A demokrácia és a hatalom forrása

Hazánkat rendszeresen éri az a vád, hogy Magyarországon „megkopott”, „elsorvadt” vagy „erodálódott” a demokrácia. Ezt már évek óta hallgatjuk, és a magyar politikai rendszer megtanulta kezelni a folyamatos konfliktushelyzetet, ám tévedés lenne azt hinni, hogy ez rendben van így, pusztán világnézeti konfliktusról van szó, amely belefér a „mindennapok rendjébe”. Mint hamarosan látni fogjuk, Magyarország kritikusai mélységes szereptévesztésben vannak, és igen sajátosan értelmezik a demokráciát.

Kik támadják hazánkat?

E cikkben elsősorban a magyar politikai berendezkedés külföldi ellenfeleire fogok fókuszálni, és a tisztelt olvasó minden bizonnyal egyetért majd azzal, hogy a legtöbb hazai kritikus hasonló alapállásból támadja hazánkat, mint külhoni elvbarátaik.

Nem csoda, hiszen a magyar baloldal lényegében mintakövető magatartást tanúsít a XIX. századtól fogva – hol Párizst, hol Moszkvát, hol Brüsszelt vagy épp Washingtont próbálja utánozni –, de közel kétszáz éve mindig idegen tekintély által igyekezett igazolni önmagát.

Talán érdemes pár szóban külön megemlíteni a Demokratikus Koalíciót, ugyanis a Gyurcsány Ferenc-féle politikai tákolmány a kommunikáció álságosságát tekintve kiemelkedik az egyébként igen erős mezőnyből. Van annak egy különös bája, amikor egy pártállami háttérben gyökerező politikai-családi vállalkozás kéri számon a demokráciát hazánkon, ráadásul úgy, hogy amikor ők maguk hatalmon voltak, nem átallották a legbrutálisabb rendőrterror eszközeit bevetni a békés tüntetők ellen, vagy hazudni „reggel, éjjel meg este”. Persze, a Gyurcsány–Dobrev házaspár olyannyira elveszítette hitelét, hogy önmagukban nem lennének veszélyesek Magyarországra nézve, így a fenyegetés első számú forrása az a nemzetközi progresszív koalíció, amely – ha némi viszolygással is, de – rendszeresen beáll mögéjük, és akár nagy összegek árán is támogatja a magyar ellenzék „vezéreit”.

Ismerjük ezeket a szereplőket – a Soros-alapítványok, a brüsszeli eurokraták, a Demokrata Párt holdudvara az USA-ban –, ám most nem a szervezetekkel (vagy személyekkel) foglalkoznék, hanem arra mutatnék rá, hogy mi köti össze őket, mi az ideológiai habarcs a nemzetközi baloldal erődítményében.

Demokraták?

Igen szembetűnő, hogy a globális baloldal igencsak fenntartásokkal kezeli a képviseleti és a közvetlen demokrácia intézményeit is. Utóbbira klasszikus példa a brexitnépszavazás körüli hisztéria. Emlékezhetünk rá, hogy Nagy-Britanniában éveken keresztül próbálták elszabotálni az ország kilépését az Európai Unióból, sőt a mai napig vannak olyan hangok, amelyek a visszalépést követelik. Ám az elbukott európai alkotmánytól kezdve számos tagállami népszavazáson át se szeri, se száma azoknak a referendumoknak, amelyeket a globalisták „anti­demokratikusnak” bélyegeztek, vagy amelyek eredményét nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyták. Az általános választásokkal is csak akkor vannak megelégedve, ha nekik tetsző eredmény születik: Magyarország az örök példa, de emlékezhetünk a közelmúlt olasz és izraeli választásaira – mindkét esetben fasizmust kiáltott a globális progresszió.

Mégis mely politikai erők felelnek meg a baloldal ízlésének? Szembeötlő, hogy a sokpárti kormánykoalíciókat részesítik előnyben: jelenleg Csehország és Finnország számítanak a „demokratikus” kormányzás non plus ultrájának, utóbbiban öt kormánypárt van, előbbiben négypárti választási szövetség győzedelmeskedett Andrej Babiš korábbi miniszterelnök fölött a legutóbbi parlamenti választásokon. A globális baloldal kimondottan szereti, ha a nép által választott politikai vezetők folyamatos kompromisszumkötésre szorulnak, ha a kormányzó pártszövetség tagjai magas zsarolási potenciállal rendelkeznek. Pontosan azért részesítik előnyben az ilyen berendezkedést, ami miatt a „technokrata” kormányzást is nagyon szeretik. Mindkettő lehetővé teszi, hogy egy szakértőinek beállított szűk elit szabja meg az ország irányát, nem pedig a választópolgárok azáltal, hogy egyértelmű politikai felhatalmazást adnak egy népszerű pártnak vagy politikusnak.

