De törve nem

Bevallom, rosszkedvűen ültem le a tévé elé, hogy megnézzem a most zajló kézilabda-világbajnokság magyar–izlandi meccsét. Aki követi a sportág fejleményeit, sok jóra nem számíthatott. A tavalyi magyar–szlovák közös rendezésű Európa-bajnokságon a csapatunk minden idők leggyengébb eredményével a 15. helyen zárt, és bár a játékosok a verseny előtt erősen fogadkoztak, volt ok az aggodalomra.

Az első körben Dél-Korea ellen hoztuk a kötelező győzelmet, de azt tudni lehetett, hogy az izlandi együttes jobb játékosokból áll, és ez a sorozat eddig is bizonyította, hogy a nagyobb játékerő előbb-utóbb fölőrli a gyengébbet. A mi meccsünk előtt a portugál–dél-koreai pontosan ezt a tételt igazolta. A dél-koreaiak becsülettel küzdöttek, a vége előtt tíz perccel még teljesen nyitott volt a meccs, aztán a végére összeroppantak, a portugálok nyolc góllal nyertek.

De hát nincs mit tenni, a mieink játszanak, nézni kell, drukkolni kell. Odaültem tehát, és fölkészültem a küszködő-szenvedő vereségre.

Ötvenöt percen át úgy is állt a meccs, az első gólt leszámítva végig az ellenfél vezetett, volt, hogy hat góllal is. Csakhogy az utolsó öt percben pontosan az ellenkezője történt annak, ami az előző mérkőzésen. Kiderült, hogy bár az izlandi csapat valóban jobb játékosokból áll, a magyar a jobb csapat. Mert megtanult nem megtörni a teher alatt, hanem együtt, egymásért az utolsó pillanatig küzdeni.

És ez végül nagyszerű győzelmet ért. Aki nézte a mérkőzést, újra megérthette, miért is kell a versenysport. Hogy engem, a nézőt, a szurkolót megtanítson a győzelem receptjére. Mert a soha ne add föl meggyőződése, az együtt, egymásért küzdeni tudás képessége a hétköznapi életben is győzelmet ér.

Lapzártánk perceiben jön a következő összecsapás, aztán sorban a többi, hiszen megyünk tovább, olykor megfogyva bár, de törve nem. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!