Márai a valóságtól független eszményrendszert alakított ki magának, s ezekhez a képzeletbeli eszményekhez mérte a valóságot. Ilyen földöntúli ideája volt polgár-eszménye, és a magyarság-idea is, amit a XIX. századi magyar irodalomból desztillált magának. Íme: „Förtelmesek vagyunk mi magyarok, otthon és külföldön, zsidóban, keresztényben, nyilasban és bolsiban. förtelmesek. Az emberszabású magyar talán már csak Jókai regényeiben él.” Ugyanakkor látja a magyarok kiszolgáltatottságát is. János fia kérdésére, hogy „miért mentek a magyarok a németekkel, s most az oroszokkal?” Ezt válaszolja: „Mert nem tehettek mást. (.) Nem tudok okosabbat felelni.”

A Máraival foglalkozó irodalomtörténészek közül csak kevesen mertek szembenézni az író valódi nézeteivel. E kevesek között van Beke Albert. A hivatalos, vagyis a Máraiból élő irodalomtörténészek, egyetemi oktatók, akadémikusok elkenték a Márai-problémákat, mert ez volt szakmai érvényesülésük föltétele.

A magyarságot sújtó, sokszor jogos Márai-kritika nyomán többek között kialakult az a téves nézet, hogy az író magyarellenes volt, holott legalább annyira volt zsidó- vagy német-, vagy franciaellenes is. Magyarságértékelését én az Európa elrablása című műve alapján indítanám, amely az író félesztendős nyugat-európai körútja (1946. november, 1947. február) tapasztalataiból született meg. Ezt írja: „A bűneink igen., de az a másik nyugat, amelyre annyi nosztalgiával gondoltam az években, vajon hogyan vizsgázott volna, ha azt és úgy kell megélnie, elszenvednie, ahogyan mi éltük meg? Mert szellemiekben, az élethez való akaratban és tehetségben mi jól állottuk meg ezt a vizsgát – ha a föltételeket és végső eredményt nézzük, talán jobban, mint a Nyugat, amely végül is nagyobb tartalékokból élte át mindazt, ami rászakadt. És ha morálisan siralmas is a bizonyítványunk – nem olyan biztos, hogy a Nyugat a morális vizsgán jobban áll helyt, ha olyan erők őrlik, mint bennünket. Talán ez volt számomra ennek az útnak az értelme – meglepetéssel írom fel -, talán ezt hoztam a vándorútról haza: növekvő szolidaritást rongyosságunk iránt, s a tudatot, hogy rongyainkban sem vagyunk olyan utolsó emberek, mint az utolsó években néha itthon már hinni kellett.” A szélsőségektől viszolygó Beke jó érzékkel emeli ki ezt az idézetet, mert az író a magyarságot egy általa elképzelt, idealizált Nyugat-Európa helyett a valóságos Nyugattal hasonlítja össze, és ebben a valódi tükörben másként tükröződik vissza a magyarság, mint egy idealizáltban.

Külföldi élete, emigrációja során egyfolytában küszködik magyarságával. Azzal is, mit jelent irodalmi tevékenységének, hogy fizikailag elszakadt a hazától. „A munkám világi hatása az emigrációban megszűnt. Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet. Egy nagy megpróbáltatás (.) Utolsó pillanatig, amíg tudok, nyilvánosság nélkül, nagy figyelemmel dolgozni akarok, a fiókomnak, magyarul.” Másutt így ír: „Most, hogy ritkán látok külföldi magyart, megint elevenebben érzem, milyen reménytelenül magyar vagyok.”

Érdemes e fentebbi sorokat összevetni korunk magukat kozmopolitának valló íróival, azokkal, akik írónak és embernek is sokkal hitványabbak annál, semhogy méltók legyenek az összevetésre. Az önszorgalmú mai világpolgár magyarok külföldön kószálva gyalázzák nemzetüket. (És ezt díjazzák is.) A kényszerből világpolgárrá nyomorított Márai viszont így szól erről: „Hűségesnek és szolidárisnak maradni a magyar néppel, a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. (.) Magyarul örökre el kell hallgatni, s ennél nagyobb csapás engem nem érhetett. De ezt is el kell viselni. Talán írni egyszer valamit, amire felel a világ, aminek aztán visszasugárzó hatása és ereje van a magyarság felé (.) Ez minden, amit az otthoniakért tehetek.”

Külön téma, külön cikk tárgya, hogy Márai nem a magyarságot, hanem az „osztályokat” bírálja, a vegyesfölvágott polgárságot, a tunya középosztályt, a léha arisztokráciát; az írókat, a népi írókat és az urbánusokat is, de megint nem általában a magyar irodalmat. Mert a rétegek nem azonosak a hazával. „Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.” Jaj, de aktuális végszó!