A politikai legitimáció forrásáról is egészen sajátos véleményük van. Ugyanis a globális progresszió szemében a „demokratikus” felhatalmazás nem a néptől származik, hanem az úgynevezett „nemzetközi normáknak és játékszabályoknak” történő megfelelés szolgáltatja. Természetesen csak a „szakértők” tudják minden adott pillanatban, mik is ezek a folyamatosan változó, írásba soha nem foglalt „normák”, és milyen kritériumoknak kell megfelelni, a bizonyítványt pedig a „civil szervezetek” állítják ki.

Nem csoda, hogy Magyarország a bögyükben van, és nem felelünk meg az elvárásaiknak. Azt viszont ne higgyük el nekik, hogy ezek valóban demokratikus elvárások volnának. Demokrata az, aki csak a neki tetsző választási eredményeket fogadja el? Nem. Demokrata az, aki a nép választott vezetői helyett egy szűk, kváziintellektuális elitre bízná a legfontosabb politikai kérdések eldöntését? Nem. Demokrata az, aki a népszuverenitás helyett internacionalista szokásjogra hivatkozik? Nem.

A hazai berendezkedés ereje

Mint láttuk, a klasszikus, nyugati típusú demokráciát fenyegető legnagyobb veszélyt éppen a globális baloldal jelenti, amely a népszuverenitást aláásva kiszervezné az országok irányítását egy szűk elit kezébe, amelynek legitimációját állítólagos szakértelmük adná, egy mondvacsinált nemzetközi normarendszernek történő megfelelés okán. A nyugati demokrácia tapintható válságának oka abban rejlik, hogy túl sok vezető országban kaparintotta meg a politikai hatalmat ez a nemzetek fölött szövetkező politikai erő.

Az elmúlt évek során láthattuk azt is – Szlovákiában, Szlovéniában, Csehországban etc. –, hogy a nemzetközi progresszió, jelentős erőforrásokat mozgósítva, képes arra, hogy legalábbis átmenetileg száműzze a hatalomból a hagyományos demokratikus értékeket valló pártokat és politikusokat. Olaszországban szembetűnő az a kísérlet, amely egy konzervatív, patrióta kormány mozgásterét igyekszik mesterségesen leszűkíteni explicit és implicit fenyegetések által.

Az az ország, ahol ez a stratégia a legkevésbé működik, nem más, mint Magyarország. Világos, hogy a folyamatos támadások, az Európai Parlament nyílt zsarolása, a vonatkozó uniós jogszabályok és az aláírt megállapodások alapján hazánknak járó kifizetések visszatartása pontosan azt a célt szolgálja, mint az új olasz kormány vegzálása, de a mi esetünkben ez a taktika látványosan eredménytelen.

Ennek oka pedig éppen az, hogy a magyar demokrácia alapjai szilárdak maradtak. Magyarországon a politikai hatalom forrása továbbra is a nép, a magyar választók. Orbán Viktornak és kormányának esze ágában sincs megfelelni az önjelölt „nemzetközi szakértők” elvárásainak. A politikai hatalom esetükben a több mint hárommillió magyar választópolgártól származik, nem nemzetek feletti szervezetektől, külső befektetőktől vagy az „egyetemes elvek és értékek” felkent őrzőitől. Az Orbán-kormány hatalmon maradása sem az Ursula von der Leyen, a Soros-szervezetek álszakértői vagy az Európai Parlament Libe-bizottsága által kiállított „bizonyítványon” áll vagy bukik, hanem azon, hogy a magyar emberek a továbbiakban is megtisztelik-e bizalmukkal.

Valamikor minden nyugati kormány ilyen volt. Ezért voltak hosszú ideig hivatalban maradó, karizmatikus vezetők Németországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, és – az elnöki ciklusok számát korlátozó alkotmánymódosítás előtt – ezért lehetett Franklin D. Roosevelt négy ciklusban is az USA elnöke.

Nyugaton azért nincsenek már erős vezetők, mert a nyugati demokrácia megkopott. Magyarországon azért lehet, mert a mienk még nem.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.