„Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni – (…)” (Illés Gyula: Haza a magasban)

I .

…Még dörögtek itt-ott a fegyverek, a világ még lélegzetvisszafojtva figyelt, az újságok még címlapokon hozták az eseményeket, a híradók még tolongtak a friss hírekért, az anyaország még döbbenten és rajongva égett a segíteni akarástól, még mindenki azt hitte, forradalom söpri el éppen Kelet-Közép-Európa legbrutálisabb diktatúráját, még senki sem sejtette, hogy mindössze helyet cserél egymással a szekuritate első és második vonala, s az ilyesféle helycseréket illik némi véres színpadi előadással hitelesíteni – szóval még tapsoltunk a román „forradalomnak”, és hordtuk a gyógyszert, a ruhát és az élelmet, amikor néhányan már kamionba pakolták a tölgyfabútorokat, az épületfát, a legszebb szál hargitai fenyőket, mert az ilyesminek ára van, ára volt külhonban, s egy kis csetepaté miatt mégsem állhat meg az üzlet.

A nép még ítélt, itt-ott megfelelő helyekre, fák ágaira, lámpavasakra, kerítésrudakra került néhány szadista szekus, besúgó s minden ilyenféle állat, amikor már nagy-nagy vagyonok alapjait rakták le az ügyesebbek. Közöttük a székelyudvarhelyi szeszfőzdés.

Aztán akkora vagyona lett neki, hogy a minap vásárolt magának terepjárót, Hammert, a legdrágábbat, ilyet az amerikai hadsereg használ a sivatagi háborúkban.A székelyudvarhelyi szeszfőzdés kettőt vett mindjárt…

Igaza van, hát sose lehet tudni, ugye…

Aztán jött a szeszfőzdés, felkapcsolta a terepjáró tetején az összes lámpát, és végighúzott a székely anyaváros főutcáján, a Kossuth utcán, mint egy ufó.

Másnap meg eljött hozzá a Központi Gárda (Garda Centrala), és pajtáskodva közölték vele, hogy tartozik néhány százmilliárd lejnyi adóval. No persze, odaát Bizáncban az ilyesmit is el lehet intézni, de azért bajban van a székelyudvarhelyi szeszfőzdés, hogy maradjunk egy pillanatig a szikár tényeknél…

* * *

…Hát így járt az Idő is.

Fölgazdagodott, kivagyi lett, megvásárolta magának majd az összes embert, csillogó-villogó fényeket szerelt a lelkükre, Barbie babákat ültetett a szemükbe, hamburgert rakott a szájukba, egy csomó tucat egészen hülye vágyat a fejükbe, aztán a nyakukra ült, és keresztülszáguldott az egész atlanti civilizáción.

És most eljött az Időhöz a legnagyobb úr, a Korszellem, és összepofozta őkegyelmét.

És úgy jár-kel közöttünk Idő úr azóta, hogy a kutya nem veszi észre… Idő Úr, a legalávalóbb írástudó, Idő Úr, a legaljasabb áruló…

* * *

„És valóban, több mint 2000 esztendő óta egészen a legutóbbi időkig egy hosszú és szakadatlan processziót látok vonulni a történelmen át: bölcselők, papok, íróemberek, művészek, tudósok végeláthatatlan menetét, melynek vonulása határozott ellenállás a sokaság realizmusával szemben. (…) Annak ellenére, hogy az egyéni önzéseken uralkodó modern államot ők alapították meg, ezeknek az írástudóknak tevékenysége mindenekelőtt elméleti maradt: semmiképpen nem akadályozták a világiakat abban, hogy gyűlölködéseik és öldökléseik zajával töltsék el az egész történelmet, de megakadályozták őket abban, hogy mindez vallásukká legyen, hogy magukat e működésükben nagynak képzeljék. Hála az írástudóknak, elmondhatjuk, hogy cselekedni az emberiség 2000 évig a rosszat cselekedte ugyan, de méltányolni a jót méltányolta. Ez az ellentmondás volt az emberi nem becsülete, s egyúttal az a rés, amelyen a civilizáció beszivároghatott.” (Julien Benda: Az írástudók árulása; Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1997) Betömte ezt a rést az írástudók árulása, Idő úr és a Korszellem.

Velünk tömik be, emberekkel…

II.

(…)

„Mi gondom! – áll az én hazám már,

védőbben minden magasságnál.” (Illyés Gyula: Id. mű)

Mert bizony, föl lehet pofozni azért a Korszellemet is olykor…

* * *

Elballag egy szekér az éjszakában, odafönt a Varságban.

Mert dolga van a bakon ülőnek. No, nem nagy, nem valami világrengető, nem is fontos, éppen csak annyi, hogy életben kell maradni…

Egy bukovinai öreg székely azt mondja az álmos, dióillatú délutánban, valahol a nyárutón: „Tudod fiam, mi rájöttünk, hogy az élet szebb velünk, mint nélkülünk…”

Mózsi bátyám egy szép napon kettéfűrészeli Parajdon a fiától kapott tűzpiros Honda CRX-et…

* * *

…Régóta nála volt már.

