gróf Nádasdy Borbála

Édesapja gróf Nádasdy Pál, a hazának országbírókat, hadvezéreket, mecénásokat adó Nádasdy család leszármazottja, édesanyja Augner Antónia, polgári családból származó táncosnő. Kalandos élete során volt Bécsben ünnepelt filmszínésznő, Franciaországban kasszásnő és hullamosó.

– Hogyan fogadták a Nádasdy családban, hogy édesapja Augner Antónia polgári családból származó táncosnővel esett szerelembe?

– Nehezen. Tudni kell, hogy édesanyám a Szent Pál mozgásművészeti iskolába járt, fellépett a Nemzeti Színházban is, apámmal viszont a Moulin Rouge-ban ismerkedtek meg, mert ott is táncolt. Nagyon nagy szerelem volt az övék, ám a kapcsolatot mind a két család ellenezte. De a szüleim annak ellenére is kitartottak egymás mellett, hogy apai nagymamám azt mondta: ha összeházasodnak, nincs örökség. Megvárták, míg apám betöltötte a 24. életévét, abban az időben akkortól számított nagykorúnak egy férfi, és minden tiltás ellenére összekötötték az életüket. Édesanyám természetesen elhagyta a táncosnői pályát, és Nádasdy család lepsényi kúriájában találtak otthonra. Mindez 1934-ben történt, egy évre rá megszületett a nővérem, majd négy évvel később én is. Nagyszerű körülményeket teremtettek Lepsényben, a kúria igazi, mintaszerű otthon volt, s földbirtokosként a gazdasággal, lovakkal foglalkoztak. Nagyon szerették azt a helyet, és nagyon szerették a hazájukat. Édesapám családjának lánytagjai közül például többen is kimentek külföldre nyelvet tanulni, de apám és három fiútestvére még utazgatni sem utazgatott. Mesélték, hogy édesanyám a testvérével egyszer elment a salzburgi művészeti fesztiválra, de apám még oda sem tartott vele, ő legfeljebb Pestig utazott, ha valamit vásárolni kellett, vagy színházba mentek.

– Aztán jött a II. világháború…

– Édesapám a III. Huszárezredben szolgált. A testvére, Nádasdy Ferenc hősi halált halt, apám túlélte a harcokat, de a háború után, már civilként elfogták és malenkij robotra hurcolták. Megjárta Szibériát. Mi édesanyámmal és testvéremmel ekkor az alsóperei vadászházba költöztünk. Apám 1949-ben, 38 évesen térhetett haza, rettenetes állapotban volt, s természetesen ő is odaköltözött hozzánk. Szerényebb körülmények között éltünk, mint a háború előtt, de legalább együtt voltunk, és a házra sem lehetett panaszunk, sőt volt egy kis veteményeskertünk is. Igaz, nem sokáig. Korábban ugyanis volt a terület alatt egy bauxitbánya, amit még a nagyapám idején zártak be, mert elfogyott a kitermelhető bauxit. Apám hazatérése után azonban néhány hónappal odatelepült egy szovjet–magyar vállalat, iparosították a területet, mondván, van ott még mit bányászni, így nekünk Balatonalmádiba kellett költöznünk, oda is kerültem iskolába, a szüleim pedig kaptak munkát a környéken. Apám a vöröskő-bányában dolgozott, anyám pedig a MÁV-laktanya takarítónője lett, aztán egy cukrászdában felszolgáló. X-esek, osztályidegenek voltunk, úgyhogy ennél többre nem is számíthattunk.

– Önt mennyire hurcolták meg a származása miatt?

– A társaim nem különösebben foglalkoztak ezzel, „felülről”, a felnőttek részéről azért jött néha bántás. Tizennégy éves koromban befejeztem az iskolát, előbb Veszprémben dolgoztam egy rövid ideig, majd a fővárosba kerültem. Édesanyám régről ismerte Honthy Hannát, őt kereste meg, aki elintézte nekem a pesti letelepedési engedélyt, és munkát is adott, az esztrádműsorokra, vidéki turnékra kellett elkísérnem. Az öltöztetőnője voltam. Nagyon nehéz természet volt, gyakran kiabált is velem, de sokat tanultam tőle.

