Foci

Ez most ilyen november és december, most pár hétig foci van, futball-világbajnokság. Egyelőre napi négy mérkőzés, később majd kevesebb, de annál nagyobb lesz a tét, ahogy haladunk előre a döntő felé. Természetesen vannak, akiket ez az egész hidegen hagy, nem is igazán értik, mit lehet azon lelkesedni, hogy huszonkét ember másfél órán keresztül kergeti a labdát, aztán vagy berúgják a kapuba, vagy nem.

Mi azonban, akik szeretjük a focit, nézzük, ha csak lehet. Ennyit persze nem lehet, időnként dolgozni is kell, meg gyereket nevelni, meg házimunkát végezni, bár olyankor a háttérben azért szólhat a tévé, és ha nagyon kiabál a riporter, oda lehet szaladni, hogy legalább az ismétlésben meg lehessen nézni az izgalmas jeleneteket.

Mi ebben az egészben a jó? Sokan megírták és elmondták már, sokan megteszik majd ezután is, hogy egy kicsit az egész életünket játsszák el a mindenféle nemzetiségű és bőrszínű fiúk (vagy más versenyeken lányok), nemes küzdelem, tragédia és vígjáték zajlik a pályán, művészek és robotosok, önzők és önzetlenek, csalók és hősök szaladgálnak a zöld füvön, éppen úgy, ahogy a mi életünk terein. Mi, nézők pedig csapatot választhatunk magunknak, és átéljük az illúziót, hogy velünk történik mindez.

Azt nem lehet mondani, hogy mindig az igazság győz, de hát így van ez a mi életünkkel is. Néha a gyengébb diadalmaskodik és a jobb elbukik, a szerencse olykor a szürke iparosoknak kedvez, miközben a brillírozók belehalnak a szépségbe. A végén többnyire mégis a legjobb csapatok közül kerül ki a győztes. Igazán csak egyvalami miatt marad hiányérzetünk nekünk, magyaroknak, hogy a mieink nincsenek ott, most nem tudunk általuk szurkolni magunknak, győzelemben és vereségben átélni az összetartozás élményét.

Nem baj, dicső múlttal a hátunk mögött újra van már magyar foci, és legközelebb, 2026-ban a mi fiaink is ott lesznek. Mi is ott leszünk.