul hazánkhoz, különösen a magyar érdeket előtérbe helyező kormányzati politika miatt, amely a 2015-ös migránsválság és az idén kezdődött ukrajnai háború nyomán kivetett szankciók miatt vált kiemelkedően erőssé. Különösen sokat tett a viszály szításáért a migráció- és szankciópárti Európai Parlament, amely – mondjuk ki – gyűlölettel, kettős mércét alkalmazva támadja folyamatosan hazánkat. A sor a 2018-as hírhedt Sargentini-jelentéssel kezdődött, amelyről utólag már kimondhatjuk, hogy egy hazánk elleni politikai hadüzenettel ért fel. A 7-es cikkely szerinti eljárásban még a többi uniós szervet is megfenyegették eljárásokkal, majd sor került idén a Delbos-Cor­field-jelentés elfogadására, ahol szokás szerint igaztalan vádak alapján vitatták el a magyar választópolgárok demokratikus döntését. Most pedig a nekünk járó uniós pénzek kapcsán próbálnak meg nyomást gyakorolni nemcsak hazánkra, de a bizottságra és a tanácsra is.

Ellenséges fogadtatásra talált a progresszívok által homofóbnak bélyegzett magyar gyermekvédelmi törvény is az Európai Parlamentben. De az is ellenkezést váltott ki az EP baloldali többségéből, hogy a magyar kormány a globális érdekek helyett az ország és polgárai érdekét helyezte előtérbe a háború és az elhibázott szankciós politika idején, és szilárdan elköteleződött a mielőbbi béke mellett. Hazánk ugyanakkor az EP-vel ellentétben egyszer sem próbálta megbontani az európai egységet, de minden esetben, amikor „vörös vonalat” értek el a szankciós javaslatok – így például a hazai energiaellátást veszélyeztették volna –, keményen fellépett a magyar érdekek védelmében.

Szemben azonban az Európai Parlament határozatba foglalt hazugságaival, hazánkban szabadon működik az ellenzéki média, míg Németországban egy nem megfelelő Facebook-komment miatt könnyen bajba kerülhet bárki, Máltán és Szlovákiában pedig újságírókat gyilkoltak meg a munkájuk miatt. Idehaza szabadon lehet tüntetni, míg Hollandiában a rend­őrök éleslőszerrel lőttek a megélhetésük ellehetetlenítése miatt tüntető gazdákra, Spanyolországban katalán ellenzéki politikusokat börtönöztek be. Mindezek ellenére ma Magyarország van Brüsszel állandó célkeresztjében. Sőt, az említett országok most fogadkoznak, hogy keményen a magyar kormány körmére néznek. A Soros-szervezetek által összeállított „jogállamisági indexekre” hivatkoznak, amelyek komolytalanságát jól mutatja, hogy Magyarország ma már rosszabb pontszámokat kap, mint számos harmadik világbeli diktatúra.

Hazánk a megoldásban érdekelt

Magyarország mindezek ellenére nyitott maradt a megoldásra, és úgy tűnik, az Európai Bizottsággal sikerül is megállapodni: az általuk kifogásoltak alapján 17 pontban tett vállalást a kormány. Magyarország maradéktalanul elvégezte a házi feladatát: megkezdte működését a korrupció elleni harcban az Integritás Hatóság, korrupcióellenes munkacsoport jött létre, valamint számos egyéb, technikai jellegű jogszabályi módosítás is történt.

Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek Magyarország olyan eltökélt kritikusai számára, mint Daniel Freund német zöldpárti európai parlamenti képviselő, aki szerint ezek a vállalások hatásosak lehetnek ugyan a korrupcióval szemben, de a jogállamiság helyzetébe nem hoznak érdemi változást. Kifakadása felér egy vallomással: a jogállamisági eljárást hivatalosan az uniós pénzek védelmében, a korrupció tagállami visszaszorítása érdekében alkották meg, nem pedig olyan politikai fegyverként, mint amit Freund szeretne. Hasonlóan önlebuktató módon nyilatkozott idehaza Fekete-Győr András momentumos politikus, aki szerint a pénzek már megérkeztek volna, ha a baloldali összefogás pártjai nyerik a választást áprilisban.

Guy Verhofstadt liberális európai parlamenti képviselő már egyenesen odáig ment, hogy azt nyilatkozta, Magyarországnak távoznia kellene az Európai Unióból, helyette pedig Ukrajnát kéne felvenni a tagok közé. Ez is igen őszinte megnyilatkozás, jól bemutatja, hogy neki és politikai szövetségeseinek célja Magyarország teljes ellehetetlenítése. Bizonyos liberális lapok további engedményeket várnak kicsikarni az országból: azt szeretnék, hogy a gyermekvédelmi törvény kapcsán is álljon elő követelésekkel az EU hazánkkal szemben. Hogy miként kapcsolódik ez az ügy az uniós pénzek biztonságához idehaza? Elég fogós kérdés.

A megállapodás meg fog születni

Míg korábban csak a magyar nemzeti oldal bízott benne, hogy a megállapodás megszületik majd az EU-val, ma már a szankciópárti baloldal egyre több tagja is kénytelen ezt felismerni. Daniel Freund például csalódottságának adott hangot, amiért a megállapodás valószínűleg létrejön: véleménye szerint ha a bizottság nem is vonja vissza javaslatait, valószínűtlen, hogy a tanácsban sikerül a pénzek elvételéhez szükséges minősített többséget elérni. Elkeseredettségében az Európai Bizottságot támadja, bizalmatlansági indítvánnyal fenyeget, ha a jogállamisági eljárás javaslatát visszavonják.

A kompromisszum megszületése szempontjából a következő két hét kulcsfontosságú lesz. Kérdőjelek ugyanakkor továbbra is maradnak: komoly aggodalomra ad okot – és a bizottság szavahihetőségét nagy mértékben erodálja –, hogy Lengyelország nem kapta meg a pénzeket a helyreállítási terv elfogadása ellenére sem. Lényeges különbség azonban a lengyel és magyar ügy között – mint arra már többen rámutattak –, hogy a lengyeleknél elmaradt az a technikai finomhangolás, a vállalások aprólékos átültetése, amire nálunk már sor került.

A szankciópárti baloldal őrjöngését egyrészt mindenképp jó előjelnek lehet venni, hiszen az a megállapodás miatti tehetetlenségükből fakad. Másrészt viselkedésük meglehetősen felelőtlen is, hiszen az általuk uralt Európai Parlament a legrosszabb időpontot választotta arra, hogy feszültséget szítson, és megtegye azt, amivel hazánkat vádolják: megbontsa az európai egységet.

Éket verni az európai uniós intézmények és a tagállamok közé, megosztani az uniót egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor épphogy véget ért egy világjárvány, a szomszédos Ukrajnában háború dúl és az elhibázott szankciós politika miatt sosem látott energia- és szociális válságra lehet számítani Európában, több mint bűn: hiba.

Nekünk azonban van okunk a bizakodásra. Reményeink szerint hamarosan megszületik a megállapodás a magyar kormány és az Európai Bizottság között, és megkapjuk a nekünk járó uniós forrásokat. Ez pedig lehetőséget biztosít majd a családtámogatási rendszer megerősítésére, a rezsicsökkentés folytatására, az egészségügyi és oktatási bérrendezésére. A tanulság pedig az lesz, hogy a nemzeti érdekekért mindig, minden körülmények között megéri kiállni! Úgy, ahogyan azt a magyar kormány teszi!