Csaba évekkel ezelőtt hagyta otthon, mert öreg autó volt, drágább lett volna javíttatni, mint kidobni.

És azért még működött. Mózsi bátyám kicsit bütykölt rajta hátul a kertben, leszedte a tetejét, hogy beleférjen a kasza, a kapa, aztán tűzpiros cabrio Honda CRX-szel ment ki a földekre elvégezni a munkákat. Szaladt a piros csoda, odakünt a Parajd környéki dűlőkben, zötykölt benne kasza, kapa, elcsodálkoztak még a szarkák is odafönt a Kalondás-tetőn, és híre ment Mózsi bátyámnak az egész környéken…

De mert minden elromlik egyszer végérvényesen, hát a piros csoda is megadta magát egy napon.

És mert vannak helyek, ahol semmi sem romolhat el végérvényesen, hát Mózsi bátyám kettéfűrészelte Parajdon a fiától kapott tűzpiros Honda CRX-et…

– Átalakítom, lefestem feketére, s halottaskocsit csinálok belőle. Elkél már végre, kifulladunk, mire kihordjuk magunkat lassan a temetőbe. No, még egy szikrát ebből a szilvából…

– Nem kérünk többet, Mózsi bácsi…

– Ugyan, no, hisz ennyit még egérméregből is bé lehet venni, a patikus is mondta…

* * *

Hát így…

Föl lehet még pofozni azért a Korszellemet. Szerencsére.

Nem tudott még minden rést betömni az írástudók árulása.

Szivárog itt-ott a Kárpát-medence is… A régi Haza… Az öreg Haza… A Haza a magasban…

S a réseken beszivárog az időtlenség.

Nem a sorstalanság – az időtlenség… A mi legdrágább kincsünk.

* * *

…Ahogy elterül az ősz odafönt a Kalondás- meg a Tolvajos-tetőn – az az időtlenség.

A Vasszékely Udvarhely főterén, a Vasszékely tekintete, az az időtlenség. Ha Atyhán megkondul a harang, az az időtlenség. Amikor Székelyszentmiklóson lehullik egy elfeketedett, szétnyílott héjú dió a vén fáról, az az időtlenség.

Dióhullás, levélhullás, öregek halála…

Régi-régi öregek halála.

Régi-régi öregjeink – az emberi nem becsülete. Ôk a rés, amin az időtlenség beszivároghat az életünkbe.

Nem a sorstalanság. Az időtlenség…

III .

(…)

„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,

köréd varázskör teremtődik.” (Illyés Gyula: Id. mű)

Jó.

Szívesen.

* * *

„…ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán”… (Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

* * *

Ezt?

Talán mégsem ezt.

Nem merem azt mondani, hogy tévedtél, Sándor, de félek, minden rossz a felvilágosodással kezdődött.

* * *

„Papok és tudósok az elmúlt hosszú évszázadok alatt egyformán felháborodtak volna a gondolatra, hogy valamely földi közösség érdeke előbbrevaló lenne előttük Istennél, erkölcsnél vagy igazságnál, s még pláne, hogy Isten igéjét vagy a tudomány törvényeit nemzetük vagy kasztjuk érdekei szerint formálnák. Azt hirdetni, hogy ezek az érdekek fölötte állanak a morálnak és igazságnak: nyilvánvaló képtelenség lett volna. A hitetlen materialista szemében éppúgy, mint a földöntúli Isten papja előtt, az Igazság független volt az emberi harcoktól; s az igazi írástudó gyakran halt inkább vértanúhalált, hogysem azt világi tekinteteknek rendelje alá.” (Az írástudók árulása – Babits Mihály tanulmánya, előszó Julien Benda azonos című művéhez)

* * *

Ezt a Poeta Doctus írta, s akkor írta, amikor még – legalábbis a mából nézve! – kifejezetten élhető volt az élet, Sándor.

Mert ma, Sándor, azt hirdetik, hogy az egyén érdeke felette áll a Mindenségnek.

S könnyű ezt hirdetni, Sándor, mert az egyénnek annyi érdeke, szándéka, öröme maradt, hogy zabáljon s ürítsen, mint egy boldog barom. A Mindenségből pedig egy bűzös, mocsaras kis világmédia-birodalom lett, Sándor, amelyben minden zabáló-ürítő boldog barom Istennek képzelheti magát…

Múlttalanság, amnézia, púpos, torz jelenidejűség.

Ez most a világ.

Ha feltámadnál, Sándor, eltemetnéd rögtön a nótát, és káromkodnál, vagy fütyörésznél…*

IV.

„Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,

nem ölhet, mi csak ölne minket,

mormolj magadra varázsinget,

kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.” (Illyés Gyula: Id. mű)

Jó.

Szívesen.

* * *

„Mert mi a magyar most? Rút Sybarita váz, letépte fényes nemzeti bélyegét”… (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz II.)

* * *

Talán ezt…

Mert bizony-bizony nekünk az elmúlt évtizedekben csak igazságtalanság jutott, nekünk az elmúlt évtizedekben kommunistából is csak a legalja jutott.

A mély, meggyőződéses hazaárulók.

Körülöttünk csupa-csupa nacionalista gyilkos – nálunk csupa-csupa hazaáruló gyilkos.

A „legvidámabb barakkban” eltépették velünk a saját gyökereinket. Sörért, virsliért, nadrágszíjparcelláért megtagadtuk a múltunkat, elfelejtettük a régi Hazát, kitagadtuk a véreinket.

Nekünk mindig volt valami „magasabb érdek”, mint a nemzeti érdek. Kádár János, hazaáruló gyilkos 1969-ben kiment Erdélyországba, és a XX. század egyik legaljasabb beszédét elmondva Marosvásárhely főterén, önként lemondott a két és fél millió erdélyi magyarról.

Pedig még csak meg sem parancsolták neki Moszkvában.

Csak mert ez a grízestészta lelkű fiumei (Istenem! Fiuméban a mai napig lehet magyar feliratú csatornafedőt látni!) hazátlan mélyproli azt gondolta, ezt kell tennie.

– Jaj, de rémes lenne, ha most hirtelen visszakapnánk Erdélyt! Mit kezdenénk azzal a sok nyomorgó cigánnyal! Tönkremenne bele az ország! – így szólt negyven éven át a suttogó propaganda. Ezt mondogatták a mackónadrágba bújt, öntudatra ébredt lumpenprolik, s nagyot faltak kanállal a hideg lecsóból a betonsiló SZOT-üdülők hátsó udvarain.

„Az Orbán-kormánnyal az volt a baj, hogy túlszerette a határontúli magyarokat” – mondják ma az öntudatra ébredt lumpenprolik, és beleülnek a magas hivatalokba, immáron szabadon választva, demokratikusan.

S mindehhez ideológiát fabrikál Közép-Európa leghazátlanabb értelmisége, a magyarországi liberális értelmiség.

Mikor fogja megérteni egy Pulitzer-díjas magyarországi értelmiségi egy hertelendifalvi öreg bukovinai székely hitvallását, miszerint „az élet szebb velünk, mint nélkülünk”?

Soha…

V.

„…te mondd magadban, behúnyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.” (Illyés Gyula: Id. mű)

Magányos időutazók, garabonciások, Korszellempofozók, önsorsrontók járják a Kárpát-medencét. A régi Hazát.

Tágítják a szivárgó réseket, melyeken át a becsületünk, nemzeti önbecsülésünk és tartásunk még beszivároghat.

S tanítják, mit eltanultak a zsidóktól: „Mondd el fiaidnak!”

Tanítják, mert ez most a legfőbb parancs. Elmondani, hogy mi volt, s mi történt. S hogy emlékezni kell, s aki azt mondja: „Zárjuk már le végre a múltat” – az „sehonnai bitang ember”…

Tanítják, mit eltanultak a bölcs, szívós, soha meg nem törő zsidóktól, s tanítják, hogy a világon nemcsak egy emlékezésre méltó szenvedés volt, a világ tele volt és van soha el nem felejthető szenvedéssel.

Garabonciások járják a Kárpát-medencét, s összeszedegetik az időtlenség gyöngyszemeit. Összeszedegetik, elrejtik, hogy meglegyen mindaddig, ameddig sorstalanságra akarja ítélni véreiket a Korszellem, s hogy meglegyen majd, amikor kimúlik ez a korszellem.

Mert kimúlik, bizonyosan.

Mert az mégsem lehet, hogy 2000 esztendőnyi európai kultúrtörténetnek ennyi legyen a végső értelme; hogy zabáló-ürítő konzumidióták bámulják a big brothert, fincsi csipsszel körberakva. A globalizáció, a világmédia mindenhatósága, a tőkés világgazdaság megkérdőjelezhetetlensége – ami ma politikailag korrekt és megfellebbezhetetlen -, mindez nem lehet 2000 esztendő végső értelme.

Ha mégis, pusztulásra vagyunk ítélve – és meg is érdemeljük…

De miért kellene beletörődnünk?

Miért kellene némán tűrnünk?

Miért kellene elhinnünk?

Szivárognak a rések…

És át fognak szakadni egyszer…

* * *

„Így maradok meg hírvivőnek

őrzeni kincses temetőket.

Homlokon lőhetnek, ha tetszik,

Mi ott fészkel, égbe menekszik.” (Illyés Gyula: Id. mű)

* Utalás Ady Endre: A Hortobágy poétája című versére