Együtt

A világról és különösen a társadalom jelenségeiről néha hitelesebben szólnak az érzéseink, mint az eszünk. Olykor előfordul, hogy nem értjük, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak, az érzéseink mégis eligazítanak, hogy mi történt valójában, és mi rá a helyes válasz.

2002. április 21-én és a következő napokban, hetekben éppen ez történt Magyarországon. Az ország lakosságának nagyobbik fele nem értette, hogy a választások előtt még stabilan vezető Fidesz–MDF-pártszövetség hogyan veszíthette el a választásokat, de ugyanez a nagyobbik fél érezte azt is, hogy valami nincs rendben, az eredmények tudomásulvételén túl valami másra is szükség van, hogy végül a valódi többség akarata érvényesülhessen.

Mielőtt erre a valami másra térnénk, húsz év távlatából érdemes immár a logika módszereivel is áttekinteni az akkori kampány körülményeit. A Tárki az érvényes jogszabályoknak megfelelően a választás napjához lehető legközelebb, nyolc nappal korábban készített nagy mintás, 15 ezer főt megkérdező közvélemény-kutatást és ez alapján prognózist a várható eredményről. Eszerint a Fidesz 8 százalékos vezetés birtokában biztos győztesnek ígérkezett. A közvélemény-kutatók tévedtek, pedig az előrejelzés a két nagy párt kivételével pontosnak mutatkozott. Íme az adatok, elöl a Tárki prognózisa, mögötte a tényleges eredmények: Fidesz–MDF 45,8–41,1; MSZP 37,8–42,1; SZDSZ 5,9–5,6; MIÉP 3,7–4,4; Centrum Párt 3,7–3,6; Munkáspárt 1,8–2,2; Kisgazdapárt 1,0–0,7.

A Tárki vezetői, Kolosi Tamás és Tóth István György még abban az évben részletes tanulmányban elemezték annak a hátterét, hogy miért éppen a két legnagyobb párt esetében lőttek mellé. Összegzésük szerint „tévedésünk lényegét az adta, hogy a számítottnál mintegy félmillióval többen mentek el szavazni, és az ő többségük, valamint annak a szintén több mint félmillió embernek a többsége, akikről sejtettük, hogy elmennek, de nem ismertük a pártpreferenciáikat, az MSZP listájára (és egyéni jelöltjére) szavazott”.

Azóta még többet tudunk. Az a félmillió „többletszavazó” nem magától ment voksolni, és a bizonytalanok sem véletlenszerűen döntöttek a baloldal javára. Ismert bolsevik fogás megvádolni az ellenfelet azzal, amit maguk csinálnak – nos, a baloldal által utóbb Kubatov-listának elnevezett módszert, a potenciális szavazók listába gyűjtését és a választás napján való mozgósításukat a 2002-es kampányban először, akkor egyedüliként az MSZP alkalmazta, feltehetően Ron Werber kampánytanácsadó javaslatára.

A mozgósítás tehát az utolsó napon megfordította a választás eredményét – de nem fordította meg az embereknek azt az érzését, hogy valami nem stimmel, valakik eltérítették a népakaratot. Valószínűleg ez a legtöbbünk számára megfogalmazatlan, lappangó érzés volt az, ami miatt egy fél ország reagált azonnal Orbán Viktor május 7-i felhívására.

Orbán akkor a Dísz téri beszédében így fogalmazott: „Most egy új feladat áll előttünk. Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség. Most arra van szükség, hogy százszámra alakuljanak polgári körök és társaságok. Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni. Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.”

A választási vereségeket gyakran közöny vagy éppen egymás ellen fordulás követi. A polgári erők 2002-es veresége után nem ez következett, inkább valamiféle tettrekészség keresett magának kifejeződési lehetőséget. Orbán Viktor a kellő pillanatban megtalálta az egyetlen megfelelő választ a különös vereségre. A jobboldali érzelmű emberek hetek, olykor napok alatt megteremtették azokat a közösségeket, amelyekben megkezdődhetett a lelkek újjáépítése.

A polgári körök előzményeként, mintaadójaként sokan emlegetik Berlusconi Forza Italia mozgalmát, a párhuzam azonban aligha állja ki az összehasonlítás próbáját. A Forza Italia pártként jött létre, azóta is pártként működik, még ha a tagoknál tágabb körben toborozza is aktivistáit. A polgári körök hálózata abban a formájában, ahogy megvalósult, bátran nevezhető magyar innovációnak, egy feltámadt hatalmas társadalmi igényre adott egyedülálló válasznak.

Szinte hihetetlen, milyen lendülettel kezdődött meg a szervezés. Az akkor még MDF-es Hende Csaba által vezetett szervezői csoport koordinálásával még abban az évben több mint tizenegyezer kör alakult, a nemzeti elkötelezettségű emberek egymásra találásának mind egy-egy önálló életet élő agórája. És éppen ez az önálló lét volt az egyik kulcsa a sikernek. Ez a rendszer nem fölülről szerveződött, de igazából alulról sem, hanem egymás mellett, egymásról tudva, de saját programjaikat szervezve működött valamennyi.

Fölgyorsult világunkban a körök alapítása óta eltelt húsz év már történelemnek tűnik, még a korszakait is ismerjük. A kezdeti hatalmas lelkesedés éveit, aztán az elfáradás idejét, a 2006-ban ismét elveszített választást követő elkedvetlenedés hónapjait, amelyeket ugyanannak az évnek a forró ősze követett. Tudjuk azt is, hogy a 2010-es sorsdöntő győzelemben meghatározó szerepük volt az újra magukra találó polgári köröknek. Az tehát nyolc év alatt egyértelművé vált, hogy ellenzékben milyen fontos szerepet töltenek be, de azt nem lehetett előre látni, hogy megtalálják a helyüket akkor is, ha az általuk támogatott pártok kormányzati pozícióba kerülnek. Az elmúlt tizenkét év azonban azt bizonyította, hogy a mozgalom továbbra is aktív és életerős.

Óriási változások zajlanak a világban, alapvető hatalmi, gazdasági és eszmei átrendeződés közepén vagyunk, és ebben a helyzetben rendkívüli jelentősége van annak, hogy a hasonlóan gondolkodó polgárok megtalálják a kapcsolatot egymással, kicserélhessék a gondolataikat és közös cselekvésre találjanak módot. A polgári körök hálózata ideális színtere mindennek továbbra is.

A Polgári körök 20 összeállítás további cikkei ide kattintva olvashatók.