Mindenekelőtt az MTV elnökválasztása, a legsilányabb chaplini hagyományok stílusában előadott börleszk apropóján, ami ideges pótcselekvésekre sarkallta a parlamenti „jobboldal” egyes köreit és zavart feszengést váltott ki baloldalon is. Pedig csak az történt, amire számítani lehetett. Amikor az MDF einstandolta a tv-elnök megválasztására feljogosított 8 fős kuratórium felét, már tudvalevő volt, hogy csak valami tréfli sülhet ki belőle. Nem is kellett csalatkoznunk. A fórumos vezetők utóbb persze mosták kezeiket, ahogy ez már a rendszerváltás elszabotálása óta szokásuk („Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondotta volt anno Antall József, akiről itt és most, ahogy illik, vagy jót, vagy semmit, tehát inkább semmit), és egymásra mutogattak az eredmény miatt, holott ismét csak azt demonstrálták, hogy az MDF-logót primer megélhetési célra továbbhasznosító „szibarita váz” nemhogy egy ország vezetésére mutat(na) teljes képtelenséget, de immáron négy vazallus kézi vezérlését sem tudja megoldani. A parlamenti politizálás langymeleg vizében már jó ideje kétségbeesett túlélési gyakorlatot folytató dávidista klikk vergődését látva valósággal megszakad a szív. Reménykedjünk, hogy legkésőbb három év múlva mindenképpen véget ér majd szánalmas agóniájuk, és a polgárok akaratából végre tisztes polgári foglalkozásra cserélhetik egyre kevésbé tisztes és egyre inkább polgárpukkasztó parlamenti téblábolásukat.

Ami a balliberálisok és a konzumdemokraták által végül is cinkostársi egyetértésben megválasztott Ragáts Imrét illeti, az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy őkelme nem a semmiből (vagy Medgyessyék poggyászából) került elő, éppen ellenkezőleg: már az Orbán-kormány regnálása idején is az MTV gazdasági igazgatójaként robotolt, tehát bizonyára kipróbált és megbízható kádernek számított. Mert akkora dilettantizmust azért még egy „jobboldali” kormányról sem tételeznénk fel, hogy ilyen fontos poszton éveken keresztül megtűr olyasvalakit, aki nem odavaló, tehát nem a lojalitás abszolút mintaképe. Ragátsnak annak kellett lennie, hiszen nyilván szívvel-lélekkel, sőt mi több, komoly pénzekkel járult hozzá ahhoz, hogy az MTV preferált (Fidesz-közeli) produceri vállalkozása a szerény Ezüsthajó nevet négy év alatt alaposan bearanyozza.

No persze távolról sem azzal, hogy nívós, „ütős”, markánsan jobboldali hangvételű, tehát az akkori kormány mellett mozgósító műsorokat gyártott volna szériában. Példának okáért valami Sajtóklub-félét. Más sem hiányzott volna a jámbor jobboldal hangadóinak, akik úgy irtóznak a radikális(an őszinte) hangtól, mint a kanálisból kihúzott döglött macskától. Meg aztán a mediatikus sakálvokáltól így is kaptak hideget-meleget a köztévé állítólagos „szélsőjobboldali” megszállása miatt. Pedig a minden bűnök bűnével (legalábbis televíziós munkássága alapján) a legnagyobb rosszindulattal sem vádolható Csermely Péter hírigazgató mellett csak olyan szélsőségesek jelenítették meg a „megszálló” erőket, mint Baló és Vámos.

Baló, ez az előre megfontolt szándékkal elkövetett esztétikai inzultus, akit egyenesen törvényileg kellett volna eltiltani attól, hogy fizimiskájával riogassa a kiskorúakat, miután korábban a lézeres operáció és a szőnyegbombázás perspektívájával riogatta jobboldali kollégáit a szocialisták győzelme esetére (a jelek szerint nem is alaptalanul). Vámos, a műsorkészítés ürügyén a belvárosi csókosaival édelgő felkapott lektűríró, aki a Boross-kormány idején a szerinte fenyegető katonai diktatúra agyrémével házalt Los Angelesben. Minden feltételnek megfeleltek tehát, hogy műsoruk legyen a „polgári” magyar tévében. Ahogyan egyébként a nem éppen aulikus hangvételű Orbán-bestseller szerzője, Kende Péter is, de őt legalább nem kellett a képernyőn elviselnünk.