– Hogyan élték meg az ’56-os forradalmat?

– Reménykedtünk, aztán csalódtunk. A szüleim itthon maradtak, abban bíztak, hogy egyszer majd csak megváltozik a rendszer. Mi viszont a nővéremmel elmentünk, tulajdonképpen elküldtek minket, azzal biztattak, hogy majd megbuknak a kommunisták és hazatérhetünk. A nővérem Kanadában kötött ki, én 17 évesen Ausztriába szöktem. 1957-et írtunk akkor. Először egy menekülttáborban laktam, majd a szerencsémnek köszönhetően egy csapásra megváltozott az életem. A Mariahilfer Strassén sétálva ugyanis megláttam egy feliratot: egy menekült magyar művészeket segítő társaság táblája volt. Felmentem, becsöngettem, és az a Kőváry György nyitott ajtót, aki annak idején Honthy Hannát konferálta a vidéki előadásokon, és ezért jól ismertem. Ő elvitt a Cosmopol-Filmhez, és felgyorsultak az események. Először statisztáltam, aztán rájöttek, hogy több van bennem, szereztek nekem útlevelet, így alig három hónappal azután, hogy február 11-én átszöktem a határon, Berlinben megkaptam a Meine schöne Mama című film főszerepét, Barbara von Nady néven. Mindezt úgy, hogy amikor kimentem, tulajdonképpen nem is beszéltem németül. Ám két év után otthagytam csapotpapot, véget vetettem a karrieremnek…

– Miért?

– Először nagyon élveztem a helyzetet, hiszen gyermekkoromtól kezdve színésznő akartam lenne. És engem is szerettek: könnyen el lehetett adni az akcentussal beszélő, forradalom után menekült Paprikamädchent, sokat fotóztak, nyilatkozatokat kértek. Ami a legrosszabb volt, hogy magányosnak éreztem magam. Voltak barátaim, de hiányzott a családi környezet, hiányoztak a szüleim, hiányzott valaki, aki igazán közel áll hozzám. Meg aztán folyamatosan szerepet kellett játszanom. A magyarországi évek alatt megedződtem, érettebben gondolkodtam a korosztályomnál, ott viszont azt kérték, hogy egy kedves kis bakfis legyek. Megszabták, hogyan viselkedjek, de még azt is megtiltották például, hogy strandra menjek, mert akkor lesülök és kivörösödöm. Aztán szerepet kaptam egy Metro-Goldwyn-Mayer-filmben, az Utazásban, olyan híres színészek mellett, mint például Yul Brynner. És itt, a forgatáson találkoztam az első férjemmel, a fehérorosz származású Dimitrijjel, aki a film fényképésze volt. A magányos évek után tehát szerelmes lettem, végső soron miatta hagytam el Bécset, és vele tartottam Párizsba. Később bántott a lelkiismeret, amiért egyik napról a másikra szerződést bontottam a filmes céggel, de ott és akkor azt éreztem, hogy nekem ezért a férfiért mindent meg kell tennem. Ugyan csak két évig tartott a színészkedés, de nagyon szép emlékeket szereztem, játszhattam Yul Brynnerrel, aki később Oscar-díjat is kapott, megismerkedhettem Deborah Kerr-rel, és jó kapcsolatba kerültem Romy Schneiderrel is. Ő akkor volt a csúcson, és közelről láttam, hogy egy felkapott színész élete tulajdonképpen rabszolgasors.

– Párizsban nem jutott eszébe, hogy folytatja a karrierjét?

– Dehogynem, csak először meg kellett tanulnom franciául, majd nagyon hamar várandós lettem az első fiammal. Ám ezt akkor nem bántam, hiszen a fantasztikus Párizsban éltem, volt egy szép fiam, férjem, boldog voltam. Egy ideig. A férjem sokat volt távol, mert hol itt, hol ott dolgozott, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy megint magányos vagyok. Honvágyam volt és hiányoztak a szüleim, akiket fel sem tudtam hívni, a leveleket meg cenzúrázták Magyarországon. Különösen egyházi ünnepeken volt gyötrő a hiány. Aztán a nővérem odautazott hozzám Kanadából, és azt mondta, valahogy elintézzük, hogy kijöhessenek meglátogatni a szüleim. Ez végül 1964-ben, egyéves küzdelem után sikerült is, de nagy árat fizettek érte.

