Az aktuális értelmezés sohasem univerzális. Már a XX. és XXI. század polgára is mást jelent, nem szólva a korábbi korokról: az előbbi nekünk kiemelkedően Hamvas Bélát jelenti, és érzékelhetően Wass Albertet vagy Márai Sándort; a pszichésen fokozatosan megvakuló és megsüketülő, magába zuhanó, magányos embert, aki ugyan mindent elveszít, de egy dolgot mégis képes megőrizni létezése utolsó pillanatáig, emberi léptékeit. A polgár mementója ő, de már alig tekinthető cselekvő lénynek, miáltal a polgári létezés legfőbb értékéről mond le éppen, s ezért félrevezető volna az újjászülető fogalom tartalmát belőle fölépíteni.

A XXI. század polgára merőben más. Nem kivonuló, nem magányos, nem aszkétikus, nem menekülő, hanem éppen ellenkezőleg, hódító, feltűnően szolidáris, sőt összefogó és életélvező, de nem a proli habzsoló módján, ahogy felzabál mindent, amit eléje löknek, s nem is az elit sunyi élvetegségével, ahogy magas kerítések mögött bizalmas körben élvezi a legdrágább élvezeteket, miközben kifelé gyáva nyárspolgárnak mutatja magát – nem minden alap nélkül. Nos, a polgár nem ilyen. Ő nyíltan mer és tud örülni az életnek, és elsősorban is – ez lesz a legnagyobb forradalma a születő XXI. századnak – önmagának.

A harmadik évezred polgára harcban születik meg, és ma még nem tudni, hogy a születést a gyors pusztulás követi-e vagy a győzelem és a felívelés. A proletár soha nem volt olyan erős, mint ma, és az áruló elit soha nem érezte olyan közel magát a teljhatalomhoz, mint ma, ezért soha nem érzett olyan engesztelhetetlen gyűlöletet a mindent kibíró és mindent túlélő polgári éthosz ellen, mint ma. Ez a harc lesz a végső, dadogta a proletár gyűlölködve nemrég, mert pontosan tudta és érezte, hogy valóban a végső harc jött el: bár ő azt hitte, hamarabb és diadalmasabban ér véget, ám csalódnia kellett – és csalódásai egyre szaporodnak, mert minél többször támad, annál többször veszít, minél erősebbnek hiszi magát, valójában annál gyengébb, minél többször ünnepli magát győztesként, utóbb annál többször derül ki, hogy veszített. Amerikára gondolunk.

A polgár eközben látszólag szinte semmit sem tesz, valójában azonban lázasan és hatékonyan cselekszik: hagyja magán átáramolni az életet, az éltető gondolatokat, miáltal ő maga is megtölti élettel és gondolattal a világot. Az antik világ polgárára kell ezért gondolnunk, ha a ma és a holnap autentikus polgárát kívánjuk magunk elé idézni, avagy arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi magunk mennyire felelünk meg ennek. Gilgames példáját kell felidéznünk, az aranykor antik hőséét, aki ellen a féltékeny istenek egy szörnyeteget küldtek, az emberi szépséget megvető, rút és beteges Enkidut, valójában Gilgames tükörképét, az emberben mindig ott rejtőző szörnyet. És Gilgames valamikor az emberiség létezésének hajnalán, a múlt felfoghatatlan messzeségében tőlünk nem azt teszi, amit a mai kései csökött kor embere tenne, hogy elindul és elpusztítja ellenfelét, miáltal maga válik szörnyeteggé, hanem olyan bölcsességgel, amelyről a mai csekély ember szinte gondolkodni sem képes, magába fogadja, barátjává, testvérévé teszi egy hosszú, de eldöntetlen küzdelem után Enkidut.

A gonosz és féltékeny istenek megdöbbennek. Sem a szörny nem győzi le a szépséget, sem a szépség a szörnyet, hanem felismervén azt, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást, testvéri fogadalmat tesznek a kozmikus szeretet jegyében, melyről fogalmat sem tud alkotni e beteg, prehumusz civilizáció tömegembere, ki a szeretetet nyalókának képzeli, és nyalogatja émelyegve, váltogatván az ízeket a szintetikus ambróziától a szintetikus fekáliáig, mindhiába, az émelygés nem múlik el. Az isteni, örök szeretet olyan, mint az isteni örök fény. Minél tisztább, annál távolibb, s annál mélyre hatolóbb.

Bush nem lehetne Gilgames, és Huszein nem lehetne Enkidu… Mellesleg ez is torz, európai attitűd, mert arab szemmel a szerepek felcserélődnek, bizonyítván, hogy a jó és a rossz megítélése viszonylagos… Azért nem, mert most más a világ, az egyén számára tiltott gyümölcs lett a megértés, most a kirekesztés és a gyűlölet a törvény – idestova néhány ezer éve -, amely újabb és újabb kirekesztéseket és újabb gyűlöleteket gerjeszt – és ezt nevezik fejlődésnek.

A polgár tehát a békére készül, de harcolnia kell és harcolni is fog, ha csak ki nem irtja őt a rettegő proletár embertől emberig, ahogy megpróbálta ezt már a Szovjetunióban, Kambodzsában, ahol mellesleg keserűen kellett tapasztalnia, hogy a kísérlet kudarcot vallott, a polgár kiirthatatlan, mert nem faji alapon szerveződik és születik, hanem benne van minden emberben, a legsötétebb proletárban is ott szunnyad a polgár, s mitagadás, a legnemesebb polgárban is ott lapul az éhes proletár.

A polgár fegyvere a megértés, a megismerés és az elfogadás. Módszere az önbecsülés, a hasonlók szeretete. A polgár példaképet választ magának, szemben a proletárral, amelyik falkavezért. A példakép – az antik korokban a király – azt jeleníti meg, amit a polgár Istenről képzel. Egyfelől az egyén önfeláldozó hűségét és szeretetét, másfelől a kiszemelt kiválasztott ugyancsak önfeláldozó és rendíthetetlen felelősségét. Ne törődjetek ezért azzal, hogy mit vonít a csürhe, hogy a veszett média csaholó kutyái mit és miért vicsorognak rátok. Magatokra ügyeljetek és egymásra. Épüljetek föl és reménykedjetek, mert ez a harc valóban a végső lesz, és ebben a harcban egyszer és mindenkorra elbukik a proletár. Ti vagytok az új kor Gilgamesei.