Legyen béke már
1916 márciusa volt. Másfél éve tartott már az első világháború, de senki nem hitte, hogy még két és fél évig fog húzódni. Mindkét hadviselő fél komoly sikereken és súlyos vereségeken volt túl, és mindkettő bízott a győzelemben. Ezért az újságok még mindenütt a harc nagyszerűségéről, a katonák hősiességéről, a kitartás fontosságáról cikkeztek, és a közvélemény döntő többsége Berlinben is, Párizsban is egyetértett a lapokkal.
Igaz, hogy február 21-én már megkezdődött a verduni csata, de ugyan ki sejtette akkor, hogy egyedül az ott kibontakozó állóháborúban 700 ezer katona pusztul majd el, vagy sebesül meg súlyosan?
A legtöbb ember 1916 márciusában még hitt a háború hősi voltában, és egyetértett azzal, hogy a harcokat addig kell folytatni, amíg győzedelmeskedik az igazság, az ő országának igazsága. Ebben a légkörben fogott hozzá Babits Mihály, az ekkor már országosan ismert költő, hogy verset írjon a Nyugat folyóiratnak a Zeneakadémián tartandó matinéjára, amit majd maga olvas föl.
Babitsról köztudott volt, hogy idegenkedik az aktuális közélet csatározásaitól, a habitusához sem illett, hogy harcosan kiálljon bármi mellett vagy ellen. Ebbe a versbe azonban az egész addigi magyar költészet minden indulatát belefoglalta, Vörösmarty és Berzsenyi pokoli malmát, Petőfi száguldó paripáit, hogy „ha kiszakad ajkam, akkor is” kimondja: legyen végre béke!
Az eseményen, amelyen ott volt Ady, Ignotus, Karinthy és Móricz is, maga Babits szavalta el a verset. A szemtanú Szentimrei Jenő így írta le a történteket: „Keskeny arcélű, olajsárga bőrű, fekete nézésű, hajú és szemű, sovány ember szaladt ki az emelvényre. […] Hang hördült belőle. Mintha idegenné lett volna ez a hang, nem az övé. Talán a vers címét sem olvasta, egyenest belevágott: »Ha kiszakad ajkam, akkor is…« […] Mindenkinek éreznie kellett a teremben, hogy most, ebben a percben és ezen a helyen történt valami. Verbum caro factum est. Az ige szemünk láttára, fülünk hallatára testté lőn. Tetté lőn.”
Halhatatlan, nagy vers a húsvét előtt. Ma is érvényes minden sora.
Babits Mihály
Húsvét előtt
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
