A combomon. A tizennegyedik kerületi SZTK árnyas, fás, barátságos zöldövezetben fekszik, ezzel nincs is semmi baj, örül az ember, ha odautazván kitekinget a busznak ablakán, de az már árnyaltabbá teszi a képet, hogy a bőrgyógyászatot összevonták a nemi betegségeket kivizsgáló részleggel. Bőr- és nemibeteg-gondozó, ez a pontos és szakszerű titulus, és a kliensről, aki ott csücsül felhős mélabúval, első ránézésre nem állapítható meg, hogy kelés nőtt a hónalján, vagy pedig trippere van.

Hunyadi Mátyásnak lovas szobra van Kolozsvárott, és ezt minden bizonnyal nemcsak haditettei, bölcs uralkodása, hanem trükkös, ravasz fellépésével, okosságával is kiérdemelte, lévén álruhában járt-kelt a nép között, és igyekezett glóriáját egyszerű paraszti gúnyával elpalástolni.

Üldögélek én is a sarokban, szerényen, halkan és csendesen, mint aki épp csak véletlenül erre járt, itt voltaképp semmi dolga sincs, csak ezek a fehérre mázolt padok oly hívogatóan világítottak a folyosó félhomályában, hogy kényszert érzett egy kis boldog üldögélésre, kéjes helyet foglalásra, míg sürgős teendői távol nem szólítják innen, ki tudja hová.

– Üdvözlöm Pozsonyi úr! – így egy hang közvetlen mellettem. Odafordítom fejem, idős polgártárs arca tekint rám. – Imádom az írásait. Maga egy zseni.

Nos, dicsfénynek dicsfény, ez kétségtelen, de azért – gyanítom – a lovas szobrokat nem az ilyesmiért adományozzák.