– Mi történt?

– A szüleim útlevelet, vízumot igényeltek, amit meg is kaptak, megvették a vonatjegyet, majd 24 órával az indulás előtt apámat behívták a Belügyminisztériumba és azt mondták neki, akkor mehetnek, ha lemondanak az állampolgárságról. Képzelheti, őt, aki akkor sem utazott külföldre, amikor még szabadon megtehette, választás elé állították: vagy nem látogathat meg minket, vagy eljöhet Párizsba, de akkor hazátlan lesz. Ő úgy döntött, jön. Végül egy kis párizsi kitérőt követően Németországban telepedtek le, Lindauban. Ott kaptak munkát, édesanyám balettiskolát létesített, édesapám pedig, mint a török vendégmunkások, egy gyárban dolgozott. Soha többé nem is tehette be a lábát Magyarországra, és őt ez borzasztóan bántotta. Nem az volt számára az igazi büntetés, hogy elvették a vagyonát, nem is az, hogy még ’56 után is rendszeresen elvitték a rendőrök, hanem ez, a hazátlanság. Azt hiszem, sokat elmond ezzel kapcsolatban az is, ami már Németországban történt vele és az édesanyjával. 1968-ban ugyanis behívták őket Münchenbe, és azt mondták nekik: van egy rendelet, miszerint mindenki, aki elvesztette a vagyonát a II. világháború után a „németek miatt”, kárpótlást kap, de ennek az a feltétele, hogy német származásúnak kell vallaniuk magukat. Erre egymásra nézett apám és Wenckheim vezetéknévvel született nagymamám, és apám azt mondta: ő magyar, Nádasdynak hívják, és még pénzért sem hajlandó németnek vallani magát. A gondtalan élet helyett nagymamám úgy halt meg, hogy menekültsegélyből tengette napjait, apám pedig gyárban dolgozott.

– Az ön élete hogyan alakult?

– A férjem elhagyott, elváltunk. Ott álltam egyedül, Párizsban, egy hétéves gyerekkel. A szüleim előtt titkoltam, mennyire rossz a helyzet, úgyhogy, bár szerették volna, nem költöztem Lindauba, maradtam a francia fővárosban. Először egy hotelban lettem éjjeliőr, aztán egy bárban kasszásnő, végül hullamosó lettem egy kórházban. Sokan nem értették, hogy miért vállaltam ilyen munkát, nekem viszont az számított, hogy jól fizetett, el tudtam tartani a fiamat, két hulla lemosásáért annyit kaptam, mint amennyit egy hónap alatt kerestem a bárban. Az életem akkor vett igazán kedvező fordulatot, amikor megismerkedtem a második férjemmel, aki francia és építész. Hozzámentem, elköltöztünk Párizsból és megszületett a második gyermekem is. A mai napig boldog vagyok velük. És visszatértem a művészetek felé is, lediplomáztam, balettpedagógus lettem, harminc évig tanítottam.

– Most, ötvenkét évvel emigrálása után is van még honvágya?

– Persze, különösen egyházi ünnepeken, szerencsére most már bármikor hazajöhetek, ha kedvem van, sok időt is töltünk Magyarországon. Amikor tizenhét-tizennyolc évesen, Bécsben rossz kedvem volt, mindig azt mondtam, hogy „haza akarok menni”. Magyarországra. Ezt akkor talán még megértette a környezetem, most már furcsán néznek rám, ha kitör belőlem, pedig még mostanában is előfordul, hogy ezt mondogatom. Lehet, hogy Párizs szebb, Franciaország gazdagabb, de a hazám szeretetét ez nem pótolja. Ötvenkét évvel azután, hogy Bécsbe szöktem, még mindig hiányoznak ezek a tájak, a szagok, a környezet. Múltkor Budapesten ültem egy barátunk kertjében egy fa alatt, és megint éreztem azt a magyar illatot, amit gyermekkoromban. Ha megkérdeznék, hogy ez milyen illat, nem tudnám megmondani. A földé, a fáé, a virágé… Olyan magyar.