A medgyessysta-kádárista restauráció hordalékaként azután magától értetődően ismét felbukkantak a posztkommunista televíziózás reaktivált fosszíliái, Juszt és Friderikusz is. A kézcsókos orvvadász egyébként már nem sokkal az MTV-ből való kiebrudalását követően ország-világ tudomására hozta, hogy ő bizony juszt is vissza fog térni, éspedig „mérgesebben, mint bármikor”. És lőn! Mérgét azóta adásonként 5 millióval igyekeznek csillapítani. A magyar nyelvű tv-csatornák fregoli-showmanje viszont nem fenyegetőzött, csak jött, látott és kaszált: a szólás szabadságának a nevével fémjelzett paródiáját heti 13 millióval szponzoráltatja Ragáts. Egy igazi csekonics veszett el benne. Kár, hogy később meglett. Még egyszer köszi, MDF! Némelyek azonban Ragátsnál is jobban belecsaptak a közéleti ketchupba, mint például egy bizonyos Tóta W. Árpád nevű internetes firkász (jegyezzük meg ezt a nevet, és ha véletlenül belügyminiszter lesz belőle, ami korszakunk ismeretében nem is olyan nonszensz, mint ahogy első hallásra tűnik, mindenki pucoljon, amerre lát), aki azzal csinált magának hatásos önreklámot, hogy keményebb rendőrségi fellépésre biztatott a kedélyes narkománok Vörösmarty téri happeningje ellen tüntető, s ezáltal úgymond tűrhetetlen közlekedési káoszt okozó „félállatkákkal” szemben. Konkrétan a tömegbe lövetést hiányolta a humanista publicista. Na bumm! Korábban olvastunk már ennél durvábbat is, nem kisebb lúmen, mint „az ország legtehetségesebb, legragyogóbb elméjű és legeredetibb gondolkodású” (Lovas István dixit) közgazdászának, Kopátsy Sándornak a tollából, aki a Holokauszt csak egy volt című opusculumában (MH, 1999. november 23) ama örökzöld (vagy inkább vérvörös) lenini tanítást tette magáévá, miszerint „ha egy osztály nem veszi tudomásul, hogy uralma lejárt, ha azt már csak erőszakkal és a fejlődés fékezése árán tudja fenntartani, az ilyet meg kell semmisíteni” (sic!).

A mellékelt ábra szerint bolsevik agitátorrá züllött Kopácsy szavai mégsem váltották ki a politikailag inkorrekt közbeszédre egyébként olyannyira érzékeny gondolatrendőrség megszokott tamtamozását. Mint ahogy a Népszabadság és a Szombat jeles anarchocionista (stirneriánus) tollnokának, Seres Lászlónak az emlékezetes televíziós fellépése sem, melyre a romalagzi- és ferdeszem-specialista tv2 éjszakai híradójában került sor, Bárdos András műértő asszisztálása mellett. Koprodukciójuk egyenes adásban leadott háborús uszítás volt, mégpedig a javából. Seres, nyilván a hely légkörétől is megi(h)letődve, öt percbe kumulálta a jenki imperializmus Irak-ellenes propagandaszólamait, megspékelve némi sajátosan arrogáns cinizmussal és nehezen palástolt vérszomjjal.

Tömegoszlatás kartácstűzzel, osztályirtás Trockij-módra, katonai agresszió, avagy Tóta-Kopátsy-Seres: ugyanaz a harc!

Mielőtt azonban az érzékenységükben megsértettek rendőrért, ügyészért, hóhérért, Bárándyért kiáltanának, jó ha tisztában vannak vele, hogy az efféle megnyilatkozások büntetőjogi szankcionálása ellentétben állna példaképünk és tanítómesterünk, urunk és parancsolónk, a dicső amerikai demokrácia legszentebb alapelvével, a szólás totális szabadságával. Isten ments, hogy Amerika összevonja a szemöldökét néhány notórius uszító rossz közérzete miatt. Ennyit nem ér az egész.

Akkor inkább uszítsanak szabadon. Legfeljebb majd nem uszulunk. Előbb-utóbb csak megunják. Előbb-utóbb csak megunjuk.