Összetartozunk

Két kijelentés 2022-ből.

Az első:

„Az Euró­pai Unió felnőtt a feladathoz, és méltó választ adott az Ukrajna elleni orosz agresszióra. Putyin kudarcot fog vallani, Ukrajna pedig győz” – közölte Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szeptemberben, az Európai Parlamentben tartott évértékelő beszédében.

A második:

„Mi magyarpártiak vagyunk. Az orosz–ukrán háborúban is a magyarok oldalán állunk. Arra a kérdésre, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, az a válaszunk, hogy mi a történelem magyar oldalán állunk. Támogatjuk és segítjük Ukrajnát, érdekünk a szuverén Ukrajna fennmaradása, és érdekünk, hogy Oroszország ne jelentsen biztonsági fenyegetést Európára, de nem érdekünk, hogy feladjuk minden gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal. Ezekre a kérdésekre magyar szemüveggel nézünk, nem máséval” – mondta Orbán Viktor a Magyar Nemzetnek adott karácsonyi interjúban. Ugyanebben az interjúban a miniszterelnök ezt is mondta: „Ukrajna csak addig tud harcolni, amíg az Egyesült Államok támogatja pénzzel és fegyverrel. Ha az amerikaiak békét akarnak, akkor béke lesz.”

Az első kijelentés egy bolygóméretű, de legalábbis földrészeken átívelő hazugság. A valóság Von der Leyen asszony kijelentésével szemben ugyanis az, hogy az Európai Unió képtelen volt felnőni a feladathoz, és nem méltó, hanem ostoba és önpusztító választ adott az orosz katonai akciókra, valamint a valóság az, hogy jelen állás szerint ezt a háborút Putyin elnök nyeri meg, Ukrajna pedig veszít. Az Európai Unió a teljes átéléssel füllentő szőke nő szavaival ellentétben egy olyan bokszolóra hasonlít, aki a döntő mérkőzéstől félvén, egymaga lép be, de valahol másutt, biztonságos helyen egy ringbe, ahol addig csapkod kesztyűs kezeivel a levegőbe, amíg egy szerencsétlen mozdulattal mégis kiüti magát.

Ezzel szemben áll a magyar történelemben ritkán tapasztalt önállóság egy ilyen súlyos helyzetben. Két világháborúba sodródtunk bele kellő önerő híján úgy, hogy a vesztesek között is a legsúlyosabb csapás bennünket ért, amelyekért soha nem kaptunk elégtételt. Kétszer kellett belépnünk egy háborúba az aktuálisan legerősebb szövetséges oldalán, és mindkét alkalommal kiderült, hogy a legerősebbnél is van erősebb. És mi mindkét alkalommal könyörtelen büntetést kaptunk.

Ma a hatalmas, kétharmados többséget eredményező társadalmi támogatásnak hála, a magyar kormánynak nem kell itthon a hátát védenie. Bár ma is vannak izgága kunbélák, amíg a többség összetart, komoly kárt nem tudnak okozni, még tevékeny külföldi támogatással sem. Az összetartozás ereje egyelőre megingathatatlan bástyaként védelmezi azt a nemzeti akaratot, amelyet így lehetne szavakba önteni: Magyarországnak túl kell élnie, mindenáron.

Kérdezzétek meg a székelyeket, a csángókat, kérdezzétek meg a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és őrvidéki magyarokat, hogy számukra mit jelent, mennyit ér, mennyi erőt ad ez az akarat. Higgyétek el, nem az tesz naggyá egy nemzetet, mekkora területei vannak, hanem az, hogy lélekben és szellemben mennyire erős. Hogy milyen elevenen lobog benne az élni akarás tüze, és hogy tud-e olyan erővel, hittel és meggyőződéssel szeretni, amilyenre csak a legnagyobbak képesek.

Idézettel kezdtük, zárjuk is azzal: „…mert van egy európai ország, amely keresztény fundamentumon áll, épít a múltjára, és nemzeti alapon jelöli ki a jövőjét.” Igen. Amíg együtt vagyunk, erősek vagyunk. Mi, magyarok.