A fellebbezésről való lemondás az elsőfokú ítélet jogerőre való emelkedését követően azt eredményezné, hogy tíz hónapra elveszíteném a szabadságomat. Nem sokkal azt megelőzően, hogy nagy hűhó közepette Magyarország az Európai Unió tagjává válik, rács mögé kerülne a XXI. század első vitathatatlanul politikai foglya Magyarországon. Ez talán ráirányítaná a társadalom figyelmét arra a folytatólagosan elkövetett súlyos kollektív mulasztásra, ami idáig vezetett. Annál nagyobb szégyen ugyanis nem érhetné a Szabad Európa felé tartó magyar demokráciát, mint hogy úgy kéne bevonulnia az úgynevezett szabad világba, hogy az orvul értelmezett szólásszabadság első áldozata a börtönrács mögül nézné a diadalmenetet…

Az egyén persze berzenkedik a gondolattól, hiszen kinek van kedve önként lemondani a szabadságról? De mi van akkor, ha ez az akció nem egyedi és nem előzmények nélkül való? Ha bebizonyítható, hogy a demokrácia elleni folyamatos, bár szabad szemmel – bocsánat a gyenge szóviccért – nem látható támadások lassan felőrlik a polgári demokrácia talán még kellő biztonsággal fel sem épített védvonalait, vagyis ha feltehető a kérdés, hogy a magyar társadalom a harmadik évezred harmadik évében még legalább annyira diktatúra utáni, mint amennyire demokrácia előtti vonásokat is tartalmaz, akkor nem kell-e félnünk attól, hogy az elítéltek sora folytatódik, de nem olyan megindítóan baráti módon, ahogy Pilhál György és Bayer Zsolt jelezte volt csatlakozási szándékát, hanem annál is fenyegetőbben és rémisztőbben, ahogy esetemben történt, s újabb bírói zaklatások kezdődnek?

Nem helyesebb-e, nem célravezetőbb-e ekkor azt mondani, hogy szembefordulva a jogszerűség álarca mögé búvó bírói önkénnyel, s visszahárítván a felelősséget azokra, akik ezt a demokráciaellenes lavinát elindították, kijelentjük: a magunk részéről megtagadjuk az együttműködést, mert a diktatúrával semmilyen formában – sem nyílt, sem leplezett formában – nem kívánunk egyezkedni? Nem hasznosabb-e azt mondani, hogy ezt a válságot oldják meg azok, akik okozták? Avagy, ha a társadalom megfélemlítése és provokálása volt a céljuk, akkor ez derüljön ki mielőbb, mert az egyénnek ugyan kétségtelenül ahhoz fűződik érdeke, hogy minél kisebb veszteséget szenvedjen el – vagyis meneküljön –, de a közösségnek hasznosabb a harc nyílt vállalása. Amely ez esetben sajnos az igazságtalanul és jogtipróan hozott ítélet elszenvedését jelenti, mely utóbbi talán katalizálhatja a demokratizálódás aggasztóan megtorpanni látszó folyamatát.

A lopakodó diktatúra ugyanis nem először jelezte azon eltökélt szándékát, hogy a demokratikus szabadságjogokat önkényesen értelmezi. Messzire jutottunk az álszent náci beszéd és a szólásszabadság szentsége típusú álvitáktól, melyek nyomasztó hozadéka lett az, hogy ezt követően lehetővé vált a szólás szabadságát egyoldalúan értelmezni. Aki a politikai ellenfeleit náciként – szélsőjobboldaliként, rasszistaként, sovinisztaként, nacionalistaként stb. – azonosította, az a továbbiakban bántalom nélkül mozgósíthatott akár ezek likvidálására is. Míg aki az ehhez hasonló provokációk ellen tiltakozott, az könnyen megkapta az előbbi címkéket, miáltal a kör bezárult.

A verbális agresszió következtében apatikussá váló társadalom aggasztó közönnyel vette tudomásul a polgári demokratikus intézményrendszer elleni fizikai támadásokat. Az MSZP választási manipulációjának megkésett nyilvánosságra kerülése, a PSZÁF elnöke elleni utcai támadás, a K&H Bank kifosztóinak büntetlensége, a nemzeti büszkeségnek a Kempinskiben történő megalázása és a többi máig nem váltott ki elegendő mértékű, társadalmi léptékű védekezési reakciót… Menekülni vagy harcolni, ez itt a kérdés.